2012. július 30., hétfő

Ne taposd el a nyomomat, anya!


 Megteltünk takonypócokkal, ahogy illik, így tanév elején. Ezért aztán kivittük kóválygó magunk a közeli Vasutasok parkjába, napkúrára. Van ott egy icipici sétány, ami bevisz a focipálya mellé. Ez a focipálya melletti hely nagyon izgalmas, soha nincs ott senki rajtunk kívül, neki lehet támasztani a hátunkat a rácsos kerítésnek, előttünk vad bozót, fölöttünk verebek, seregélyek, mikor, ami, alattunk kavicsok és kavicsok és kavicsok. Márkus számára még mindig a kövek, ágak, levelek, virágok, sárgyúrmák jelentik a legdrágább kincseket. Élvezettel túrja bele kezét a kavicstengerbe és a mohóságtól majd fejre bukik. Ezt is, ezt is, ezt is vigyük haza. Félrepakolja egyre gyarapodó gyűjteményét a kerítés alól kitüremkedő műfűre. Engem is elkap a kavicsgyűjtés láza. Én szarkásan gyűjtök, azt, ami csillogó. Márkus inkább a különleges színekre, erezetekre hajt. Egyszer csak felkiált, nézd anya, ezt nézd meg! Nézem is, kis tenyerében kerek, lapos kövecske, közepéből kiinduló spirál, mint egy megkövült csiga. Szent László pénzét szorongatja kisfiam. Ketten örülünk neki. Eltesszük a kincsek közé. De Márkust kis idő múlva ismét elkapja a játék heve, s míg az én eszem az ágak hegyén jár, ő egy kis, mély árkocskát húz maga alá és diadalmasan felkiált, nézd anya, ez az én lábnyomom! Rápillantok, de túlságosan bele vagyok gabalyodva a gondolataimba, hogy kellő hódolattal szemrevételezzem a lábnyomot. Aztán hamarosan szedelőzködünk. Már csak egy-két kavics hever a volt kincsgyűjtemény helyén. Szent László pénze sehol. Keresni kezdem, túrom a kavicsot, míg fisfiam hirtelen rámkiált, ne taposd el a nyomomat, anya! Ekkor megállok, észhez térek. Nagyobb jelentőséget tulajdonítok az ötven millió éves nyomoknak, mint annak, ami van. Annak, ahogy gyermekem írja, énekeli, rajzolja, tapodja bele magát a világba, ahogy ő alkotja mostani életem, jelenem savát-borsát. Kicsivel több, mint három évesen őszintén felháborodik azon, ha a nyomait eltaposom. Mert nekem könnyű, az én nyomaim ott vannak benne, ő már hordoz nagyon sok mindent magában azokból az értékekből, életszemléletből, amit fontosnak tartottam átadni. De ő? Ő még csak a kezdetén van, zsenge kicsi hajtás, s a feltörő csíra összes erejére szüksége van, ha láttatni akarja még halvány, kiszekusza nyomait. S ha a saját anyja ezt nem látja, nem tartja tiszteletben, mit várjon a többiektől, az idegenektől? Ebben a pillanatban, mintha csak a pillanat iróniájaként, hirtelen megpillantok négy-öt pénzecskét.

Hazafele találunk egy faágat, tökéletes pisztoly formája van. Egyelőre számára a puska még csak vízipuskát jelent. Az egész délutánt a sátorban töltjük. Lelkesedve mutatja, ahogy a dinó egy fél dióhéjból rögtönzött bukósisakban ágál. A dióhéj másik felét két tehénke használja vályúként. Ott van velünk a kis, faág pisztoly is, mellette egy másik, neonzöld műanyag. Egyszer csak megkérdi Márkus, melyik pisztolyt szeretném megvásárolni. Mondom neki, a fapisztolyt, és sejtem, nem fogja adni. Megnéz, csalódott, töprenkedik egy sort, aztán kijelenti, a fapisztoly nem eladó, mert az a boltos bácsié. Nézem, gyönyörködöm benne, a füvek, fák, kövek, sártorták királyában. És eszembe jut egy pont tíz évvel ezelőtti este. Nyugaton vagyok, először tapasztalom azt, mit jelent az, amikor a szülő agyonhalmozza gyermekét tárgyakkal, játékokkal és anyagi javakkal, csak éppen önmagát, figyelmét, szeretetét, idejét ne kelljen neki adnia. Amikor hazaérek, a két-három éves kislány a parafa padlón ül a konyhában. Előtte hatalmas kupacban vécepapír. Amint belépek, csillogó szemmel mondja, nézd, milyen várat építettem anyának! Az anya a konyhaasztlnál ül, minden figyelme az asztalra kiterített gazdasági lap fele irányul. A kislány folytatja, azért építettem anyának ezt a várat, hogy ő legyen benne a hercegnő. Gyere, építek neked is egy várat. Leülök mellé s nézem, ahogy vécepapírból épül egy csupaszív vár.

És most megyek is, mert kint a homokozóban éppen elkészült valami csuda finom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése