2012. október 24., szerda

Cicciolina bugyingója

Nem emlékszem, mikor hallottam először Cicciolina nevét, de megjegyeztem. Tetszett, hogy lazán tudott váltani pornókirálynőből képviselőbe, s vissza, ha neki úgy tetszett. Mindezt úgy, hogy nyilvánosan felvállalja azt, aki, életét, szeretemjeit és nemszeretemjeit. Akkoriban még pornófilmet sem láttam, de tudtam, hogy az azért nem valami szabásmintáról szól.

Aztán eljött a pornófilm ideje is. Egyetemisták voltunk, hárman laktunk együtt. Egyszer szó hozódott arról, hogy én még életemben nem láttam pornófilmet. Jelen volt az egyik lány barátja is. Legközelebb, amikor látogatóba jött, hozott nekem egy dvd-t. Ez volt életem első dvd-je.

Könnycsurogva néztük, nagyon viccesnek találtuk az egészet, de csak míg a lakótársnőnk el nem tűnt a barátjával a másik szobába sóhajtozni. Leesett, hogy ez talán mégiscsak másról szól, mint komédiázásról. És Cicciolinára gondoltam, hogy, ha ő ezt valóban szereti csinálni, akkor ő hiteles életet él. Pornófilmnéző karrierem itt félbe is szakadt.

De Cicciolinát azóta is szívesen emlegetem.

Szoktam mondani nőiségüket megélni nem merő nőismerőseimnek, hogy ne aggódjanak, belőlük is lehet még pornókirálynő. Persze, képviselő is, az talán hamarább. No, de nekem nem célom a politikusképzés, viszont annak örülnék, ha nem csattognának az önáltatásokhoz szokott fülek minden bugyingó és Cicciolina szótól.

A csattogó fültulajdonosoknak általában fogalmuk sincs arról, mekkora teremtő erő a szexuális erő, ezért állandóan vagy le akarnak mondani róla, vagy küzdenek ellene. Pedig csak arról mondhatsz le, ami már a tied volt. És akkor sem lemondasz róla, hanem a szolgálatodba állítod, uralkodsz fölötte, nem pedig az uralkodik rajtad, kénye-kedve szerint rángatva. Azt csinálhatsz vele, amit akarsz.

Az emberek többsége azonban ott tart, hogy még megélni sem meri. Lehet, hogy már szült, nemzett, megvan neki a férfias férje is, nőies felesége, külső és belső adottságai és a mindenegyebek. És mégis, valami nem stimmel. A szokások, elvek és erkölcsök olyan vastag burkolata fedi,

hogy alig él, alig piheg. Erőtlen.

A hétköznapokat végigcsinálja. Kitart. Fát lehetne vágni a hátán. Dolgozik. Össze-, meg- és eltartja a családot, ha kell tűzön-vízen át, összeszorított fogakkal. Kitart a férje, felesége mellett. Kötelességtudata, esküje vagy egyebek kötik. Együtt maradnak, élnek békességben. Minimum egy közös hullámhossz is akad, például együtt panaszkodnak a porra. Poros a város, nincs levegő, nincs ez, nincs az.

Közben néha belenyilall, valami csúszik ki a kezéből, vagy már kicsúszott. Szereti azt hinni, hogy ebben a másik nem a hibás, a férfi, a nő. Lelke mélyén homályosan sejti, hogy talán mégsem, de ezt a sejtést leggyakrabban letakarja egy jó kis betegségtakaróval, vagy mikor mi akad, mindenképp valami konvencionálisan elfogadottal.

Cicciolina bugyingója – avagy, a legalább magamnak nem hazudok kiskabát, ­amit ő is bármikor felvehetne, ellenben nem az. A hitelesség kényelmetlen. Fennáll ugyanis a veszély, hogy sokan nem fognak szeretni, sőt, megvetnek. Aki igen, az azonban hálás lesz, mert friss fuvallatként fog hatni a hiteles élet az áporodott hazugságok között.
(megjelent Trindexen)

Okos könyv

És mi a különbség köztünk és az ötödikesek között? Semmi, vágtam rá gondolkodás nélkül, ti is pont úgy fecsegtek, és a határokat nektek is pont úgy meg kell szabni, mint nekik, feleltem finnes egyetemistáimnak hajdanában, danában.


Ismét tanítani fogok. Izgultam.

Ha nagyon beleereszkedtem az elképzelt jövőbeli helyzetekbe, még jobban izgultam. Néha még ideges is lettem. Megmagyarázhatatlanul. Vajon a négy és fél év kihagyás ártott volna így meg? Vagy az, hogy közben anyává nőttem, s lassacskán, tanult szerepemmel együtt nőttek bennem a kétségek, elvárások, félelmek, kritikák is?

Kezdtem beleszokni abba, hogy én az innenső, a biztos szülői parton vagyok, ahonnan olyan tisztán és mindentudón látni a pedagógusi sekély partokat? No, erre inkább nem felelek, mert a végén még igen. Hanem inkább arról a mély-jelen-vízről, amibe ma fejest. Vágytam vissza, teljes szívemből és szinte már teljes erőmből, a kamaszok közé.






Megkaptam őket. Pincurokhoz és felnőttekhez szokott viselkedésem pillanatok alatt kizökkentették. Azt hittem, barátkozni kell velük, mintha csak ilyen-olyan önismereti felnőtt csoportban, úgy, hogy én szépen, szívhez szólóan elmondom, hogyan is fognak a dolgok történni.

De tíz, tizenkét évesen mintha minden gyerek áprilisból lenne fonva.

Erős egyéniség, talán éppen most kezd ráharapni saját egyéniségének ízére, amitől nemcsak a szeme, de minden hajaszála is fényesen ragyog. Büszke erejére, önérzetére, történeteire, amelyeket szüntelen, megállás nélkül, a legnagyobb zajban is mond, akkor is, ha nem hallgatják, akkor is, ha más is éppen ezzel van elfoglalva.

Kíváncsian ugrál figyelmével ide-oda, mindenre lecsap, mindent elkap, elereszt, ismét felkap, sziporkázik, eleven, lehengerel. Finoman közelítésemet elégette éppen megerősödő kamasz hevük, mókázásomat, amit kicsikkel szoktam, leteperték. Egy pillanatra átsuhant rajtam a kétségbeesés száraz fuvallata. Ezt akartam, tényleg ezt akartam? Tényleg ez kellett olyan nagyon? És most hogyan tovább, ha ez?


És akkor megérkeztem, két lábbal a földre.

Oda, ahol ők vannak, az élet tövéről sarjadó egyéniséghez. Az életerőhöz, amely a fizikai világban kezdi megmutatni formáját, mozgásának irányát. A kirobbanó életörömhöz, amelynek azonban tér-idő keretre van szüksége ahhoz, hogy meg is tudjon nyilvánulni, ne csak elfecsérelődni. És megszólalt bennem a válasz erre a számomra hihetetlen kihívásra, olyan hangon szólalt meg, hogy csend lett.

Tudtam, most szinte mindegy, mit mondok, úgyse az számít, hanem az, hogy magam ebben az osztályvilágban egy perc alatt elhelyezzem, a keretet és a játékszabályokat megszabjam, hagyjam, érezzék meg az erőmet, tudják meg ők is, kivel van dolguk, mert én már megtudtam.

Kicsit megszeppenés íze lett a csendnek. A kételkedés bennem, ettől az íztől, már-már színt kapott. De aztán elkezdtük azt, amiért, végül is, hozzájuk vezetett utam, az irodalom órát. Felolvastam nekik egyik kedvenc Móra elbeszélésemet, A századik könyv címűt. És a csendet kiszínezte, megszelídítette, ember- és gyerekszabásúvá varázsolta a felolvasott történet. Káoszból rend, varázslatból új, közös csend született. A kirobbanó erők finom mozgásokká, csillogásokká jámborultak, ahogy a szemekből lassan előtáncolt a lélek, s vele a az újból teremtett történet ahány gyerek, annyi képben.
(megjelent Trindexen)

Macska bazsalikommal

Kezdem azzal, hogy vannak a kutyás emberek és a macskás emberek. Aztán vannak a mindkettősök. És a még többesek. És az állatbolondok. Én, azt hiszem, az utóbbiak közé tartozom. Nem is olyan rég kotorászta elő anyám az első mi leszek, ha nagy leszekemet: állatorvos akartam lenni. Bár nekünk alig volt pár tyúkunk, nyúlunk, néhanapján malacunk, azért falun mindenféle állat kikerült.

Szomszédoknál, barátoknál neveltem, gondoztam, amit értem, amitől nem féltem. Nagyjából egyformán szerettem őket. Volt néha egy-egy kedvenc, de ha döntenem kellett volna, hogy melyiket kell levágni, melyik marad életben, sose tudtam volna.

Már az is érthetetlen volt számomra, hogy bizonyos állatokat megeszünk, másokat nem. Szeretetben nem éreztem különbséget a macskánk, aki anyám után első dadusom volt, és a bárány között, akit én neveltem, cumisüveggel etettem. Nem értettem, miért kell húst enni, miért kell ezeket az állatokat, akiket úgy szeretünk, mert hiszen a szüleim is szerették, szeretik őket, megenni. A játszótársaim voltak, a sok apró állat, mindegyik a maga szokásaival, természetével, szeretetének, ragaszkodásának sajátos kimutatásával.




A macska mégis, talán mert dadusom is volt, a fejemnél aludt, amíg kicsi voltam, aztán később a lábamnál, ismerősebb lett számomra örök kiismerhetetlenségében. Sok mindenre tanított, tanít a mai napig, amikor arroganciám kúszkálódik bennem ide-oda. Tökéletes műszer van benne, ami érzékeli a szándékaidat. Mihelyt le akarod győzni, igába hajtani, meglóg és magasból tojik rád. Ő sem akar legyőzni téged és ha hiányzik az egymás szabadságának a kölcsönös tisztelete a kapcsolatotokból, esélyed sincs arra, hogy valaha megismerj egy szerető macskát.

Pedig nagyon tudnak szeretni és ezt a szeretetet olyan gyöngédséggel kifejezni, amire ember ritkán képes. Ha valakinek van egy macska barátja, már startból megelőlegezem neki a bizalmat, hogy nem akar hatalmi harcokba bonyolódni velem a barátság ürügye alatt.

Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy minél inkább idegenkedik valaki a macskától, annál távolabb került ösztönös önmagától, annál inkább fél attól, hogy mi lesz, ha egyszer csak önmaga számára is kiderül lényének félelmetes, sötét, titokzatos oldala. Fél ettől az önmegismeréstől, így inkább kerüli, pont, mint a macskát, akiről azt mondja, kiszámíthatatlan.

Pedig nem kiszámíthatatlan. Csak megismeréséhez türelem, alázat, elfogadás szükséges. S ha békén hagyod, nem bosszantod, finoman barátkozol vele, teljes figyelmeddel és jelenléteddel, minél kevesebb akarással és annál több lenni engedéssel, akkor nem fog beléd harapni, pont úgy, ahogy benned a le- és megtagadott, az ösztönös, a természettel összhangban mozgó erőid sem. Hanem odakuporodnak a lábadhoz, dorombolnak, és néha játszani hívnak, felébreszteni benned szunnyadó huncutot. S hogy hol van ebben a bazsalikom? Nem tudom. De azt is nagyon szeretem. 

Párban, örök táncban

Nőként létezéseim, vagy legalább kísérleteim legfájdalmasabb döbbenetei közé tartozott, hogy na, ennek a pasinak az életében sem állok az első helyen.

Autó, sör, foci, buli, haverek, net, tévé, meló, alkotás, magány, gyerek, ősök, stb. mögött állok. Ettől mindig rettenetesen ideges lettem. Mert, mint minden nő, a legeslegelső helyen akartam állni. S mivel legtöbbször csak linearitásokban tudunk gondolkodni, ez pedig versengést implikál, persze, állandóan csak a görcs meg a hajsza, azért a hőn áhított első helyért.

Egyszer aztán valaki felkínálta.

Elég furcsa felkínálás volt, de, végül is, érthető. Egy roppant olvasott, művelt, középkorú francia férfi arra kért, lehessen szerelmes belém, de én ne viszonozzam. Ugyanis ő csak a szerelem érzésére, élményére vágyik, amit, szerinte, a beteljesülő, viszonzott szerelem rögtön tönkretesz. Az eszményi nő valamiféle megközelíthetetlen szerepét kellett volna játszanom. Beszarva utasítottam vissza. Akkor csak sejtettem, hogy ennek a kérésnek minden romantikája és fennköltsége mögött valami beteges húzódik meg, azóta már láttam több kapcsolatban, hogy ha a férfi a nőt arra a legeslegelső helyre próbálja póckolni, mindegy, hogy ez a nő a felesége, szeretője, kománéja, lánya, borja, malaca vagy csak valami ideál, ott valami gyerekkori, az anyával megszakadt vagy ellehetetlenedett, szeretetlen helyzetet próbál helyrehozni, helyettesíteni.




Egy nő ellenben élhet úgy, hogy legintenzívebben a szeretett férfi felé sugározza figyelmét és képességei szerinti ragyogását, melegségét, mert a nő az örök termékenyülő, aki a termékenyítőre vár. Ezért is akkor a legszebb a meztelen nő, ha a férfi nézi.


De ezek szerkezeti különbségek.


Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Egyszerűen csak másak vagyunk, másképp működünk, nők és férfiak. Csak a célunk ugyanaz: szeretni szeretnénk. Elsősorban az életünket, amelyet nem kértünk (vagy igen?), s amelyet alkotunk minden leheletünkkel, érzésünkkel, gondolatunkkal, kit, ahogy programoztak, ki inkább az érzései által, ki pedig inkább a gondolatai által.

Ezt a szerkezeti, minőségi különbséget hordozza számomra minden a látható, megnyilvánuló világban is. Az égtájakat, az elemeket, a szavakat, a hangokat, a beszéd hangjait, az ételeket férfiasnak vagy nőiesnek látom, hallom, érzem. Az évszakokkal is ugyanígy vagyok, számomra a télben és nyárban a férfi minőség mutatkozik meg inkább, mert a nyár perzselő, tikkasztó, fényben lecsupaszító, vakító verőfényű. A tűző nap miatt érlelő hőség, izzás, szenvedély, vetkőztető, erő. A tél pedig lecsupaszít, hogy a szerkezeteket láttassa, hideg, zárkózott, komor és fenséges. De ez csak a látszat, a mélyben szunnyad mindaz az erő, amitől a tavaszt, a nőies évszakot berobbantja, amivel megtermékenyít, amivel a földet, a magot áttöri.

És igen, nőként tavasz és ősz vagyok. Tavasz, mert tavasz mindaz, ami pompa, cifra, csecsebecse, tiritarka, bogyó, bódulat és mámor és kitárulkozás, a fiatal nő tánca. Az ősz pedig az érett asszony, a bőkezű, a zamatos, az erős színű, a tápláló ölű, a harapnivaló, a szüret.
(megjelent Trindexen)

Diplomás pelenkások



A napokban egy ismerősömmel beszélgettem a változásokról. Kilenc éve dolgozik egy helyen, egy városban, most nagy döntés előtt áll, ugyanis egy kecsegtető munkahelyet kínáltak neki, de egy olyan városban, ahová nem szívesen költözne el. Ugyanakkor úgy érzi, hogy az élete egy ideje megrekedt. Hát akkor hajrá, mondom, ha nem vágsz bele, nem tudhatod, hogy mi mindent tartogathat ez az új lehetőség. Igen ám, veti ellen, de ha nem válik be az az új munka, a város még annyira sem, akkor mi lesz velem? Visszajövök és felkopik az állam? Mert közben elveszítem az itteni olcsó albérletem és munkahelyem is. Nagyot kacagok. Tudod, hogy utoljára mikor voltak ilyen félelmeim? Nem, mikor? kérdez vissza. Olyan tizenhárom, tizennégy évesen. Líceumi felvételi előtt állottam. S hiába voltam első osztályos koromtól fogva első tanuló, tisztában voltam vele, hogy ez mégiscsak egy falusi iskola, ki tudja városon milyen felkészültségű gyermekekkel kell majd versenyre kellnem. Ez a tudat épp elég volt ahhoz, hogy kamasz önbizalmam jó erősen megrengesse. Hirtelen nőttem magasra, így testalkatom akkoriban olyan vézna volt, hogy sehogy sem bírtam a mezei munkát. Éjszakákat átszorongtam. Mi lesz velem? keseregtem magamban. Ha nem jutok be a városi iskolába, de a falusi munkát sem bírom, felkopik az állam, éhen fogok halni. Olyan rémes jövőképet festettem magamnak, hogy a lelkem valóban belehalt párszor, teljesen értelmetlenül. 

Mert természetesen bejutottam a felvételin, igaz ugyan, hogy furcsa fortélyok folytán nem biosz-kémia osztályba, hanem idegen nyelvekre, utána az is igaz, hogy nem földrajz szakra felvételiztem az egyetemre, amire két évig készültem, hanem magyarra, mert a magyartanárom hatására meghatványozódott könyvimádatomnak nem bírtam ellenállni. És folytathatnám, mi minden történt még másképp, mint aminek az első pillanatban indult. Az életem azóta sem vált szorzótáblává. Nem tudom kiszámolni, mi fog velem történni holnap. Történik a csoda és a kaland minden nap. A lényeg azon van, hogy ezt észre tudod venni, vagy sem. Lehet, ha vegyész vagy földrajz szakos leszek, mint ahogy pár évig elképzeltem, most nem írnék nektek. Nem tudnám most azt mondani, hogy bár rémisztőnek tűnhet ez a felnőtt világ, a sok vizsgával, hajszával, diploma szerzéssel és a mindenféléknek a megkaparintásával, valójában nem kell megijedni tőle. Tudd bár pici korod óta, hogy állatorvos vagy színésznő leszel, vagy pedig változzék évente benned a mi leszek, ha nagy leszek, jó úton jársz, bárhogy is legyen. Mindkét úton ott leselkednek rád a kanyarok mögötti kalandok, néha elődbe toppannak és játszani hívnak. Ha vevő vagy rájuk, akkor izgalmassá varázsolhatod az életed, akár egy szakmán belül maradva vagy folyton váltogatva, keresgélve, újabb és újabb dolgokat tanulva. 
Találkoztam egyszer egy hetven éves külföldi bácsival, biológus volt, magyarul tanult. Azt mondta, régi vágya volt magyarul tanulni, de mivel imádta a szakmáját, amíg dolgozott, ilyen ínyencségekre nem maradt ideje. Most azonban nyugdíjasként, végre ezzel is foglalkozhat. Summa summárum, ha nem szereztél már pelenkás korodban pár diplomát, aztán óvodás korodban még kettőt, ha nem hordtad haza az összes versenyről az első díjakat, és még most sem úgy áll a szénád, hogy éppen készülnének Nobel-díjra jelölni téged, akkor sem oda Buda. Legfeljebb volt, van egy boldog, játékkal teli gyermekkorod s megtanultál ráérezni a kaland ízére. Diplomát szerezni meg, ha egy kicsit megembereljük magunkat, bármikor lehet. Az életünket egy nagy kalanddá varázsolni azonban csak akkor sikerül, ha belevágunk a dolgokba, és azt mondjuk, hajrá, legfeljebb nem fog sikerülni, vagy elrontjuk. De ha mégis sikerül, vagy másképp, talán még sokkal jobban is sikerül, mint ahogy remélni mertük, akkor ;-)

(megjelent az októberi Cimborában)

2012. október 4., csütörtök

Ajándék lónak ne nézd a fogát



(hacsak nem vagy állatorvos, inkább add tovább olyannak, aki szeret lovagolni)


Már megint mikuláskarácsonynévnapszülinapballagás van, jajmitvegyek, jajmitvegyek! Az idő sürget, végül találomra megveszek valamit, ami megtetszik, szépen becsomagoltatom, bízom benne, hogy bár egy kicsit tetszeni fog neki, és várom, mielőbb szabaduljak meg csomagomtól, hogy felszabadulhassak. Kibontja a csomagot, kínosan mosolyog, megköszöni, valamit összehord, ami elsül, mikor jól, mikor rosszul, megpróbál minél hamarabb megszabadulni a csomagtól, hogy felszabadulhasson. Már megint egy kacat, amit egy ideig udvariasságból őrízgetni kell, gondolja magában. Bár egy kicsit jobban tettethette volna, hogy örül neki, mégha nem is örül, gondolom én, s megszabadulva az ajándékozás terhétől, próbáljuk mielőbb elfelejteni az egész cirkuszt.

 Ki ne ismerné az ehhez hasonló helyzeteket? Biztosan voltál már mindkét szereplő, így mindkét  fél reakciója ismerős lehet számodra. És nem elég, hogy az ajándékozási alkalmak az ünnepekkel vagy egyéb, hagyományos eseményekkel együtt évente visszatérnek, az ajándékgyártók kitalálták, hogy egyre több kell nekünk ezekből, így most már van Bálint napunk is, nyuszink is, és még ki tudja, mi vár ránk! Aki már nyakig van az ajándékozás őrületével, az esetleg arra gondol, hogy ő kimarad ebből a buliból. De kár lenne teljesen kimaradni belőle. Inkább azt kellene megnézni, melyik lehet az az ajándékozás öröméhez visszavezető út, amely a leginkább passzol hozzánk. 

Elmesélem nektek, én hogyan szeretek ajándékozni. Lehet, hogy ti is szoktátok így, vagy az is lehet, meginspirál, amit írok és a ti fejetekben is születik pár remek ötlet. Amikor elkezdtek a megszokottól eltérő módon ajándékozni, eleinte kiakadhatnak a rokonok, a barátok pedig azt mondhatják, hogy heh :-/ De egy idő után hozzászoknak, és elkezdenek ők is hasonló módon meglepni téged, vagy pedig beindul a saját ajándékozási stratégiájuk. 

Gyakran megengedem magamnak, hogy pont karácsonyra, vagy születésnapra ne adjak ajándékot. Természetesen van, hogy összejön pont akkorra valami szép meglepetés, de, ha mégsem, akkor tisztább ügynek tartom bevallani, hogy most nem sikerült. Nem volt időm, erőm, kedvem utánajárni, elkészíteni, figyelmesnek lenni. Amit azonban még gyakrabban szoktam, hogy, ha meglátok valamit, amiről valaki egyből bekattan, úgy érzem, az a tárgy éppen egy bizonyos személyhez illik, és tetszene neki, még akkor is, ha hozzám például nem illik és, ha én kapnám, nem örülnék túlságosan neki, nos, ilyenkor megveszem a tárgyat. Van, hogy éppen valami alkalom közeledik, amikor odaadhatom, ilyenkor várok vele, de legtöbbször odaadom rögtön, azzal, hogy ez az ajándék éppen téged keresett. Olyan is van, hogy titokban nyomozok, próbálom kideríteni, van-e valamilyen vágya, vágyik-e egy bizonyos tárgyra, ha igen, és a zsebem megengedi, akkor megpróbálom megszerezni. De sokszor elajándékozom a saját tárgyaimat is, akkor is, ha én is kaptam, vagy ha nagyon értékesnek találom azokat. Ha megtetszik valamim valakinek, akiről úgy gondolom, hogy ő jobb gazdája lenne, jobban tudna élni vele és szeretetével, örömével éltetni azt a dolgot, neki adom.  Ajándékozz lazán, örömmel és nagyvonalúan, ha azt szeretnéd, hogy neked is így ajándékozzanak az emberek. Kezdheted rögtön saját magaddal, lepd meg magad valamivel, amit nagyon szeretsz, s amit, ennek ellenére, már régóta nem vettél meg magadnak, vagy tettél meg magadért. 

(megjelent a szeptemberi Cimborában)