2012. augusztus 23., csütörtök

A három ebéd meséje

Közel járt a százhoz, George, aki volt fiatal is, mégpedig a román király legfiatalabb tisztje. Valami üzenetet viszünk neki, egy barátnőm kért meg, kísérjem el. Egy letűnt, polgári Bukarestbe lépünk be, a szalon tiszta Caragiale díszlet.

Pertut iszik velem. Aztán pár napra rá telefonál, meghív ebédre. Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy felhívjam pár órával az ebéd előtt, és visszamondjam. Aztán meg elég öreg ahhoz, hogy hallva hangjában a fájdalmat és csalódást, mégis elfogadjam, áttéve hétfőre a vasárnapi ebédet. Amikor visszautasítom, még nem fogom fel, hogy egy olyan aggastyán számára, aki körül mindenki kihalt már és éppen csak hogy jár, milyen óriási erőfeszítést igényelhetett egy ilyen ebéd előkészítése és elkészítése.

Csak másnap, az a pár óra alatt, amit nála töltök, válik ez nyilvánvalóvá. Miközben eszem a kis finom falatkákat, iszom a látogatásom tiszteletére megbontott, nálam csak két évvel fiatalabb, tizennyolc éves, saját készítésű vráncsai bort - azóta sem soha olyan zamatot -, szégyenkeztem nagy suttyomban.


- Egyáltalán nem örültem a királyi lakomáknak


- mesél George, mindig éhesen maradtam. Soha annyit nem éheztem, mint amikor a királynál kellett ennünk. Csodálkozom, nem értem.

- Az evés rendje az volt - folytatja vendéglátóm a mesélést, hogy a tálcáról előbb a király vett, aztán kézről kézre adták a tálcát, így ért el az az asztal végére, ahol, mivel én voltam a legfiatalabb tiszt, én ültem. Csakhogy a másik szabály az volt, hogy amikor az egyik fogás megkóstoltával a király letette a kést, villát, mindenkinek be kellett fejezni annak a fogásnak a fogyasztását. Így, jó esetben, éppen csak megérkezett hozzám a tálca, már vitték is el, mivel jött a következő fogás. Nem értem meg, hogy esélyem legyen megkóstolni a királyi fogásokat, jött a háború, onnantól fogva sok éven keresztül az életem bujdosásról, túlélésről szólt.


fotó: Sütő Zsolt



Még sokáig kalandozunk George szavai nyomán olyan világokban és olyan történetekben, amilyenek addig csak a két világháború közötti román irodalmi művek által tárultak elém.

***

Már vagy három hete lakom náluk. Vigyázok a gyerekekre, a kutyára, takarítok. Egyszer, amikor a megszokott, hétköznapi csészékből kávézunk, miközben a tekintetem a hatalmas konyhaszekrényben sorakozó rengeteg tányért, csészét, poharat pásztázza, megkérdem H.-tól: - Mondd meg őszintén, volt legalább egyetlen alkalom, amikor ez a rengeteg teríték egyszerre felkerült?

Csodálkozva néz rám, hát hogyne, gyakran, Brüsszelben minden alkalommal, amikor fogadásunk volt. Csodálkozva nézek vissza: Brüsszel? Fogadás? Csodálkozás folytatódik, és elmondja, amit, állítólag, mondott már a telefonban is, amikor meginterjúvolt, csak én az ilyet általában rögtön el is felejtem, hogy diplomata volt, sokáig, most is a parlamentben dolgozik, ő Finnország EU-s ügyekért felelős részlegének a titkára, vagy valami ilyesmi. Aztán elmondja, ismét, azt is, hogy a férje hol dolgozik.


Látszik, derül rajtam

Megnyugtatom, hogy ha nálunk kerültem volna ilyen nagykutyák szolgálatába, az már az első másodpercben egyértelmű lett volna számomra. Itt csak a rengeteg teríték volt árulkodó jele annak, hogy ez talán nem egy átlagos háztartás.

Később, egy évre rá, amikor a szüleim nálam járnak, meghív, ebédeljünk vele mind a finn parlamentben. Ugyanolyan a menza, mint az ország bármelyik cégénél, intézményénél, és teljesen ugyanolyan a koszt is. Se nem több, se ízletesebb, se másabb. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, simán hihetném, hogy az egyetem menzájában ebédelek, csak éppen nem egyetemistákkal, hanem hivatalnokokkal. Most már az utolsó homályos folt is eloszlik a sok terítékről, Finnországban a politikus valóban hivatalnok.


***

Felkérnek, tolmácskodjam román politikusoknak, finn politikusok érkeznek, baráti találkozás. Hiába kérek anyagot, amiből, amire készülhetnék, semmit nem kapok, elvégre mi deszkurkörecek vagyunk, hát boldoguljak. Szerencsém van a tolmácsnővel, akit a finnek hoznak. Húsz éve tolmácskodik ezen a téren, ő egy héttel előtte kapott bőven anyagot is. Megegyezünk, neki finnről románra könnyebb, nekem románról finnre. Felcseréljük a szerepeket, de, mivel eléggé zsírozottan megy a kommunikálás, egy idő után ez már senkit nem zavar.

Tolmácstársam szól, vigyázzak magamra, legyek résen, amikor tudok, egyek. Aztán megértem, miért a figyelmeztetése, egy tolmács, ha az ebéden jelen is van, koplal. A fontos dolgok ugyanis az asztal mellett dőlnek el, ekkor nagy a tét, nem foglalkozhatok olyan piti dolgokkal, mint a hasam. Jó kis lakomákon veszek részt,


igyekszem közben csipegetni is, tolmácskodni is.

Megfigyelem, bár bőségesen pakolják elénk az ételt, a finn politikusoknak sem feltétlen az evésről szól az ebédjük. Túlságosan sok a megbeszélni való. A figyelmünk máshol van, nem a fogásokon, román étkezési szokásokon.

Aztán, a harmadik napon a román tengerparton folyik a barátkozás. Hagi szállodájában tölthetjük a délutánt. Konstanca polgármestere visz oda, de szabadkozik, dolga van, nem maradhat velünk. Éhesen, de megnyugodva ülünk asztalhoz. Végre enni fogunk. Kihozzák az ételt. Gyanakodva nézzük. Próbáljuk kideríteni, hogy ez most előétel-e vagy főfogás. Közösen a főfogás mellett voksolunk, egy előétel nem lehet ilyen pazar. Belakunk, bepótoljuk a két napi koplalást.


Látjuk, a pincér valamin csodálkozik,

de nem szól, hozza a levest. Ebből még egy fél tányérnyit tudunk enni, de itt már egy kicsit idegesek leszünk. Ugyanis én határozottan állítom, hogy bár magyar vagyok, ez pedig román ebéd, azt biztosan tudom, hogy a levest ők is a főfogás előtt eszik. A leves után hal jön. Ettől kicsit megnyugszunk, könnyű a hal, lehet belőle csipegetni. Utána jön a borjú. Épp csak hozzáérünk. A flekken az ötödik, épp csak rápillantunk. A hatodiktól már hányingerünk van, súlyos kőttes sütemény, cukormázban. Fogjuk a fejünket, eléggé rosszul vagyunk, nem is annyira az ételektől, hanem ki, amitől.

Nekem végig a finn csoporttal kellett lennem, ők pedig minden megbeszélés után kikérték a személyes véleményemet is. A hatfogásos ebéd után vicces komolyan megállapították, nem csoda, hogy ilyen szegénységben él az ország, ha a politikusok így étkeznek. Aztán támadt egy ötletük, megtesznek engem Románia finn nagykövetének, így legalább normálisan étkeztetik őket, amikor idelátogatnak. A menüt előre leszögeztük: leves, utána fagylalt.

megjelent a Transindexen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése