2012. július 30., hétfő

Tengerparti veszedelem


Paulică, csak így szólították a bandában. Nem tudom, azért-e, mert alacsonyabb volt a fiúk száznyolcvanas átlagánál, vagy mert mindig valami kópé vigyor ült az arcán. Paulică rocker volt, mindig feketében járt, szépen csillogott bőrkabátján a sűrű, derékig érő, egyenes szárú búzakalász haja. Ezzel a tündérhajjal, kópé mosolyával  és akkora szívével, mint egy elefánté, állandóan elvette élét a cinikusságának , amivel a világot fitymálta. Tőle tudtam meg, hogy a brăilaiak számítanak a legbicskásabbaknak a románok között. Ő is brăilai volt. Ő pedig tőlem hallott először a székelyekről, akiket egyből megszeretett, és ettől fogva bóknak vette, ha azt mondtam rá, hogy ő egy brăilai székely. Sokat lógtunk együtt, de cinizmusán kívül semmi igazán fenyegetőt nem vettem észre benne. Rejtő kikötői figurája nem belőle fog kivirágozni, gondoltam, ez a fiú már elvárosiasodott.
Aztán a fiúk úgy döntöttek, május elsejét a tengeren töltjük. Heringvonaton utaztunk, elszakadtunk egymástól. Az akkori fiúmmal bekeveredtünk valami punkosok közé, verekedés tört ki, futótűzként terjedt, elrohant egy-két véres fej, csattantak a pofonok, én is kaptam kettőt, egyet nem tudom, kitől, a másikat a kocsi falától. Eléggé kábultan és hitetlenkedve érkeztem meg, életemben először, a tengerpartra. Május 2-re mentünk. A tenger zárkózott acéllemez volt. Semmit neked, kiabált rám, és fukaron húzta vissza hullámait. Sátrat vertünk, jóval messzebb tőlünk még virított egy sátor. Ennyi. A heringek Costineştire mentek. Mi pedig csak öten voltunk, három fiú, köztük Paulică, és egy barátnőm meg én. Kóricáltunk, csökönyösen hajkurásztam a hallomásból és képekről ismert tengerpart hangulatot, de csak a hideg haragot éreztem égen, földön. Az egész horizont egy szigorúan összezárt, kemény férfiajakra emlékeztetett. Hát, ha így van, legalább igyunk. Tábortűz mellé ültünk, rögtön került is társaság. Pár helybéli fiatal csatlakozott, akik előbb kijelentették, hogy itt tilos sátorozni, béreljünk szobát a faluban, aztán, amikor látták, hogy ezzel nem hatnak ránk, próbáltak összebarátkozni velünk, és kedvesen meggyőzni. Nem sikerült, de attól még együtt iszogattunk, beszélgettünk a tűz körül. Leadtak pár jelzést, felénk, a lányok felé, de a fiúk visszaadták a jelzést, hogy hohó.
Aztán lefeküdtünk. Arra ébredtem, hogy fázik a lábam. A sátorból éppen valamelyikünk hátizsákja indult kifelé. Gyorsan kimásztam a sátorból, két-három alak hátizsákjaink fölé görnyedve pakolta el a dolgainkat. Erre kieresztettem a hangomat és a bukaresti villamosokon tanult cifrábbnál cifrább káromkodásokkal nekik iramodtam. Otthagytak mindent, csak egyikük kezéből lógott valami, és eliszkoltak. Erre kijöttek a fiúk is. Miközben hordtuk vissza a dolgainkat, jól összeszidtak engem, hogy miért nem ébresztettem fel őket, bajom eshetett volna. Ugyan, dohogtam, hiszen elfutottak. S mint aki jól végezte dolgát, visszaaludtam.
Aztán ismét felriadtam, ránkdőlt a sátor. Jobban mondva ránk döntötték a sátrakat. Amint kecmeregtünk ki a sátrakból, hallottuk, körülöttünk valamik huppannak. Kövek voltak. Dobálóik olyan tíz, tizenöt lépésnyire tőlünk a bozótok fedezékéből ostromoltak minket. A mozgolódásokból és a kövek potyogásának intenzitásából ítélve kb. tizen lehettek. Azt  kiabálták, ha már nem mentünk hozzájuk lakni, most adjuk oda a pénzünket, vagy a dolgainkat, és mi, lányok, magunkat. Ekkor jöttem rá, nem babra megy a játék. És ekkor mutatta meg magát Paulicaból is a brăilai. Mezten felsőtesttel bújt elő, kezében a legnagyobb késünkkel, amit magunkkal hoztunk. A hold fényében csillogott a tenger, a haja, a kés pengéje. Birkózó állásba helyezkedett, és teljesen nyugodt hangon odakiáltotta a kőhajigálók felé, ne a bokrok mögül hősködjetek, gyertek, bírkózzatok meg velem! Én nem féltem az életem, lehet, hogy meghalok a harcban, vagy utána börtönbe kerülök, de az biztos, hogy az első hármat, aki közületek ide mer jönni, megölöm. Nos, lássam azt az első hármat! Pusmogás hallatszott, félbemaradt a kődobálás. Paulică megismételte az ajánlatát, miközben pár lépést tett feléjük. Fokozatosan egyre nagyobb csend nőtt körénk. Olyan zajtalanul vonultak vissza, mint valami szellemek. Visszafeküdtünk, de már én sem aludtam olyan hősen mélyen. Mert mégiscsak izgalmas dolog a tengerpart, bár igaz, hogy nem képeslap, hanem képregény ízű.
Másnap délben egy házaspárral találkoztunk.  Az ő sátruk volt kicsit odébb. Mondták, hogy elmentek reggelizni, amire visszajöttek, hűlt helyét találták a sátornak. Mégiscsak megfizettették az üdülési díjat a helyiek, elvittek egy sátrat cakkompakk, az én fekete farmernadrágomat, amiért egy hónapig margarinoskenyéren éltem, és a fogkefémet. Ezek után még csak azt sem foghattuk rájuk, hogy igénytelen népség. És ezek után a bandában Paulică lett a legmagasabb fickó, legalábbis az én szememben.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése