2012. november 29., csütörtök

játék (vagy nem?)

nnno, egy kis novemberi mesefény, ha már kintre olyan kevés jut.
játék, juppihejjj :)
Az alábbi kérdésre válaszolók között kisorsolok egy Monyókönyvet.
A kérdés: ha most éppen egy mesében élnél, melyik mese lenne az, te melyik szereplő le
nnél és miért pont az?

A válaszokat november 30-ig, éjfélig várom. Mindenki nevét kiírom egy papírra, a papírokat belehajigálom egy sapkába, Márkust kérem meg, hogy húzzon nyertest :) és december 1-én ide is kibiggyesztjük :)

Ha tetszik az ötlet, az oldal, oszd meg és lájkold és mittudomén, mosolyogj :) fülig :)

2012. november 21., szerda

A karácsonyi angyal és a Hold meséje



Sokféle angyal van, de mindenek közül talán a leginkább várt és szeretett a karácsonyi angyal. Bármilyen nyomorúság és elkeseredettség is volt a földön, bármilyen vész dúlta fel a békét és a jólétet, a karácsonyi angyal azért eljött és ajándékot hozott. Ezt így tudták az angyalok, és így tudták az emberek is. Mindeki végezte a dolgát. Az angyal advent tájékén körbejárt a földön és felkészült a szentestei adakozásra. Az emberek pedig hozzáfogtak a kinti és benti nagytakarításhoz. 

De most, amikor a történetet mesélem, valami másként történt, mint eddig. A karácsonyi angyal ült a Hold sarlóján, nézte a földet és töprenkedett. Homloka között két függőleges ránc jelent meg, ami nagyon ritkán fordul elő az angyaloknál. A Hold nem állhatta tovább ezt a láblógató töprenkedést, megszólalt: - Karácsonyi angyal, régebb advent közeledtével csak úgy röpködtél a boldogságtól, az egész égi világ a te jókedvedtől zengett, most lám, itt ücsörögsz, s olyan aggódó képet vágsz, mint aki követ evett s nem bírja megemészteni. – Szerinted megtehetem azt, hogy az idén nem megyek le az emberekhez? fordult hirtelen a Hold felé kérdésével az angyal. Ez majd felfordult ijedtében, csak azért nem tette, mert akkor kilötyögtette volna öbléből a finom csillagharmatot, amit nagy nehezen sikerült begyűjtenie, márpedig a csillagharmat a világ legfinomabb itala.
 – Ezt nem teheted, hebegte, - a karácsonyi ajándékozás a te dolgod, ha ez kimarad, száz évre való munkája gyűl össze a vigasztalás angyalainak, amig azt a sok csalódott, elkeseredett kisgyermeket megvigasztalják. 
– Ez igaz, felelte rosszkedvűen az angyal, – nem tehetem meg a többiekkel szemben.
 – De az idén miért nem akarsz menni?  kíváncsiskodott a Hold. 
– Azért, mert az emberek megszokták, hogy én mindig jövök, és már nincs az emberek szívében hála. Azt hiszik, hogy ez nekik kijár, azt hiszik, hogy ez eddig is így volt, ezután is mindig így lesz. Már nem a csodában hisznek, hanem a szokásban. Régebb a gyerekek hittek bennem, most már csak a nagyon apraja hisz. A szülőkkel már egyáltalán nincs, amit kezdeni. Előre megvásárolják az ajándékokat, hogy, ha mégse mennék, hát ne maradjanak szégyenben, ne keseregjen a gyermek. Sokszor egyáltalán nincs türelmük kivárni a karácsonyi angyal csodáját. Gyorsan odapakolják a fa alá hingháng ajándékaikat, szép, díszes csomagokban, az enyémeket pedig, az igaziakat, a mosolyokat, a törődést, a szelídséget, a gyöngédséget, már észre sem veszik. 
– Ettől olyan fakó, tépett a szárnyad? kérdezte megrendülten a Hold. 
– Ettől. Minél kevesebben hisznek a csodában, annál gyengébb és kedvetlenebb leszek. - Nézd csak, mutatott hirtelen az angyal a Föld fele, ahonnan, mint megannyi kismadár, apró betűk szálltak az ég fele, - máris elkezdték írni a gyerekek a leveleiket hozzám. Látod azokat a szürkésbarnásakat?
 – Látom, felelte a Hold, s jól kimeresztette az egyik szemét, a másikkal ugyanis most épp a másik irányba nézett. 
– Azokat azok a gyerekek írják, akik egyáltalán nem hisznek a csodákban. Valamikor hittek, de aztán a sok játékkal a szüleik kiverték a fejükből. Most már csak követelőzni tudnak és a leveleik úgy néznek ki, mint valami bevásárlólisták. 
Ekkor a Hold izgatottan felkiáltott: - Odanézz! A karácsonyi angyal is fölkapta a fejét. Szokatlan fényességgel kacskaringózott felfele egy betűsor. Odanyúlt, elkapta a végét és hangosan felolvasta: Kérlek szépen, idén is gyere el. Nem tudom, lehet-e ilyet kérni tőled, de azért megpróbálom, kérlek, hozz az embereknek annak a hitéből, hogy vannak még csodák. Az angyal és a Hold meglepetten néztek egymásra. 
– Ki írta? kérdezte a Hold. 
– Nem írta alá, bárki írhatta.
– És tudod teljesíteni ezt a kívánságot? Faggatózott tovább a Hold, s egy pici aggodalom bújkált a hangjában. 
– Nem tudom, mosolygott a karácsonyi angyal, de megpróbálom. Azt mondják, amig egyetlen ember is van a földön, aki hisz a csodákban, addig a csodák meg tudnak történni. És akkor ezt a kérést is tudnom kell teljesíteni. 
De az utolsó szavaknak már csak a visszhangját tudta kihámozni a Hold, a karácsonyi angyal hirtelen hatalmasra nőtt, ragyogóan fehéres-ezüstös, erős szárnyain elrepült a Föld fele. 

Szárnyának tollpihéi között csak úgy sziporkázott a megannyi csoda.

(Bak Sára rajza)

2012. november 16., péntek

Hogyan nem lettem színésznő (avagy egy hosszú irigység halála)

Csodálatos margarináták voltak. Futótűzként terjedt a hír a liciben a farsangi sulinapkor, hogy két lány margarinátának öltözött. Februárban sehol nem vet fel a hőség, hát még egy suliban. Ők pedig margarinosdoboz melltartókban, margarinosdoboz fedőkből összefűzött szoknyákban, kalapokban flangáltak.

Szerintem nem én voltam az egyetlen a lányok közül, akik nem tudták eldönteni, az irigység vagy a csodálat erősebb bennük. Aztán az egyikükből színésznő lett. Belőlem nem lett színésznő. Az Osonó második fordulójára volt már csak bátorságom összeszedni magam, végig játszottuk, improvizáltuk azt az évet a velünk egyidős társaink igazgatása alatt.

Inkább csak csapatmunkáról, de nem színészkedésről szólt az egész. Arra azonban jó volt, hogy rájöjjek, ezzel a magassággal Júliát nemigen játszhatnék amúgy sem, legfennebb valami paródiában. És hogy gyakran még ruhában is esetlenül mozgok, hát még meztelen, mert az a hír járta, a felvételin vetkőzni kell.

fotók: Sütő Zsolt



De a vágy lappangó lázként tovább élt bennem,

kitörni nem tört ki, de nyugodni sem hagyott. Lelkesen jártam színházba, örültem a kiváló daraboknak, és mégis, szívem mindig icipicit összeszorult az előadások után, hogy lám ők, és lám én. Aztán ezt a volt margarináta lányt is láttam egy darabban, ami nem tetszett, az ő alakítása sem tetszett. Örömmel sütöttem rá bélyegem, lám, nem is lett olyan jó színésznő belőle. Kárörvendtem.

Mivel túl kevesen vagyunk magyarok és túl gyors az információcsere ahhoz, hogy ne olyan legyen a magyar értelmiségi világ, mint egy nagyobbacska falu, a pletykák és vélemények is akarva, akaratlan eljutottak hozzám is. És, mint lenni szokott, a pletykák és vélemények nem arról az emberről szólnak, akiről, hanem az azt terjesztők frusztrációiról. Jól bele is csimpaszkodott az én véleményem is ezekbe, szövetségesként összekacsintottak és elásták ezt a nőt.

Mégis minduntalan belebotoltam, filmen, cikkekben, mert dolgom volt vele, magamban. De én erről nem akartam tudni, hiszen jó kis táplálékul szolgált meg nem élt vágyamból fakadó frusztrációm számára. Aztán Kolozsváron láttam egy darabban. Ez sem tetszett különösképpen, azonban ennek a lánynak az alakítása nagyon. Az volt az érzésem, hogy elvitte a hátán az egész darabot. Hogy megszállottan játszik, teljes szívvel, lélekkel, teljes jelenléttel. Őszinte csodálattal néztem. Hazafele könnyedén lépkedtem, boldog voltam. Aztán lépteim ritmusára gondolataim is rendbe rázódtak.


Megláttam eddigi félkézzel tapsolásaim teljes képét,

gyávaságom, feladásom, amellyel nem mertem mégis megpróbálkozni a színivel, irigységem, amelyet azután főleg erre az emberre vetítettem ki, mert az én szememben ő testesítette meg mindazt, amit én is szerettem volna, de amitől féltem. Azt, hogy kiállsz a porondra, az, aki vagy, azzal, amid van, megmutatod magad, kincseid és hiányosságaid, és azt mondod, én ezt tudom adni, ezt azonban teljes szenvedélyemmel és hitemmel és tehetségemmel. Akinek kell, vigye, akinek nem, hagyja. Amikor ilyen hosszan húzódó betegséges gondolatok, érzések, gócok lepleződnek le bennem, mindig gyógyulásként élem meg, kigyógyulok a magam nyavalyályából, és azokéból is, akik esetleg pont irántam érzik ugyanezt. Beérett bennem a hamvasi bölcsesség, megérkeztem nézőként a színházba.





„Megtanultam a zenét, de nem csináltam, s azóta tudással, de irigység nélkül hallgatom. Megtanultam egy sereg tudományt, mesterséget és művészetet, értek hozzájuk, de nem csinálom, s így érdektelenül tudom azokat élvezni. Csak még az írásról kell majd leszoknom, s akkor abban is féltékenység nélkül tudok gyönyörködni.” (Summa Philosophiae Normalis) (transindex)

Legnehezebben elviselhető: a csend

Michael Endetől Momot, az egyik kedvencem viszem be órára már egy ideje. S ha néha elbizonytalanodom, hogy vajon jól van-e ez így, ez a mélységes megmártózás egyetlen műben, eszembe jut az én hajdani tanárom, aki tantervre és minden egyébre fittyet hányva, egy évharmadon keresztül utazta be, élte át velünk Az ember tragédiáját.

A szürke urakról olvastunk. Akik megjelennek a városban, és ettől fogva AZ IDŐ KINCS - NE VESZTEGESD! vagy: AZ IDŐ PÉNZ - TAKARÉKOSKODJ! jelszavak határozzák meg az emberek életét. Olyannyira, hogy egy idő után „Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történik az életükkel. Így hát zajt csaptak, ahol a legparányibb csöndet sejdítették. Ez persze nem vidám lárma volt, mint, mondjuk, a játszótér lármája, hanem dühödt és rosszkedvű, s mindez napról napra jobban megtöltötte a nagy várost.”

Ez a rész mélységesen megmozgatta a gyerekeket.

Az egész fejezet felkavarta őket, de ennél a résznél izgatottak lettek. Volt, aki közbekiabált, jelentkezni, mocorogni kezdtek. Miután befejeztem az olvasást, visszatértem egy mondathoz: Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Mivel a felnőttek többségével is szinte lehetetlen erről beszélni, ugyanis, mintha nem lenne elég az utcákról, szomszédoktól átdübörgő decibel, gyakran arra is állandóan igazolást keresnek, hogy miért beszélnek állandóan, hallgatnak szüntelen valami rádiót, zenét, tévét, vagy a saját fejükben a lemezt, kíváncsian mondtam ki ismét, nyomatékkal ezt a mondatot. Vajon miért elviselhetetlen a csend? Mi történik olyankor, amikor valaki csendben van? Vajon a csend azt jelenti, hogy szótlanság, némaság? Vajon a csendnek van hangja? Milyen lehet az? Nálam volt az icipici hangtálam. Magas hangja finoman cseng. Az egyik gyerek beárult másik kettőt, hogy szünetben a hangtállal bíbelődtek.

Nem baj, mondtam, most egy kísérletet teszünk. Mindegyikőtök megszólaltathatja a hangtálat párszor. De ehhez az kell, hogy valóban csendben legyetek. Érezzétek meg a rezgését, figyeljetek arra, hogy meddig halljátok a finoman hullámzó hangot. Volt, aki kíváncsian kísérletezett, volt, aki teljesen belemerült a hallgatózásba, volt, aki közben lerajzolta a hangtál működését, olyan is volt, aki unatkozott, vagy szinte elaludt. De az a negyedóra, amíg mindenki kezében megfordult a kis tálacska, bársonyos csendben telt. Nos, csendben voltatok? Kérdeztem. Igen, felelték a mosolygós arcok, szemek. És milyen volt ez a csend, szótlan, merev? Nem, nem szótlan, felelték. Nem bizony, és mégis csend. Lám, a csend is szólhat, mégpedig milyen szépen.


Innen már csak egy lépés volt a zajszennyezésig,

és jöttek is szaporán a beszámolók, kit mi zavar, az utcán a motorok zaja, a kocsikból bömbölő zene, a szomszéd utcából is hazahallatszó kocsmák zenéje, a gyárakban, irodákban dolgozó felnőttek nyúzottsága, amely, saját megfigyeléseik szerint, az állandó zajnak is tudható be. A mi gyerekeink a mi jövőnk. Jó lenne gyakrabban beszélgetni velük arról, amiről már/még lehet velük beszélni, és akkor talán a rémséges jövőképekre, amit mi festünk, rávillanhat egy naposabb alternatíva is. (transindex)

Gooood borning


Első besötétedésem megvilágosodásom után még csecsemő koromban ért. Amikor először rádöbbentem, hogy mi a franc, hát már megint itt vagyok, bemásztam egy busz alá, ami éppen a házunk előtt állomásozott. A sofőr a visszapillantó tükörben meglátta a mocorgásomat, s hátha mégsem egy macska alapon jól megszabotálta a döntésemet, kiráncigált az aurámnál fogva, s megfenyegette a szüleimet, úgy értelmezve a helyzetet, hogy ha már gyermeket csináltak, vigyázzanak is rá, mert ő még értem sem akar börtönbe kerülni.


A második kísérletem már két lábon zajlott,

eltotyogtam a mészgödörig és beleugrottam. A közelben csak egy szomszédbácsi dolgozgatott, építették a házunk, s hátha mégsem a kutya alapon ő is megszabotálta a döntésemet, korai vagy te még Kelemennének, mondá, miközben ráncigált kifelé a grabancomnál fogva, s lám, azóta sem lett belőlem Kelemenné.

Aztán, ha már itt kell lennem, hát legyek felkiáltással elkezdtem csavargatni a petróleumlámpát. Hol világosabb, hol sötétebb lett. Egyik ilyen világos (vagy sötét) pillanatomban, amikor éppen áramszünet volt (vagy sem), azt kérdeztem szüleimtől, akik nem szokták a Bibliát olvasni (s persze nem nagyanyámtól, aki szokta, naná, hisz még kicsike gyerekből voltam akkor), hogy ha Isten tökéletes és a saját képére és hasonlóságára teremtette az embert, akkor ez az ember miért volt képes bűnbe esni? Ejsze mégsem volt olyan tökéletes ez az Isten. Vagy mi.



Erre a vagymire nem tudtak akkor válaszolni nekem a szüleim,

pedig rendesen jártak templomba. Anyám azóta is, apám azóta sem, választ azóta sem egyik sem. Sem ők, sem mások. Vagyis, helyesebben mondva, nagyon sok választ kapok. Felvilágosítanak gyakran, sokan, megvilágosítanak minden reggel a nappal, este a holddal, csillagokkal. Néha, persze, még ma is besötétedik, kerül busz is, mészgödör is, két-négy kéz-láb is. Csakhogy azóta már bennem él a buszsofőr és a szomszédbácsi is, könyörtelenül megszabotálják döntéseimet, s így saját hajamnál fogva húzom ki magam (-ból is a vissza-visszatérő kérdéseim: ki? honnan? hová? miért?).

Amikor éppen nem húzgálódzom, látom, nincsenek is kérdések, mert a fénynek nem természete sem a kérdés, sem a válasz. (transindex)

Kis háborús tudósítás



Te is CFR-es vagy? Én is az vagyok, tizenhárom éves korom óta. Ott nőttem fel a galériában. Hét órán keresztül hallgatjuk ezt, mint egy rossz lemezt.

Legalább hétszázhúszezerszer, egy egész kisbusznyi társaság, Budapesttől Kolozsvárig.

Ahogy fogy az Írországban élő fiatal srác unikumos üvegéből a boldogság, úgy meséli féloldalnyi élettörténetét egyre trágárabbul, egyre agresszívebben. Gyakran pénz és élelem nélkül ment el a szurkológárdával, akár az ország másik végébe, aztán, amikor rájött, hogy ha szurkolni nem is, de kocsira, nőre mégiscsak kell pénz, Írországig dolgozni.

A sűrűn és nyomatékkal harsogott Isten bassza megeket a faszomba felkiáltásai húzták alá. CFR-es vagyok, nyomatékos szó, és kolozsvári, aláhúzás. És tovább, imádom Kolozsvárt, gecci kolozsvári vagyok, egy hétig inni és verekedni fogok. Nem hiszed? Tedd ide a kezed, nézd meg. Most fejellek le, ha akarom, baszd meg, s nem tudom, mi marad a fejed helyén. Legfennebb két napra bevisznek, na és, belefér a szabadságomba. Kolozsváron nem nagyon van ellenfelem. A barátaimnak szoktam is mondani, ellőttétek az életeteket. Mind droggal kereskednek, lopnak. Én dolgozom. A bőröndben ott egy üveg wisky, a legjobb fajtából, a fateromnak.


Eleinte románul hallgattuk a hőstörténetet,

aztán, miután Feketetón megállította a buszt, mert neki pisilni kellett, s a sofőr felvett egy cigány zenészbandát, már magyarul. Hirtelen meginspirálta a megnőtt létszámú közönség. Próbáltam kinézni a fejemből, a buszból, de kint csak az orrunkig ködös éjszaka, bent csak bűz és a CFR istene.

Kétségbeesésem hol harag, hol gyűlölködés váltogatta. Eszembe jutott, hogy amikor Kolozsvárra költöztünk, megdöbbenve tapasztaltam, a kolozsvári férfiak közül sokuknak elsősorban CFR identitásuk van. Nem magyarok, erdélyiek, netalán kolozsváriak, se nem nőtlenek vagy családapák, hanem mindenekelőtt CFR-esek. A közösségi igény megvan, de arra már alig, vagy egyáltalán nem emlékeznek, hogy férfiként mi dolguk a világban vagy egy közösségben. S ha ez néha be is villan, ezt azért ciki lenne bevallani, vállalni.


Inkább nyíltan imádják a foci istenét,

az olyan férfias. Nem számít, hogy az egész foci már szintén csak egy nagy szemfényvesztés, átverés, hogy már nyíltan csak az üzletről és a pénzről szól, már nem sok köze maradt a játékhoz, mert csak az számít, hogy valami olyan közösséghez tartozzunk, ahol lehet dicsekedni a hozzátartozásunkkal, a témát érintve rögtön férfiasan szót érteni, eldönteni a másikról, hogy barát vagy ellenség. A házi oltár helyén ott diktál a tévé, a templom helyén a stadion.

Az már fel sem tűnik, hogy esetleg kikopik mellőlük az asszony, hogy kikopik saját életük a kezükből, s saját vörös sáljuk egyre szorosabban tekeredik nyakukra. Ártatlanul néznek körül, hiszen ők csak egy kicsit szórakozni akartak, a családért agyondolgozott nap után élni azzal, ami jár nekik, a legalább ennyiükkel. Csakhogy nem mindegy, milyen emberekkel éled meg a legalább ennyidet, kikkel vállalod a tömeglényi közösséget, s eszmepótlékként mit állítasz figyelmed középpontjába.

Lassan letelt a hét óra, s én csak gyűrtem magamba a mérget, a dühöt. Indulata, amellyel a srác a CFR mellett kitartott, bennem tovább fodrozott. Amikor a Monostoron leszállt, arca ragyogott, tizennégy hónap után végre hazaérkezett, haza a monostori panel ötödik emeletére, ahol apja, anyja várja szeretett fiát, aki, lám, milyen ügyes ember lett, Írországban dolgozik, sokat keres. Én is hazaérkeztem, összetörten, mintha éppen jól megraktak volna.


Aztán aludtam rá egyet és megértettem,

háború nem akkor van, amikor, hanem, amikor harcba szállsz. Belesétáltam a csapdába, nyíltan nem mertem és értelme sem lett volna ezzel a két lábon járó hústoronnyal vitába szállni, de hét órán keresztül mégis, ha csak gondolatban is, a szó szoros értelmében összetettem az eszem egy olyan emberrel, aki még akkor sem józan, amikor igen. Miben voltam hát különb, mint ő? Indulataimban, negatív gondolataimban, az ösztönös, sötét, megzabolázatlan erőimnek való kiszolgáltatottságomban legalábbis nem sokban különböztem.

Háború van, mindegy, hogyan nevezzük, hidegnek vagy melegnek, keletinek vagy nyugatinak, kintinek vagy bentinek. A béke pillanatai igen ritkák. Mert ahhoz el kellene fogadni a háború tényét. Azt, hogy van, hogy most ez van, nem pedig ellenállni neki, cáfolni, rejtegetni, félni tőle, szítani, csinálni. És akkor nem várnánk, hogy valaki hozza már el nekünk a békét, hanem bármelyik pillanatban mi magunk vissza tudnánk húzódni lelkünk babérligetébe.
(transindex)