2012. szeptember 21., péntek

Hogyan lett az emberkutyából macskamacska



Amikor elhoztam, cudar februári nap volt. Riadtan nézett, s bár eleinte moccanatlan kuksolt kabátom melegében, időnként kidugta a fejét, pici karmaival jó erősen megkapaszkodott és a kocsi ablakán keresztül elsuhanó házakat figyelte. Aztán hazaérkeztünk.

Miután a kutyánk beletörődött, hogy az új lakótárs, macska létére sem kutyaeledel, kezdtek összebarátkozni.  Kisfiam pedig úgy kezelte a régóta várt kismacskát, mintha saját kistestvére lett volna. Ezért aztán a kismacska a házban úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, az udvaron pedig mint egy kutya. Ha hirtelen felröppenő madarakkal vagy tovairamló egerekkel találkozott, büszkén kiáltotta utánuk, emberkutya vagyok! Nem értette, miért nem akarnak barátkozni vele. De nem sokat bajlódott ezekkel a gondolatokkal, figyelmét a játék, a harapdálás és a dorombolás kötötte le. 



Egészen addig, míg egy napon el nem merészkedett a kerítésig. Kocsis élményéből szunnyadt még emlékei közt egy foszlány, ami azt a gyanút keltette benne, hogy talán az udvar nem az egész világ. S lám, alighogy felmászott a kerítés tetejére, akkora világ tárult elébe, hogy majd beleszédült. Az autók hirtelen mellbevágó zaja, a jövések-menések, az idegen szagok teljesen összezavarták. Ám rémült tekintete egyszeriben felcsillant, amint megpillantott egy közeledő emberkutyát. Le is nyávogott neki kedvesen: - Miúúúújsááág náálad, emberkutyakoma. A komótosan arra lépkedő macska megtorpant. Úgy tűnt, a kerítésen üldögélő fiatal macska hozzá beszél, de ő egy kukkot sem értett belőle.  – Kedves tarkabarkamacska, ha az előbbi kérdésed nekem szólt, kérlek, fordítsd le macskanyelvre. Valami embert, meg kutyát emlegettél, de én se kutyául, se emberül nem beszélek valami jól. Komául pedig egyáltalán nem.  Most a kismacskán volt a csodálkozás sora. Zavartan motyogta maga elé: - Macskának néznek.  Vajon mi az a macska? És azt hiszik, tudok macskául, meg valami tarkabarkául.  – Én..., én  nem is vagyok hibás, szipogott, - én csak egy kis emberkutya vagyok. 

Az utcai macska egyre barátságosabban nézegette a kicsit, s közben nagyokat hunyorgott. – Gyere le onnan, szólalt meg végül. Ha nekem nem hiszed el, hogy én is macska vagyok és te is macska vagy, nem pedig valami koma, hogy a többiről ne is beszéljek, majd elhiszed, miután megmutatom neked a macskák világát. A kismacska szívdobogva ugrott le a kerítésről. Végülis eddig mégiscsak emberkutya voltam, vagy mi a csuda, bátorítgatta magát. Egy emberkutya pedig nem rezel be egykönnyen holmi tarkabarkáktól! Azzal magasra feltartott farokkal, peckesen, bár még picit inogó lábakkal elindult a nagy macska után és a két kampó macskafarok eltűnt a sarkon.

Amikor pár nap múlva előkerült, szeme tele volt titkokkal. Ahogy simogatni kezdtem, éreztem, bár látszólag ugyanaz a macska, aki egyszer csak eltűnt, valami benne már mégsem ugyanaz, olyan igazán macska lett ez a macska. S ahogy telt az idő, nőtt a macska, úgy szaporodtak a szemében is a titkok sötét virágaiból festett minták. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése