2012. szeptember 21., péntek

Hogyan lett az emberkutyából macskamacska



Amikor elhoztam, cudar februári nap volt. Riadtan nézett, s bár eleinte moccanatlan kuksolt kabátom melegében, időnként kidugta a fejét, pici karmaival jó erősen megkapaszkodott és a kocsi ablakán keresztül elsuhanó házakat figyelte. Aztán hazaérkeztünk.

Miután a kutyánk beletörődött, hogy az új lakótárs, macska létére sem kutyaeledel, kezdtek összebarátkozni.  Kisfiam pedig úgy kezelte a régóta várt kismacskát, mintha saját kistestvére lett volna. Ezért aztán a kismacska a házban úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, az udvaron pedig mint egy kutya. Ha hirtelen felröppenő madarakkal vagy tovairamló egerekkel találkozott, büszkén kiáltotta utánuk, emberkutya vagyok! Nem értette, miért nem akarnak barátkozni vele. De nem sokat bajlódott ezekkel a gondolatokkal, figyelmét a játék, a harapdálás és a dorombolás kötötte le. 



Egészen addig, míg egy napon el nem merészkedett a kerítésig. Kocsis élményéből szunnyadt még emlékei közt egy foszlány, ami azt a gyanút keltette benne, hogy talán az udvar nem az egész világ. S lám, alighogy felmászott a kerítés tetejére, akkora világ tárult elébe, hogy majd beleszédült. Az autók hirtelen mellbevágó zaja, a jövések-menések, az idegen szagok teljesen összezavarták. Ám rémült tekintete egyszeriben felcsillant, amint megpillantott egy közeledő emberkutyát. Le is nyávogott neki kedvesen: - Miúúúújsááág náálad, emberkutyakoma. A komótosan arra lépkedő macska megtorpant. Úgy tűnt, a kerítésen üldögélő fiatal macska hozzá beszél, de ő egy kukkot sem értett belőle.  – Kedves tarkabarkamacska, ha az előbbi kérdésed nekem szólt, kérlek, fordítsd le macskanyelvre. Valami embert, meg kutyát emlegettél, de én se kutyául, se emberül nem beszélek valami jól. Komául pedig egyáltalán nem.  Most a kismacskán volt a csodálkozás sora. Zavartan motyogta maga elé: - Macskának néznek.  Vajon mi az a macska? És azt hiszik, tudok macskául, meg valami tarkabarkául.  – Én..., én  nem is vagyok hibás, szipogott, - én csak egy kis emberkutya vagyok. 

Az utcai macska egyre barátságosabban nézegette a kicsit, s közben nagyokat hunyorgott. – Gyere le onnan, szólalt meg végül. Ha nekem nem hiszed el, hogy én is macska vagyok és te is macska vagy, nem pedig valami koma, hogy a többiről ne is beszéljek, majd elhiszed, miután megmutatom neked a macskák világát. A kismacska szívdobogva ugrott le a kerítésről. Végülis eddig mégiscsak emberkutya voltam, vagy mi a csuda, bátorítgatta magát. Egy emberkutya pedig nem rezel be egykönnyen holmi tarkabarkáktól! Azzal magasra feltartott farokkal, peckesen, bár még picit inogó lábakkal elindult a nagy macska után és a két kampó macskafarok eltűnt a sarkon.

Amikor pár nap múlva előkerült, szeme tele volt titkokkal. Ahogy simogatni kezdtem, éreztem, bár látszólag ugyanaz a macska, aki egyszer csak eltűnt, valami benne már mégsem ugyanaz, olyan igazán macska lett ez a macska. S ahogy telt az idő, nőtt a macska, úgy szaporodtak a szemében is a titkok sötét virágaiból festett minták. 

2012. szeptember 12., szerda

levelemből barátnémnak

ami tart és megtart, az a jóga, a meditáció, újabban leülünk csak ketten is Zsolttal. ettől repes a szívem. tegnap bepottyant egy román fiú is, teljesen ismeretlen, a FB-n csatlakozott Zsolthoz. nagyon szép volt az is. tudod, az a megkönnyebbülés, amikor leül veled egy ember, előbb csak egy kávéra, aztán meditálsz, aztán diskurálsz, és minden szó a helyén van. és érzed, nem kell körülírni, magyarázni, játszmázni, mert mindenki jelen van, éber és ugyanakkor laza. ilyen lehetett az aranykor, az egység. vadidegen ember. érted? és minden a legnagyobb rendben van. Zsolt is, ő is, én is. na, ezekért érdemes végigcsinálni az életet, ami óhatatlanul előnkbe hozza a kudarcot és intrikát és buktatót is. valamiért csak, mert az egónk még ott tart, hogy ezt megcsinálja és ezzel szembesülnie kell. tanulom az elengedést, az örömet, a fényárasztást. néha fájok és sajgok és kétségbeesek. mindig olyankor, amikor a jövőm, újabban főleg a közeljövőm miatt pánikolok. pedig eddig is sok minden szépen volt, és, ha ilyen csodák történnek velünk, mint a jóga és általa a belső út, akkor igazán butaság beleesni ezekbe a csapdákba. de még beleesünk. ami jó, hogy már látjuk a csapdának a csapda jellegét. és fogjuk egymás kezét. ott vagyok neked, te is nekem. haladunk az életünkben, és néha meggyújtunk egymás szívében egy-egy gyertyát. no ezért. mert nem magunkért vagyunk ezen a világon, hanem egymásért.

2012. szeptember 6., csütörtök

Test-lélek-szellem harmóniája





 – Hogyan találkoztál a jógával, és mi fogott meg benne?
– Nem emlékszem, hogy mikor találkoztam először a jógával, de az mindenképp kósza hírek szintjén történt, és nem is fogott meg. Úgy gondoltam, hogy valami olyasmi, amit spiriguruk csinálnak, semmiképp nem az, amit nekem kellene gyakorolnom. A meditációról kicsit jobb véleménnyel voltam, mert azt a saját elvetemült barátaim is képesek voltak űzni, de azért nem annyira, hogy kipróbáljam velük közösen. Egyszer –  náluk jártamban, mivel volt meditációspárnájuk, és egyedül voltam otthon – kaptam az alkalmon, kiültem az udvarra a szép, fényes napsütésbe, hogy akkor én most meditálok. Behunytam a szemem, el is szundítottam a napon, és továbbra is úgy gondoltam, hogy ehhez nekem nincs közöm, mert aludni én meditálás és egyéb ezodolgok nélkül is tudok. Nagyon sok időre rá sikerült a jógának elcsípnie engem egyszerűségével.
Amikor már meguntam a gyógytornagyakorlatokat, kezembe akadt az addigi legjobb, leghumorosabb és legnormálisabb természetgyógyászkönyv, amelyben a következőt olvastam: „Meg kell tanulnia a helyes állást, egyenes háttal. Ha Ön megszokta a púpos tartást, még rövid időre is nehéz lesz megtartania a helyes testtartást. A púpos tartás nem testi, hanem lelki faktor. A hajlott hátú ember mintegy bezárkózik, és nem enged magához közel senkit és semmit. Azon kívül az ilyen testtartású ember, ha szabad így mondanunk, mindig kevesebbre taksálja magát »piaci értékénél«.” Egyáltalán nem tetszett, hogy ez az Alexander így belelát a púpomba. És pont a jógát bemutató résznél. Lassan kezdtem beépíteni a napi tornagyakorlataimba a jógaászanákat, vagyis testhelyzeteket, a legegyszerűbbeket, azokat, amiket kisgyermekkorunkban is játszottunk a móka kedvéért, pl. gyertyát.
– Mi motivált a gyakorlás elkezdésére?
– A hátfájásom, a helytelen testtartásom, csontjaim fájó nyikorgása, de elsősorban mégiscsak a derék- és hátfájások, a gerincbetegségem.
– És mi motivál most?
– Az a nyitott és szellős tér és idő, amibe a lélegzetvételre és a testbe érkezésre való figyelés vezet. Furcsának tűnhet, hogy „megérkezés a testbe”. Szerintem a legtöbb ember rosszul van benne a testében. Vagy csak a fejében, a gondolataiban van jelen, persze, ide bekavarnak az érzelmek is, és akkor a szívében is, tehát valahol az agy és a szív között lavírozva, vagy túlistenítve a testét, alárendelve mindent a szexuális játszmáknak. És akkor még a betegségekről nem is beszéltünk. A jógában finoman történik a test „belakása”, és ez a finomság, gyöngédség és ráérős jelenlét, amivel a nyújtások során befele figyelsz, megnyugtatja, harmonizálja a test-lélek-szellem hármasát. Előkészít a meditációra. Sőt ha sikerül szépen jelen lenni és a jógázás befejeztével ezt a szépséget megőrizni, megadhatja a ritmusát az egész napnak.
– Milyen gyakran, mikor és hol jógázol?
– Ha ellustulok, akkor egy héten egyszer a kis csoportunkkal, télen a kolozsvári belvárosi unitárius egyházközség tanácstermében, nyáron a Sétatéren. Ha nem lustulok el, akkor mindennap otthon. Nyáron az udvaron.
– Miért választod a jógát pl. az aerobikkal szemben?
– Az aerobikot egyszer próbáltam vagy húsz éve, és nem tetszett. Talán az összeszorított állkapcsok, fogsorok miatt. Hogy mindent keményen, izomból kellett csinálni. Kellett bírni, kellett fitteskedni, kellett hajtani, mert, ha lemaradtunk, az edzőnő ironizált, rendesen hajtott. Csurom víz voltam utána és kellemetlenül fáradt. A jógában soha nem fáradsz el, mert nem az agyonhajszolásról szól. Azt szoktam mondani, hogy itt nem versenyzünk, nemhogy senki senkivel, hanem legfőképpen önmagunkkal nem. Senki nem törődik azzal, hogy a leggurubban állsz-e be az ászanába. Nincs két egyforma jógagyakorlat ugyanannál az embernél, nemhogy két embernél lenne egyforma. Nem erőszakoskodunk a testünkkel, hanem letapogatjuk testünk határait. Ehhez idő kell és önmagunk megértése, hogy elfogadjuk önmagunkat abban a pillanatban olyannak, amilyenek éppen vagyunk. Tudatosítjuk, hogy éppen hol tartunk, belégzéskor a levegőt a figyelmünkkel oda irányítjuk, ahol a görcs, a fájás van, a kilégzéssel pedig elengedjük. Az egyensúlypont megtalálása után bele lehet ereszkedni az ászanába, ami olyan érzés, mintha egy kéjesen kellemetlen érzést szelídítenénk át folyamatosan nyugalmi állapottá.
– Milyen változásokat tapasztaltál a testedben amióta jógázol?
– Egyértelműen változott a tartásom. Régebb nem néztem a kirakatokban magam, ma már szívesen lassítok, ha jó nagy tükröt kínál a kirakat. Ellenőrzöm a testtartásom, és örömmel tölt el, amikor azt látom, hogy, bár még mindig girbegurba, könnyedén ki tudom igazítani a helytelen tartást, mert azok a finom izmok, amelyek a gerincet tartják, megerősödtek. Van pár visszerem, ezek is jól vannak, nem tűntek el, de nem bántóak. A testsúlyom beállt egy állandóra, és tartja magát.
– És a belsődben?
– Az egyik nagy változást az idő és térérzékelésemben érzem. Bár munkámban és hobbimban is határidőkre dolgozom, mégis valahogy kitágult az idő. Más perspektívában látom az életet. Úgy érzem, mindenre van idő, nem hajt a tatár. Türelemidőben élek. Ez a türelem pedig nem okoz viszketegséget, hanem a mindenlehetőség kapuját nyitja. Jógázás és meditáció közben teljesen megváltozik az időérzékelés. Nem tudom mihez hasonlítani, talán csak a hirtelen fellángoló, nagy szerelem kezdeti fázisában érez így az ember. A tér pedig felfelé és befelé nyílt meg, ami a mostani életteremet tekintve nem elhanyagolandó dolog. Az, hogy a belső erőforrásomhoz vezető úthoz horizontális síkon elég egy izolírnyi anyag, nagyvárosban luxusdolognak számíthat. Ráadásul ingyen van, vagy pár lejbe került. Könnyen hordozható, kis helyen elférő, ingyenes „terápia”, ezenkívül még csak egy dologra van szükség, rád, vagyis a te hajlandóságodra, hogy ezt meg akard teremteni a mindennapjaidban.
– Mondják a jógáról, hogy a testtel dolgozik, de alapvetően belső út. Te ezt hogyan látod?
– Egyetértek. Valamiért ebbe a testbe születtem. Egyre inkább hiszem, hogy nem véletlenül pont ebbe és pont most. Ha a testem „kelyhe” hordozza bennem az életet, az isteni szikrát, vagy nevezzük bárhogy, miért kellene azt hinnünk, hogy a kelyhet nem kell tisztán tartanunk, gondoznunk? Csoda az, ahogyan ez a megfejthetetlen valami, ami a test, minket hordoz, az életet, s amíg az tart, megtartja. Lehet, hogy csak holnapig, honnan tudhatom én azt? De mindennap felkínálja magát lehetőségként, az élet számára.
– Mi az, ami közös a jógában és más hagyományokban, például a kereszténységben?
– Amit én közösnek látok, az a szeretettanítás. Bár nem sokat tudok a misztikus kontemplációról, sejtem, hogy ugyanoda vezethet, mint a meditáció, az egós működések megfigyeléséhez, amelyek az önösséget, a fájdalmat és az elkülönültség érzését erősítik bennünk, aztán a feloldódáshoz az egységben, az isteniben, az ítélkezésmentességben.
– És mi az, ami elválasztja attól?
– A gyakorlás hiánya a mindennapokban.
– Vallásos vagy? Ha igen, hová tartozol, mit gyakorolsz?
– Nem tudom, hogy vallásos vagyok-e. Inkább azt mondom, hitben élek. Unitárius a hivatalos vallásom, és nagyon örülök, hogy pont unitáriusnak kereszteltek. Ha nem véletlen az, hogy megszülettem, s hogy ide születtem Erdélybe, akkor talán az sem, hogy a szüleim segítségével az unitárius egyház tagja lettem, az unitarizmuson keresztül kerültem kapcsolatba az Istenről, Jézusról szóló tanításokkal. Mivel édesanyám református lány volt, gyerekkoromban azért eléggé jelen volt, és gyakran egymásnak is feszült fejemben az unitárius és a református hittan, de azért a lelki alkatomhoz az unitárius hitvallás sokkal jobban illik. Keret ez is, képkeret, szerencsére jó tágas, simán belefér a jóga is, hogy a mindennapi gyakorlás hiányát kipótólja, és a buddhista tanítások is, amelyek szinte mindennapi házi olvasmányaim.
– Tapasztalataid alapján hogyan reagálnak a kolozsváriak, ha szóba kerül a jóga?
– Embere válogatja. Van, aki nagyon érdeklődő, van, aki óvatos, olyan is van, aki emiatt leír engem, beskatulyáz a „na ezt is elvitte az ezodivat” skatulyába. Nem lehet általánosítani, de azt hiszem, hogy régebb amiatt nem tudtak az emberek semmit a jógáról, mert nem ismerték, most meg azért nem, mert a csapból is a power jóga folyik. De azt hiszem, nagyon ritka, aki ki is próbálja, és az még ritkább, aki a kezdeti buktatókon átjutva (pl. ha valakinek nehezen megy az, hogy ne versenyezzen állandóan önmagával, hanem csak üljön le, figyeljen, és legyen csendben, akkor arról már az elején látni, hogy nagy valószínűséggel nem a jóga az ő útja) rendszeres jógázóvá válik.
– Hogyan alakult ki a kolozsvári önképző jógacsoportod?
– Tudtam, hogy ha elmúlik a lelkesedésem, bajom lesz a kitartással. De ha már nemcsak rólam szól valami, akkor megnő bennem a kitartás, és azért csoportban jógázni teljesen más élmény, mint egyedül. Meghatványozódik a felszabaduló erő. Barátnőim között hirdettem meg, aztán érdekes folyamat indult el. Állandóan jöttek új emberek, morzsolódtak le régiek, és lassan kialakult egy kis mag, akiket most már, bár hétköznap nem tartjuk a kapcsolatot, mégis barátaimnak érzek.
– Melyik jógaiskolához soroljátok magatokat?
– Nem tudom sehová sem sorolni magunkat, de mivel legtöbbünk még igencsak kezdő, a hatha jóga bizonyos eszközeinek használatánál tartunk csak (légzőgyakorlatok, ászanák, vagyis testhelyzetek, meditáció, relaxáció, mudrák).
– Milyen emberek járnak veled jógázni?
– Nyitottak, bátrak és eléggé vakmerőek ahhoz, hogy ne akarjanak feltétlenül diplomás gurukká válni. Megelégszenek azzal a dinamikával, amiben a csoport éppen tart. Ez megnyugtató, hogy senki nem akar fényes karriert befutni ebben a jógacsoportban. Olyanok is járnak, akik már több tíz éve jógáznak, ők szívesen megosztják velünk tapasztalataikat. Van, amikor az egyik ilyen csoporttag vezeti a csoportot, sokat lehet tanulni tőle, másképp lehet ilyenkor benne lenni ebben a folyamatban, történetben, mint amikor én vezetem. Van egy hetven év fölötti hölgy is, akiben súlyos betegségei után még mindig olyan eleven az élet, hogy gyakran megszégyenülünk az ő életerejét, életigenlését látva.
– Mik a terveid a kolozsvári jógacsoporttal a közeljövőben? És a távolabbi jövőben?
– Különösebb terveim nincsenek. Örülök ennek a kis, állandó magnak, várom a keddeket, és ha elutazom Kolozsvárról, akkor leginkább a csoport miatt vágyom vissza a városba. Ha változások fognak bekövetkezni, például kinövi magát, vagy teremt magának állandó, saját helyet, egy központot, akkor az bizonyára azért lesz, mert annak jön majd el az ideje. Nyitottak vagyunk, bárkit szívesen látunk. Amiért nem vertem nagydobra, nem hirdettem meg, az az önképző jellege miatt volt, ugyanis mindenki, aki eljön, vállalja a felelősséget önmagáért. Nem vagyok jógaoktató, csak egy egyszerű gyakorló. Köztem és a reggel jóízűen, öntudatlanul kinyújtózó ember között talán csak annyi a különbség, hogy én közben figyelek a lélegzetemre is, a mozdulatot tudatosan végzem, és utána nem pattanok, hanem megállok.

2012. szeptember 3., hétfő

A köcsög, akit a kebleden melengetsz




Megtorpanok. Most miért mondtam ezt? Kiváló művésznek tartom, szeretem az alkotásait, de emberként egyáltalán nem ismerem. Soha nem váltottunk két szót, nem tudom, milyen a mosolya, amikor csak úgy van. Semmit nem tudok róla, de, mert pár hónapja egy futólagos említésben valaki ezt mondta nekem róla, kész információ zabálásához szokó agyam egykettőre készpénznek vette, elraktározta, később, mint tényt, előhúzta és lám, egy szép, derűs, napsütötte nyári délutánon én, a saját szájammal, bemocskoltam őt, az ismeretlent, akiben az alkotót ráadásul szeretem, tisztelem.

Megszégyenülök. Nem volt jogom ezt mondani, szólalok meg. Ki tudja, miért nevezte őt köcsögnek az ismerősöm. Nem tudhatjuk, ki ő, nem tudhatjuk, milyen ember virágzik ki benne, amikor szeret. Megyünk tovább, valahogy mintha poros lenne a napsugár.

Sokszor hallottam már, hogy ahol három magyar összegyűl, ott már két tábor alakul. Sajnos, gyakran elég két ember is a két táborhoz. Összefog a kettő a harmadik ellen, aki rögtön, tudta nélkül, és esély nélkül, hogy magát megvédje, magáért kiálljon, az ellenséges táborba kerül. Mintha ez egy jó szokásunk lenne, sőt akár barátságok alapja lehet a harmadik személy vagy a többiek közös szapulása. Megfigyeltem, sok esetben, mihelyt nem adom magam az ilyen közös ócsárolásokhoz, lazulni kezdenek a kapcsolatok.

Ki lehet próbálni, vicces lesz látni, kik azok, akik attól fogva, hogy nem vagy hajlandó a közös panaszkodásban, szapulásban, ócsárolásban, más munkájának a szabotálásában, pletykálkodásban részt venni, lassan visszahúzódnak az életedből. Az ő számukra egyszerűen megbízhatatlanná válsz. De aki marad, azzal már lehet kezdeni valamit. Például segíthet szembenézni a saját köcsögöddel, akit a kebleden melengetsz.

Úgy tart tükröt az egódnak, hogy közben a karjában hordozza a lelked.




Magunkban hordozzuk a mindenkorok sötétjét, az inkvizíció boszorkány beárulóit, a kommunizmus besúgóit. Mindannyiszor, amikor valakiről ártóan nyilatkozunk, ellene teszünk, vagy akár csak rosszat gondolunk róla, az irigység, a féltékenység, a keserűség, a bosszúvágy, a sérelmek, a félelem stb. beszél belőlünk.

Nem kell előkapni a korbácsot és szíjat hasítani a saját hátunkból, vezeklésképpen, mert talán az is elég, ha néha megtorpanunk kintibenti lótás-futásainkban és felteszünk magunknak pár egyszerű kérdést: ezt most ki vagy mi mondatta velem, honnan jött ez a gondolat, ki bennem az a köcsög, aki a másikat csuklóból leköcsögözte? A válaszok elképesztőek lesznek, s legtöbbször nem fenékig tejfölből.

(megjelent a Trindexen)