2012. augusztus 23., csütörtök

A házikenyér nyelve

Az erdélyi, kemencében sült házikenyérnek nincs párja, mondjuk, esszük, áldjuk. S mivel ilyen nagy a keletje, a házikenyér jó biznisz alapon sokan nekiláttak kiszolgálni az igényt.

Falumban a kapuk fölött szállingózó, az utcákon kacskaringózó friss házikenyér, kalács, tejfölös lepény illata jelezte az ünnep idejét. De ez akkor, amikor én még a mesében éltem, egészen kicsi gyermekként. Ahogy nőttem és lettem a faluhoz egyre hűtlenebb,


úgy kopott ki falumból is a mese.

A demokrácia meghozta a választási lehetőséget, egyre több és egyre silányabb kenyér közül választhattunk a boltokban, s a választások kényelmében az utca ünnepi illatai is egyre kopottabbak lettek: előbb a tejfölöslepény illata hullott ki az illatcsokorból, aztán a kalácsoké, végül pedig a kenyéré. Egyre nyugtalanabbul jöttem haza ünnepelni. Sejtettem, hogy kalandozásaim valahogy összefüggésben lehetnek az illatok és ízek rohamos romlásával.


fotó: Sütő Zsolt



Amikor ünnepkor nemhogy kemencében sült kalács nem került az asztalra, de még kemencében sült kenyér sem, már lappangani kezdett bennem a pánik. Nagyanyám még sütött, rendszeresen, pedig neki már nem volt kemencéje, de sütött a szomszédban. Édesanyám már csak lerben sütött. Nekem, már egy éve, még lerem sincs.

Nos, ezzel a folyamatos katasztrófával párhuzamosan alakult a falunkban is a házikenyér sorsa. Pár háznál megőrizték a kenyérsütés rendszeres szokását. Aztán, mivel egy igazi kenyérsütés sok fába, dagasztásba és időbe került, a házikenyér lassacskán már alig szerepelt a mindennapi kenyér-választások listáján. Visszaült szépen az őt megillető királyi helyre és ott trónolt. Luxuscikk lett. Olyan portéka, amivel a hazalátogató tékozlókat illik megvendégelni, a távolba-rekedteknek küldött csomag legvártabb darabja, kincs,


amivel az orvosokat még mindig le lehet kenyerezni.

Szerre végigkóstoltam az összes kenyeret, ami a még sütő házaknál készült, és ízlelőbimbóim letették a voksukat az egyik mellett. Évekig ez jelentette számomra A Kenyeret. Aztán, hála „jóakaróiknak”, nem adhattak el több kenyeret. De azért, persze, a jóakarok továbbra is folytathatták házikenyér bizniszüket, mégpedig nagyban. Kétségbeesetten kezdtem az újrakóstolást, de az egyik tippadt volt, a másik túl foszlós, a harmadik felfújt, a negyedik héja kemény, csak az egyik háznál volt ahhoz hasonló a kenyér, amit addig vettünk.

a szerző felvétle



Tegnap este, amikor sok hőgutától izzó ember kevés árnyékban is elfér alapon összeverődtünk, fény derült a kenyérsütés titkára: egy nap egy, maximum két bevetés jóféle fával és rendes kelesztés, alapos, jó hosszas dagasztás. Nos, ahol ezt kispórolják a minél több házikenyeret gyártunk le, annál nagyobb lesz a profit menedzselési elvek szerint, ott a kenyérnek pénz íze van,


én pedig keserűen nyelem az átverést.

Most egyszerre két felkiáltójel fejem harangjában a nyelv. Az egyik lertelenségem, ami kemencéért kiált, a másik pedig annak a felismerése, hogy a falunkban egyre kevesebben beszélik az igazi, ízletes, lelkes házikenyér nyelvét, az idő – ami mindig a mi életünk ideje, és ezáltal az életünk – rászánásának a nyelvét.

megjelent a transindexen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése