2012. július 30., hétfő

Kör, forgás és egyéb vadkamaszok


Tizenhárom évesen megmondták, egy héten egyszer mehetsz ki. Nem szabták meg, hányra érjek haza, de a nagy tekergést valahogyan kellett szabályozni. Persze, megtaláltuk a kibúvót, elszöktünk otthonról otthoni ruhában, a törökbúza budoárjában felhúztuk a virágos jégert, elgyalogoltunk a szomszéd faluba bálba, kitáncoltuk magunkat, s reggel hazaszöktünk. Még télen is, fagykacagtató hidegben, a szülők hajmeredezései közepette. A bár kultikus helynek számított. Tudtuk, mindenki ott van. Nem volt mobiltelefon, se internet, mégis, vagy talán pont ezért, gyakran találkoztunk, énekeltünk az úton odáig, néha még hazafelé is, táncoltunk a terasz pléh asztalain, biliárdoztunk, söröztünk. A szülők vakarták a fejüket, mit tiltsanak, mit ne, ez a nagy bárkultusz vajon mennyire ártalmas, hiszen az ő idejükben a nők még csak vendéglőzni mertek, kiskamaszok pláne nem dorbézoltak ilyen álkocsmákban. Tapogatoztak a demokrácia fényei mellett, s próbálták kisütni vadkamasz gyermekeik számára az okosat. A vadkamaszok pedig dehogy vártak, elindult ki-ki amerre látott a maga sütnivalójával. A szülők pedig tiltásaikat és beleszólásaikat szépen összefogták s eltették, hogy talán, majd, még egyszer.
Huszonhárom évesen a vadkamaszokból nőtt ífjú neonomádok, köztük én is, halál komolyan vették az Életet. Komolyan a nagy É-t. Megvalósítottak, megváltoztattak és megváltottak. Butykölték és babrálták és szerelték a sajátjukat és a másét, az itthonit és a külföldit. Meghódítottak és bebizonyítottak és learatták a dicsőséget és begyűjtötték a sok, sok tapasztalatot, elsőként a világtörténelemben. És Bölcsek voltak és Tudták. A szülők nem mondták meg. Hagyták. Nézték. Nem szóltak bele és nem tiltották. Elkönyvelték, hogy ők talán nem Tudták ilyen jól. Lehet, hogy valóban érthetetlen ez a világ számukra. Hogy a gyerek tényleg elszakadhat mindattól, ami ebből a világból számukra érthető és a jövő már csak a fiatalok számára nyílik a maga kiszekuszáival. Elfogadták a kioktatásokat, letorkollásokat és a nextgeneration igazait. A nextgeneration jött-ment igazaival. Hordozta, adta, tette, vette, cserélte a világban, és örült annak, hogy teheti. Hogy övé a világ és azt tehet, amit akar. Nem szólnak bele az öregek. Lehet nyugodtan keresni a Mit, Ahogyan és Ahol.
Harminchárom évesen hazatörténülök. Kétszemélyes römipartijukba rögtön befogják loholtlelkemet harmadiknak. Másodpercenként hangzanak el az oldó mondatok,  a történetek, amelyek a falubeliek éltetmozaikjaival visszagördítik a világ természetes esendőségének és mégis szerethetőségének kerek képét a szívembe. Akadozik a römiparti, belegabalyodik a sok kacagásba. Megérkezik gyermekkori barátnőm is, aki miatt ez az egész itthoni spontán. Már feküdnék le, elbággyaszt a fából, ételből, lélekből áradó sok tűz. De szüleim beleszólnak. Menjetek ki, járjátok meg magatokat. Most, vasárnap este, tízkor, ebben a hidegben? Igen, igen. Hát hová menjünk? A bárba, örülnek meg az ötletnek. És így történt, hogy harminchárom évesen baktattunk  barátnőmmel a faluban, télen, este, magunkban, mert, amióta elszaporodtak a kocsik, a házak elől és az utcákról eltűntek az emberek, és  azon vihogtunk, hogy vadkamasz szüleink elküldenek otthonról kocsmázni és, ha túl korán hazaérünk, netán még ki is kapunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése