2012. augusztus 23., csütörtök

A három ebéd meséje

Közel járt a százhoz, George, aki volt fiatal is, mégpedig a román király legfiatalabb tisztje. Valami üzenetet viszünk neki, egy barátnőm kért meg, kísérjem el. Egy letűnt, polgári Bukarestbe lépünk be, a szalon tiszta Caragiale díszlet.

Pertut iszik velem. Aztán pár napra rá telefonál, meghív ebédre. Elég fiatal vagyok ahhoz, hogy felhívjam pár órával az ebéd előtt, és visszamondjam. Aztán meg elég öreg ahhoz, hogy hallva hangjában a fájdalmat és csalódást, mégis elfogadjam, áttéve hétfőre a vasárnapi ebédet. Amikor visszautasítom, még nem fogom fel, hogy egy olyan aggastyán számára, aki körül mindenki kihalt már és éppen csak hogy jár, milyen óriási erőfeszítést igényelhetett egy ilyen ebéd előkészítése és elkészítése.

Csak másnap, az a pár óra alatt, amit nála töltök, válik ez nyilvánvalóvá. Miközben eszem a kis finom falatkákat, iszom a látogatásom tiszteletére megbontott, nálam csak két évvel fiatalabb, tizennyolc éves, saját készítésű vráncsai bort - azóta sem soha olyan zamatot -, szégyenkeztem nagy suttyomban.


- Egyáltalán nem örültem a királyi lakomáknak


- mesél George, mindig éhesen maradtam. Soha annyit nem éheztem, mint amikor a királynál kellett ennünk. Csodálkozom, nem értem.

- Az evés rendje az volt - folytatja vendéglátóm a mesélést, hogy a tálcáról előbb a király vett, aztán kézről kézre adták a tálcát, így ért el az az asztal végére, ahol, mivel én voltam a legfiatalabb tiszt, én ültem. Csakhogy a másik szabály az volt, hogy amikor az egyik fogás megkóstoltával a király letette a kést, villát, mindenkinek be kellett fejezni annak a fogásnak a fogyasztását. Így, jó esetben, éppen csak megérkezett hozzám a tálca, már vitték is el, mivel jött a következő fogás. Nem értem meg, hogy esélyem legyen megkóstolni a királyi fogásokat, jött a háború, onnantól fogva sok éven keresztül az életem bujdosásról, túlélésről szólt.


fotó: Sütő Zsolt



Még sokáig kalandozunk George szavai nyomán olyan világokban és olyan történetekben, amilyenek addig csak a két világháború közötti román irodalmi művek által tárultak elém.

***

Már vagy három hete lakom náluk. Vigyázok a gyerekekre, a kutyára, takarítok. Egyszer, amikor a megszokott, hétköznapi csészékből kávézunk, miközben a tekintetem a hatalmas konyhaszekrényben sorakozó rengeteg tányért, csészét, poharat pásztázza, megkérdem H.-tól: - Mondd meg őszintén, volt legalább egyetlen alkalom, amikor ez a rengeteg teríték egyszerre felkerült?

Csodálkozva néz rám, hát hogyne, gyakran, Brüsszelben minden alkalommal, amikor fogadásunk volt. Csodálkozva nézek vissza: Brüsszel? Fogadás? Csodálkozás folytatódik, és elmondja, amit, állítólag, mondott már a telefonban is, amikor meginterjúvolt, csak én az ilyet általában rögtön el is felejtem, hogy diplomata volt, sokáig, most is a parlamentben dolgozik, ő Finnország EU-s ügyekért felelős részlegének a titkára, vagy valami ilyesmi. Aztán elmondja, ismét, azt is, hogy a férje hol dolgozik.


Látszik, derül rajtam

Megnyugtatom, hogy ha nálunk kerültem volna ilyen nagykutyák szolgálatába, az már az első másodpercben egyértelmű lett volna számomra. Itt csak a rengeteg teríték volt árulkodó jele annak, hogy ez talán nem egy átlagos háztartás.

Később, egy évre rá, amikor a szüleim nálam járnak, meghív, ebédeljünk vele mind a finn parlamentben. Ugyanolyan a menza, mint az ország bármelyik cégénél, intézményénél, és teljesen ugyanolyan a koszt is. Se nem több, se ízletesebb, se másabb. Ha nem tudnám, hogy hol vagyok, simán hihetném, hogy az egyetem menzájában ebédelek, csak éppen nem egyetemistákkal, hanem hivatalnokokkal. Most már az utolsó homályos folt is eloszlik a sok terítékről, Finnországban a politikus valóban hivatalnok.


***

Felkérnek, tolmácskodjam román politikusoknak, finn politikusok érkeznek, baráti találkozás. Hiába kérek anyagot, amiből, amire készülhetnék, semmit nem kapok, elvégre mi deszkurkörecek vagyunk, hát boldoguljak. Szerencsém van a tolmácsnővel, akit a finnek hoznak. Húsz éve tolmácskodik ezen a téren, ő egy héttel előtte kapott bőven anyagot is. Megegyezünk, neki finnről románra könnyebb, nekem románról finnre. Felcseréljük a szerepeket, de, mivel eléggé zsírozottan megy a kommunikálás, egy idő után ez már senkit nem zavar.

Tolmácstársam szól, vigyázzak magamra, legyek résen, amikor tudok, egyek. Aztán megértem, miért a figyelmeztetése, egy tolmács, ha az ebéden jelen is van, koplal. A fontos dolgok ugyanis az asztal mellett dőlnek el, ekkor nagy a tét, nem foglalkozhatok olyan piti dolgokkal, mint a hasam. Jó kis lakomákon veszek részt,


igyekszem közben csipegetni is, tolmácskodni is.

Megfigyelem, bár bőségesen pakolják elénk az ételt, a finn politikusoknak sem feltétlen az evésről szól az ebédjük. Túlságosan sok a megbeszélni való. A figyelmünk máshol van, nem a fogásokon, román étkezési szokásokon.

Aztán, a harmadik napon a román tengerparton folyik a barátkozás. Hagi szállodájában tölthetjük a délutánt. Konstanca polgármestere visz oda, de szabadkozik, dolga van, nem maradhat velünk. Éhesen, de megnyugodva ülünk asztalhoz. Végre enni fogunk. Kihozzák az ételt. Gyanakodva nézzük. Próbáljuk kideríteni, hogy ez most előétel-e vagy főfogás. Közösen a főfogás mellett voksolunk, egy előétel nem lehet ilyen pazar. Belakunk, bepótoljuk a két napi koplalást.


Látjuk, a pincér valamin csodálkozik,

de nem szól, hozza a levest. Ebből még egy fél tányérnyit tudunk enni, de itt már egy kicsit idegesek leszünk. Ugyanis én határozottan állítom, hogy bár magyar vagyok, ez pedig román ebéd, azt biztosan tudom, hogy a levest ők is a főfogás előtt eszik. A leves után hal jön. Ettől kicsit megnyugszunk, könnyű a hal, lehet belőle csipegetni. Utána jön a borjú. Épp csak hozzáérünk. A flekken az ötödik, épp csak rápillantunk. A hatodiktól már hányingerünk van, súlyos kőttes sütemény, cukormázban. Fogjuk a fejünket, eléggé rosszul vagyunk, nem is annyira az ételektől, hanem ki, amitől.

Nekem végig a finn csoporttal kellett lennem, ők pedig minden megbeszélés után kikérték a személyes véleményemet is. A hatfogásos ebéd után vicces komolyan megállapították, nem csoda, hogy ilyen szegénységben él az ország, ha a politikusok így étkeznek. Aztán támadt egy ötletük, megtesznek engem Románia finn nagykövetének, így legalább normálisan étkeztetik őket, amikor idelátogatnak. A menüt előre leszögeztük: leves, utána fagylalt.

megjelent a Transindexen

A házikenyér nyelve

Az erdélyi, kemencében sült házikenyérnek nincs párja, mondjuk, esszük, áldjuk. S mivel ilyen nagy a keletje, a házikenyér jó biznisz alapon sokan nekiláttak kiszolgálni az igényt.

Falumban a kapuk fölött szállingózó, az utcákon kacskaringózó friss házikenyér, kalács, tejfölös lepény illata jelezte az ünnep idejét. De ez akkor, amikor én még a mesében éltem, egészen kicsi gyermekként. Ahogy nőttem és lettem a faluhoz egyre hűtlenebb,


úgy kopott ki falumból is a mese.

A demokrácia meghozta a választási lehetőséget, egyre több és egyre silányabb kenyér közül választhattunk a boltokban, s a választások kényelmében az utca ünnepi illatai is egyre kopottabbak lettek: előbb a tejfölöslepény illata hullott ki az illatcsokorból, aztán a kalácsoké, végül pedig a kenyéré. Egyre nyugtalanabbul jöttem haza ünnepelni. Sejtettem, hogy kalandozásaim valahogy összefüggésben lehetnek az illatok és ízek rohamos romlásával.


fotó: Sütő Zsolt



Amikor ünnepkor nemhogy kemencében sült kalács nem került az asztalra, de még kemencében sült kenyér sem, már lappangani kezdett bennem a pánik. Nagyanyám még sütött, rendszeresen, pedig neki már nem volt kemencéje, de sütött a szomszédban. Édesanyám már csak lerben sütött. Nekem, már egy éve, még lerem sincs.

Nos, ezzel a folyamatos katasztrófával párhuzamosan alakult a falunkban is a házikenyér sorsa. Pár háznál megőrizték a kenyérsütés rendszeres szokását. Aztán, mivel egy igazi kenyérsütés sok fába, dagasztásba és időbe került, a házikenyér lassacskán már alig szerepelt a mindennapi kenyér-választások listáján. Visszaült szépen az őt megillető királyi helyre és ott trónolt. Luxuscikk lett. Olyan portéka, amivel a hazalátogató tékozlókat illik megvendégelni, a távolba-rekedteknek küldött csomag legvártabb darabja, kincs,


amivel az orvosokat még mindig le lehet kenyerezni.

Szerre végigkóstoltam az összes kenyeret, ami a még sütő házaknál készült, és ízlelőbimbóim letették a voksukat az egyik mellett. Évekig ez jelentette számomra A Kenyeret. Aztán, hála „jóakaróiknak”, nem adhattak el több kenyeret. De azért, persze, a jóakarok továbbra is folytathatták házikenyér bizniszüket, mégpedig nagyban. Kétségbeesetten kezdtem az újrakóstolást, de az egyik tippadt volt, a másik túl foszlós, a harmadik felfújt, a negyedik héja kemény, csak az egyik háznál volt ahhoz hasonló a kenyér, amit addig vettünk.

a szerző felvétle



Tegnap este, amikor sok hőgutától izzó ember kevés árnyékban is elfér alapon összeverődtünk, fény derült a kenyérsütés titkára: egy nap egy, maximum két bevetés jóféle fával és rendes kelesztés, alapos, jó hosszas dagasztás. Nos, ahol ezt kispórolják a minél több házikenyeret gyártunk le, annál nagyobb lesz a profit menedzselési elvek szerint, ott a kenyérnek pénz íze van,


én pedig keserűen nyelem az átverést.

Most egyszerre két felkiáltójel fejem harangjában a nyelv. Az egyik lertelenségem, ami kemencéért kiált, a másik pedig annak a felismerése, hogy a falunkban egyre kevesebben beszélik az igazi, ízletes, lelkes házikenyér nyelvét, az idő – ami mindig a mi életünk ideje, és ezáltal az életünk – rászánásának a nyelvét.

megjelent a transindexen

2012. augusztus 22., szerda

otthon a nyelvemben, nyelvemben az otthonom

Apám csodálatosan bánt a szóval, folyamatos provokációban éltek egymással, ő, és a nyelv. Állandóan egymásnak veselkedtek, birokra keltek, leteperték egymást, órákig játszottak, incselkedtek, teremtették, földig rombolták és újraépítették egymást, apám és a magyar nyelv. Kisgyerekként csak azt tudtuk, amit anyánk szeretett mondani, hogy apátoknak csavaros, székely észjárása van. Aztán megértettem, sokkal több ez annál, ez szerelem, ez a vérének az íze, lelkének subája. A nyelv az, ami által apánk a legjobban tud szeretni minket, az életét, a világot. Még olyankor is, amikor némán nyesi a gyümölcsfáit. Ebben a nyelvi világban mi is a helyünkön voltunk, az erdélyi szorványmagyar, kis Olthévízen, helyén volt Csaba királyfi is, helyén volt az, ahonnan jövünk, ahová tartozunk.

2012. augusztus 16., csütörtök

Mese a tíz kicsi dinóról


Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy Olt. Ennek az Oltnak a partján élt mindenféle nép, most is él pár féle, ha nem is olyan sokféle. Még a partjára kiránduló nép is akad közöttük, mi is közülük valók vagyunk. No, ne gondoljátok, hogy olyan igazi nagyot kirándultunk, nem, csak egy kicsikét, egy hajításnyit. Ugyanis az én szülőfalum, Olthévíz, pont az Olt partján fekszik. Amikor otthon járok, mindig, kötelező módon lesétálunk megnézni az Oltot. Mintha csak egy kedves rokon lenne ő is, és igyekeznénk rokonlátogatóba. Van amikor jobban van, tisztább a vize vagy bővebb a hozama, máskor rosszabbul van, apadozik, hogy a régi, fahíd lábai is kilátszanak a tovahömpölygő, sebes sodrású vízből, s úgy merednek ránk, mint egy öregember csonka fogai.
Édesanyám idejében még gondosan karban tartott strandja is volt, de aztán beleengedték vizébe  a gyárak szennyét, nem lehetett már fürödni benne. Most már tisztább a vize, bele is lógatta a kisfiam a lábát, örömmel gyúrta az iszapot, s örvendett meg szerre minden kavicsnak.
-          Ni, egy dinótojás, kiáltott fel, amikor egy jókora, lúdtojás nagyságú és formáju fehér követ
talált. Ezt hazaviszem, és addig kotolok rajta, amig kikelnek a kicsidinók.
Jó súlya volt a kőnek, gondoltam, hát csak cipelje, én biztosan nem fogom. Hazafelé ideadta, hallgassam meg én is, hogy már a héján keresztül is hallani a mocorgást. Kisfiam nagy dinószakértőnek bizonyult: - Tízen vannak, állapította meg ellentmondást nem tűrően. Amire ezt megállapította, bizony már meg is pattant a tojás héja, s amire hazaértünk, ki is kelt sorjában tíz kicsi dinó. Épp a csordát vártuk, gondolom, emiatt érkeztek ők is csordában. A szomszédok fejcsóválás közben hallgatták a hírt, hogy az Olt partján talált tojásból kikelt tíz kicsi, láthatatlan dinó. – Csak anya meg én látjuk, - nyugtatgatta Márkus a megszeppent szomszédokat.
Ez igaz, hogy én is láttam őket, de én inkább sárkányfiókáknak láttam ezeket a kicsi lényeket, mintsem dinóknak.
-          Ezek sárkányok, mondtam.
-          Nem sárkányok, dinók.
-          De sárkányok, erősködtem. – Ha nem sárkányok, hanem dinók, akkor mondd meg, mi a különbség a dinó és a sárkány között.
-          Nem tudom, te mondd meg, - vitatkozott vissza a kisfiam.
-          Szerintem az, hogy a sárkányok tüzet okádnak.
-          Na, mondtam, hogy ezek dinók, mert nem okádnak tüzet, - diadalmaskodott Márkus.
-          Majd fognak, ha megnőnek, - diadalmaskodtam vissza, - majd meglátod. Egyelőre még kicsik, ezek még csak csecsemősárkányok, azok pedig nem tudnak tüzet okádni, esetleg csak szikrákat tüsszenteni.

Döntetlenre alakult a vitánk. Mindegy, gondoltam magamban, úgyis itt laknak Olthévízen, itt pedig van bőven víz, ha mégiscsak bebizonyosodik, hogy sárkányok és tüzvész lesz a tűzokádás nyomán.
Visszajöttünk Kolozsvárra. De már másnap este nagy meglepetés ért. Amint kísértük ki a vendégeket és már csuktam volna be a kaput, Márkus odaszaladt, belekapaszkodott a kilincsbe és résnyire megnyitotta. – Itt jönnek a kicsidinók, mondta örvendezve, - látod, anya, ők is megérkeztek.
Látni láttam, de különösebben nem örültem nekik. Vagyunk mi már nélkülük is elegen. Aztán a tegnap este a történet tovább bonyolodott. Addig csak kint lebzseltek az udvaron, de az este, miután már bezártam az ajtót, a kisfiam az előszobában rázendített:
- Anyaaaa,  a kicsidinók is be akarnak jönni.
– Miért? – kérdeztem csodálkozva.
– Azért, mert ők is bent fognak aludni, itt, velünk, mint a macska.
– Akkor jöjjenek be ők is ott, ahol a macska, a konyhaablakon.
– De rövid a lábuk, nem bírnak felmászni.
 – Akkor kint alszanak, dacoskodtam.
– De anya, hát ők még kicsik, csecsemődinók, félnek a sötétben.
Erre már beadtam a derekam, meglágyult anyai szívem. Kimentem az előszobába, kizártam az ajtót és beengedtem a tíz kicsi dinót. Boldogan ugrottak fel az ágyba. Ma kiderült, hogy nekik is a vajaskenyér a kedvencük, igaz, egyelőre még nagyon keveset esznek, tízen ettek meg egy harapásnyit. Lehet, hogy a végén őket is megszeretem. Azt már biztosan tudom, hogy egyre kevésbé érdekel, sárkányok-e, vagy dinók, láthatóak-e, vagy láthatatlanok. A fő, hogy együtt vagyunk, s vigan vagyunk együtt. S ha netalántán mégiscsak sárkányok és tüzet okádnak, hát itt van mellettünk a Szamos.

2012. augusztus 5., vasárnap

ne zárd el szíved mosolyát és napfényét

ősztől Petőfi Sándorról kell vitézkednem. keresem szüleim házában a Petőfi kötetem, rémlik, hogy elantikváriumoztam anno, mint olyat, ami nekem már úgysem kell. közben matatok a poros könyvespolcon, s az unatkozó könyvekről leverek egy szép, színes noteszt. felveszem, valami rémlik. elnyel az időkapszula, visszamegyek '99-be, első finnországi utazásomba. nevek, címek kerülnek elő. és még valami.

ülök a buszon, nézem az autópályán a hideg, fagyos semmibe merevedett fenyveseket. a szerelem lufiján repültem abba az országba, még lógnak rajtam a gumicafatok, s a hirtelen csattanás után még mindig kissé süketen, riadtan. idegen szaga van a busznak, keresem az ismerősséget az összemosódó, egyhangú tájban, ekkor írom:

amikor súlyossá válnak a szavak
a csend nesztelen fakad
elemzi önmaga létét
a zaj temetését
fenyvesek ölének neszén
érzem lelkednek terhét
szerelmünket

később is néha eszembe jutott ez a hangulat, ez a pillanat, és mintha emlékeztem, hogy mintha írtam egy mintha verset

a követkeő noteszlapon ez áll: älä sulke sydämesi hymy ja auringovaloa
lufieregető, kergető kezeírásával pedig a javítás: älä sulje sydämesi hymyä ja auringonvaloa

(ne zárd el szíved mosolyát és napfényét)