2012. július 30., hétfő

Puliszka kotyóval, avagy mennyire cukros ez az édes élet?


Gyere, kóstold meg, mondom kisfiamnak, és felé nyújtom a villámat. Bár, amikor elmondtam neki, hogy mit ebédelünk, felvágott és azt kiabálta nekem, hogy ő ebből nem kér, tudom, mihelyt megkóstolja, meg fogja enni még az én adagomat is. És így is lett. Miközben a tegnapi túróspuliszka maradékot lakmározzuk, nanyó finom kotyójába mártogatva az aranyló darabkákat, hirtelen eszembejut valami, és mondom is neki. - Tudod, a te nanyódnak...- Ahol van a Bobi kutya, kotyog közbe. - Igen, annak a nanyódnak is volt anyukája, ő volt az én nanyom. Érti is, meg nem is, de folytatom. - Ő már régen meghalt, az ő sírjánál voltunk kint a temetőben. Emlékszel? Nos, neki ez volt a kedvenc étele, puliszka kotyóval. Tetszik neki a kotyó szó, kuncog, hogy milyen vicces nevű lekvárt eszik. Degeszre tömjük magunkat a finomságokkal. Egyszerű alapízek, puliszka, szílvaíz, túró.

Márkus étkeztetésével gyakran irritálom az embereket. A piacon szívesen fogadja a felé nyújtott gyümölcsöt, sőt, ha nincs pénzem és olyan árusok mellett haladunk el, akik már ismernek, nem szégyellek kérni egy-két szemet, szeretettel adnak. De néha hisztizik, mert éppen azon van a sor. Ilyenkor rögtön azt mondják, meglátott a gyerek valamit a boltban és nem vetted meg neki, azért ugye. Nem, nem szoktattam ehhez. Az hogy lehet, kérdik, és hangjukból kihallatszik a kételkedés, no meg némi irritáltság is, hogy mit dicsekszik ez itt nekünk.

Pedig bizony lehet nem fogyasztófüggő gyermeket nevelni. Például keveset járunk boltba. Egyedül is keveset, de ketten aztán pláne. Kenyeret a pékségből veszünk, és nem veszek neki külön kiflit, hanem megkaphatja a kenyérnek a sarkát. Tejterméket a szomszéd nénitől szerzünk be, akinek a hegyekből hozzák naponta a friss árút. Ha lehet, zöldséget, gyümölcsöt is tőle, ha nem, akkor pedig a piacról. Alapanyagokat alkalmanként vásárolunk a szupermárketekből, ilyenkor kötelezően jár a Túró Rudi. Gyerekcsokit akkor kap, ha ajándékba. Olyankor is általában akkor adom oda neki, amikor már jóllakott, így egy pici rudacskát sem bír egészen megenni és azzal az érzéssel marad, annyi csokit kapott, hogy meg sem bírta enni az egészet.

Nem adtam neki színesített bolti csemegéket, cukorkákat, üdítőt semmilyent, mert a legnatúrabbon is érzem a műízeket. Sem ízesített joghurtokat. Ahogy kezdett áttérni az anyatejről a vegyes táplálkozásra, úgy kapcsolódott rá a természet ritmusára. Abból a gyümölcsből, amelynek éppen idénye van, pukkadásig lakmározik. Ha viszünk magunkkal csemegét a városba, akkor az kis dobozba pakolt gyümölcs. Ha itthon követelőzik a hűtő vagy a szekrény előtt, kéri a finomat, választhat keksz, gyümölcs vagy joghurt közül.

Most mondhatják egyesek, hát így könnyű, nekem könnyű, ha ilyen étkezési szokásai vannak a gyermekemnek, de bezzeg az övék. Nem hiszek a bezzegekben. A saját anyám hülyének nézett, mert hajlandó voltam minden nap összeveszni vele, amikor a reggeli kiskanálnyi cukorra rá akarta szoktatni a gyermeket, merthogy az egészséges, kell a csontoknak. Eleinte még magyaráztam, mézédes a szőlő, szirupos a körte, cukros a lekvár, nem kell külön cukor. Aztán a végén már csak bőszen húztam a határokat, szüleimmel szemben, rokonokkal szemben, idegenekkel szemben, aki kereste bennem a hibát és rám akarta erőszakolni elméleteit.

Mert könnyebb azt mondani, hogy ebben a mai társadalomban nem lehet megvédeni a gyermekeket, nem lehet eltiltani semmitől, mert a tévében ott a reklám, a boltokban a kasszagépek mellett a darabra vehető édességek, a kényeztető nagyszülők, s ha közben nem is romlik el a gyermek, elrontja majd az óvoda, iskola.

Lehet, hogy majd nem tudom megvédeni, de most meg tudom. Az alapot én is adom neki. És aztán kipróbálhat mindent, amit az élet elébe hoz, de, ha a starnál egészséges az életmódja, akkor később bármilyen mellékvágányokra is kanyarodjék, legalább lesz fogalma arról, hogy merre térjen vissza, hogy egyáltalán van valami más, ahová visszatérhet. 
És ha te magad is ritkán eszel gyümölcsöt, zöldséget, alapitalod pedig a sör vagy a lónyál, ne csodálkozz azon, ha a gyermeked is széthisztizi a szupermárketet, ha nem veszed meg neki kedvenc szénsavmentes, "natúr" üdítőjét. Sem pedig azon, ha lassan fogalma sincs már arról, hogy tavasszal esszük az epret, nyáron a nyári almát, ősszel a szőlőt, télen a diót. 
Mert a „hogyha nekünk nem jutott gyermekkorunkban, bár neki legyen” alapú  jóságoskodásoddal pont azt nem adod meg neki, ami neked megadatott, a szerénységet, a természetességet, az étel tiszteletét, az egyszerűségben rejlő nagyszerűséget.
Minden este kiülünk a küszöbre, szőlőt vagy diót, mogyorót majszolunk és hálát adunk a gazdagságért, amivel képes minket elhalmozni még ez az elhanyagolt állapotban levő kert is. És mesélek a gyermekemnek mindenféle történetet, saját mesét vagy családunk közös, régi történeteit. És bízom benne, nem fogja azt hinni, hogy a tej egyidős a nagy élelmiszer konszernekkel, sem pedig, hogy a gyümölcs olyan ízű, mint ami a bevásárlóközpontokban kapható.
Bár igaz ugyan, hogy a tojás kérdése máris kissé bonyolult. Mivel már látott tyúkot és kakast eleget, bár valamiért nem hajlandó elfogadni, hogy a tyúk a néni, a kakas pedig a bácsi és szerinte a tyúk is kakas, azt, hogy mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás, sajátos módon döntötte el: elmegy a kakas a boltba, megveszi a tojást, bedugi a seggibe s aztán kitoji.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése