2012. november 16., péntek

Legnehezebben elviselhető: a csend

Michael Endetől Momot, az egyik kedvencem viszem be órára már egy ideje. S ha néha elbizonytalanodom, hogy vajon jól van-e ez így, ez a mélységes megmártózás egyetlen műben, eszembe jut az én hajdani tanárom, aki tantervre és minden egyébre fittyet hányva, egy évharmadon keresztül utazta be, élte át velünk Az ember tragédiáját.

A szürke urakról olvastunk. Akik megjelennek a városban, és ettől fogva AZ IDŐ KINCS - NE VESZTEGESD! vagy: AZ IDŐ PÉNZ - TAKARÉKOSKODJ! jelszavak határozzák meg az emberek életét. Olyannyira, hogy egy idő után „Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történik az életükkel. Így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint, mondjuk, a játszótér lármája, hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napról napra jobban megtöltötte a nagy várost.”

Ez a rész mélységesen megmozgatta a gyerekeket.

Az egész fejezet felkavarta őket, de ennél a résznél izgatottak lettek. Volt, aki közbekiabált, jelentkezni, mocorogni kezdtek. Miután befejeztem az olvasást, visszatértem egy mondathoz: Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Mivel a felnőttek többségével is szinte lehetetlen erről beszélni, ugyanis, mintha nem lenne elég az utcákról, szomszédoktól átdübörgő decibel, gyakran arra is állandóan igazolást keresnek, hogy miért beszélnek állandóan, hallgatnak szüntelen valami rádiót, zenét, tévét, vagy a saját fejükben a lemezt, kíváncsian mondtam ki ismét, nyomatékkal ezt a mondatot. Vajon miért elviselhetetlen a csend? Mi történik olyankor, amikor valaki csendben van? Vajon a csend azt jelenti, hogy szótlanság, némaság? Vajon a csendnek van hangja? Milyen lehet az? Nálam volt az icipici hangtálam. Magas hangja finoman cseng. Az egyik gyerek beárult másik kettőt, hogy szünetben a hangtállal bíbelődtek.

Nem baj, mondtam, most egy kísérletet teszünk. Mindegyikőtök megszólaltathatja a hangtálat párszor. De ehhez az kell, hogy valóban csendben legyetek. Érezzétek meg a rezgését, figyeljetek arra, hogy meddig halljátok a finoman hullámzó hangot. Volt, aki kíváncsian kísérletezett, volt, aki teljesen belemerült a hallgatózásba, volt, aki közben lerajzolta a hangtál működését, olyan is volt, aki unatkozott, vagy szinte elaludt. De az a negyedóra, amíg mindenki kezében megfordult a kis tálacska, bársonyos csendben telt. Nos, csendben voltatok? Kérdeztem. Igen, felelték a mosolygós arcok, szemek. És milyen volt ez a csend, szótlan, merev? Nem, nem szótlan, felelték. Nem bizony, és mégis csend. Lám, a csend is szólhat, mégpedig milyen szépen.


Innen már csak egy lépés volt a zajszennyezésig,

és jöttek is szaporán a beszámolók, kit mi zavar, az utcán a motorok zaja, a kocsikból bömbölő zene, a szomszéd utcából is hazahallatszó kocsmák zenéje, a gyárakban, irodákban dolgozó felnőttek nyúzottsága, amely, saját megfigyeléseik szerint, az állandó zajnak is tudható be. A mi gyerekeink a mi jövőnk. Jó lenne gyakrabban beszélgetni velük arról, amiről már/még lehet velük beszélni, és akkor talán a rémséges jövőképekre, amit mi festünk, rávillanhat egy naposabb alternatíva is. (transindex)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése