2012. július 30., hétfő

Versenyszellem a félelem bicaján


Futóversenyt szerveztek. Addig csak szaladgáltam, ugráltam, mint egy kecskegida. Sehová nem mentem, mindenhová futottam, sehonnan nem jöttem le, mindenhonnan leugrottam, hatlépcsőkről, magas fákról, csűrök gerendáiról, mikor ahonnan.  Ez volt a világ legtermészetesebb közlekedési módja. A futóverseny azonban másról szólt. Kezdő ötödikesek voltunk, éppen csak átkerültünk a másik suliba, elkápráztatott a felső tagozat, a sok osztály, hirtelen a világ megváltozott, mintha egy pillanat alatt kicserélték volna. Ott álltak sorban a nagyok és a nagyonnagyok, magyarok, románok, kiabáltak, szurkoltak, én pedig futottam. Nem gyorsabban, és nem lassabban, mint ahogy szoktam. Belebámultam a kiabáló gyermekek arcába, láttam a pillanatra megálló felnőtteket, a kicsivel több pillanatra megálló fákat. Egyszer csak azt éreztem, most már elég, most már nem szeretem. Ekkor hallottam meg a nevem. Befutottam, nyertem.
Sokáig a tornatanárt hibáztattam, hogy bezzeg engem nem fedezett fel, mert nem szeretett. Aztán került egy kosáredző, aki fel is fedezett, imádott is, mégsem lett belőlem élsportoló. Most már tudom, akkor, ott, amikor azt éreztem, hogy most már nem szeretem és nem futok tovább, véletlenül nyertem. Történetesen a megállásom egybeesett a befutásommal. Így nem lehet sorozatosan befutni, ez biztosan nem élkutyagumi recept. Nem akartam éltanuló, élsportoló, élfeleség, élanya, élfinnes, élkarierista, sem élbarát lenni. Vagy, pontosabban, ahányszor bekapcsolt ez az akarás, mindig jött vele az erőszak is. Megerőszakoltam magamban a szeretemet, ráadásul úgy, hogy valaki máson is erőszakot követtem el. Előnyben részesítettem a meg tudom csinálnit a szeretem ezt csinálnival szemben. És azzal maradtam, bár látszólag győztem, az öröm közben valahol elveszett. Nézegetem a belénksulykoltakat, hogy nem csinálhatja az ember mindig azt, amit szeret, hogy ha nem te falsz, téged falnak fel, ha nem bizonyítasz, nem érvényesülsz, és a lista kacskaringózhat, kinél amivel és ahogyan feltöltve. Belénk ivódnak a szavak, kudarc, veszteség, elfelejtettség, legyőzöttség, elveszettség. De mindezeknek csak a veresenyszellem fazekában van ízük. Csak ha ez keretet ad nekik, akkor van jelentésük, akkor lehet ránk negatív befolyással.
Mondták már rólam, hogy néha lepattintom barátaimat. Ilyenkor eltávolodom tőlük, lehúzom a redőnyt. Eleinte persze szeretném tagadni, mert hát mégis mit képzelek magamról. Aztán rájövök, olyankor pattintom őket le, amikor elkezdenek versenyezni velem. Mert ilyenkor megpróbálnak az energialeszívó játszmáikba belerángatni. Valami bennük győzni akar, jól akar lakni, meg akar hízni. Ez lehet a hiúságuk, az önbizalomhiányuk, félelmeik, rögeszméik, a lényeg, bárhogy érvelnék is én, ha akarnak, legyőznek. Nincs olyan érv, amit a ravasz elme ne bírna felülérvelni. És ilyenkor az ember mindenre képes, csak hogy neki legyen igaza. Imádtam szópárbajozni, így elég sok évembe telt, míg rájöttem, sokszor meghagyni az embereket a maguk igazában jelenti a legnagyobb győzelmet. Ilyenkor jól jöhet akár a buta szőkenő szerep is. Mert én a másik gondolataival szemben tehetetlen vagyok, a sajátaimmal azonban, ha észnél vagyok, tudok kezdeni valamit. Ilyenkor az is segíthet, ha belegondolunk az okos enged, a szamár szenved egyszerű bölcsességébe. Észnél lenni! Nem játszmáknál, nem regálni a provokációkra, nem versenyezni, egyszerűen csak észnél lenni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése