2012. július 30., hétfő

Monológok a pletykapadon, két felvonásban



Első felvonás

Csudálatos buzgóságok, blogbejegyzés

1997, november 16

Milyennek illene lennem, hogy sok magyar szeressen.

Mélységesen depressziósnak, de még a depressziót is lepipálva, panaszkodónak. Ki sem szabadna fogynom a panaszból, minden bejegyzésem, kocsmázásom, bugyimosásom, imádkozásom, lépcsőmászásom, metrózásom, kibaszásom, bebaszásom azzal kéne kezdődjön, hogy beutálomarománokat, pfúj, dög, cigány népség, koszosak, igénytelenek, csak napraforgóznak egész nap, átbasznak, tülekednek, lopnak, csalnak, most már ölnek is, koszos a város, és én, drága echte székely-szorvány-magyarromán, itt tengetem drága fiatalságomat, dobjatok követ rám, megérdemlem, én vétkem, sőt, mint Zorbászban a nőt, csak mert szeretni mert, szabadon, döfjetek le, ez méltó hozzátok, hogy megbosszúljátok, hogy nem így kezdem minden dolgomat, nem ilyen vagyok minden tettemben, én áruló disznó.
Nahát, elkorcsosodtam, ez van, az emberség számomra még mindig többet ér, mint a melldöngető nemzetieskedés, place la tyine sau nu place.
 Amikor nem csak az orromra koppintok, hanem istenesen odadöngölök egyet magamnak, akkor van, amikor saját hitvány bajaimért másokat, főleg egy népet, országot, régiót, vallást stb. okolok.
Ahogy egyébként illene.
Az erdélyi magyar a magyarországit.
Az erdélyi román a moldvait.
A moldvai az oltyánt.
A magyarországi magyar a zsidót.
A zsidó mindenkit.
Mindenki a cigányokat.
A cigányok (gondolom) most már az olaszokat (de azért ennél lazábbaknak ismerem őket, hogy ilyesmiért...).
Az olaszok a románokat.
A románok a magyarokat.
Az amerikaik a muszlimokat.
A muszlimok vissza.
A finnek a svédeket s a bevándorlókat.
A bevándorlók a finneket.
Az ausztrálok az őshonosokat.
Az őshonosok a rájuk telepedőket.
A marslakók a földlakókat (ezért is nem látogatnak többé minket, mert "rájuk telepedő" faj vagyunk).
Welcome to Earth, the land of hateness.
 De panaszkodás és gyűlölködés rajtam és gödörbeeséseimen még sosem segített, csak még nagyobb lelki züllésbe taszított. Akik segítettek, azok olyan emberek voltak, akik világléptékben mérik az emberi lelket.
Az egyik kézenfekvő példa apám, akinél mindig van madárlátta kenyér, kérdésemre, miért, hiszen nagyon jól tudja, hogy mennyit eszik egy nap, azt válaszolta, igen, de sose lehet tudni, hogy hol akadunk el útban hazafelé, s ilyenkor, mint már sokszor megtörtént, utolér az éhség, s a kenyér jó útitárs, előveszem a csomagot s milyen jól fog egy kicsi szalonna, kenyér, mert kicsi jut, de mindenkinek jut. Ez a mindenki a kollegákat jelenti, akik erdélyszínűek. (Mindemellett örült neki, hogy a pocaklakóm apja magyar.) Vagy, hogy mindenki által ismert valakire hivatkozzak, Kuncz Aladárnak A Fekete kolostora. Nagyon nagy neveket nem említek, mert azok már úgy elkoptak, hogy nem fogékony rájuk sem a szem, sem a szív.
Nos, ha visszaköltözöm Erdélybe, akkor, attól függően, hogy hová költözöm, illene utálnom a falusiakat, a kolozsváriakat, a bánátiakat, a határmentieket, a székelyeket, a szorványbelieket, a kicsikutyát s a kicsimacskát.
Hogy majd mennyire leszek illemtudó, az majd elválik.

Második felvonás
A családfák árnyékában, fejbejegyzés
2011, november 16
És visszaköltöztem Erdélybe. Jelenlegi főhadiszállásom Kolozsváron van, lassan már másfél éve. Mivel bemutatkozásokkor arra figyelek, hogy bár a személyneveket jegyezzem meg, a családnevek még csak meg sem ütik a fülemet, nemhogy szeget a fejembe. Így aztán szerencsésen barátkoztam mindenkivel, akivel itt-ott összehozott a sors, helyzet, emberek, nevektől és családoktól és klánoktól függetlenül. És, akit megszerettem, azt dédelgettem a szívemben. Aztán beszédfoszlányokból, tekintetekből, gesztusokból kezdett kiderülni, hogy X szerint Y, akit szintén a kebelemen melengetek, talán egy jó nagy kígyó. Valami olyasmi sejtése is lehetett X-nek, hogy ez az Edó talán nem teljesen normális, vagy magyar, vagy tiszta jellemű, vagy megbízható, ha azzal a másikkal is pont úgy barátkozik, mint vele. Heh.
Még ifjúneonomád koromban jegyezte meg egy félig angol, félig amerikai származású történész barátom barátnőmről és rólam, hogy ő még ilyen erős ötvözetével a tradicionálisnak a kozmopolitánnal, mint amilyen bennünk él, nem találkozott.
Mert látom a családfák áldását. Éltet az erő, amely gyökereimen keresztül áramlik bennem. Látom magamban, egész eddigi életemben az örökséget, amit az ősöktől kaptam, és amelyet, lakhelyemtől, körülményeimtől, választott életmódomtól és a körülöttem élő emberektől is függően, több, kevesebb sikerrel adok tovább. Ahogyan azt is látom, hogy az erdélyi társadalom mély rétegeit is ugyanezek a rugók mozgatják, más szinten, persze, a régi, nagycsaládoknak köszönhetően a messzire nyúló kezek által. Látom és tisztelem azt a hagyományt, család- és közösségrendszert, amelybe beleszülettem és meghatározta indulásomat. Érzem létem erejében mindazon küzdelmet, kitartást, összeszorított fogakat, dacot, büszkeséget, konokságot, rátartiságot, csakazértiseket, amelyek nélkül ma talán nem lenné(n)k.
S mert látom a családfák átkát is. Hogy az, ami egyfelől megtartó erő, másfelől előítéleket szül, bezár, elzár. Önmagunktól, akár a szomszédunktól is, hogy a világról ne is beszéljünk. A családnév, a ki kinek a kicsodamicsodája alapján gyakran már bemutatkozáskor készen áll a skatulyánk, ahová rögtön bedugjuk a delikvenst és azzal neki kámpec. Ha a kommunizmusban nagykutya volt az apja, az a baj, ha nem volt nagykutya, az a baj. Ha kulák volt a nagyapja, az a baj, ha nem volt kulák, az a baj. Lehet folytatni a Belga ritmusában. És a mai politikai helyzetekkel, és mindenfélével. Ebben a témában korlátlanul lehet variálni. És legtöbbször variálunk is, csak éppen ne kelljen valójában megmutatnunk magunkat annak a személynek, akinek bemutatkozunk. Csak meg ne mutassa nekünk magát az a személy, aki bemutatkozik nekünk.
És, hogy visszatérjek a négy évvel ezelőtti bejegyzésemhez, nem tudom, hogy illendően viselkedem-e és hogy van-e még esélyem arra, hogy sok magyar szeressen. De, mivel a magyar közösségek mindenütt kicsik, és a kommunikációs csatornák különböző deszkáiból ácsolt pletykapadok  remekül működnek, arra minden esélyem megvan, hogy pletykáljanak. Családnevemmel együtt, vagy anélkül.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése