2012. július 30., hétfő

Kis utazás (fagyosszentekkel az urszitoárek földjére)


A legtöbb erdélyi nem él annyit, vagy úgy Bukarestben, hogy megszerethesse azt. Én nyolc év után pont eléggé megszerettem ahhoz, hogy többet ne kívánkozzam oda lakni. Ez már megint miféle hülyeség? Hát olyan. Amikor ott voltam, akkor jó intenzíven, megéltem a románokat, s meg a bukaresti magyarokat, törököket, pár tatárt, lipovánt. Balkánkodtam kutyaharapással s szőrével, voltam tömeglény, operába járó finom, teraszokon időtlenkedő, ki- és beolvadó vagy éppen olvadozó idegen, a várost hétmérföldes csizmában járó, hol kenyéren és vízen, hol tejen és kalácson. Eléggé ott voltam, amikor ott, hogy szeressem, eléggé szerettem ahhoz, hogy amikor már nem ott, akkor engedjem. El, ki, le a múltam lejtőjén.
Négy év után vissza kellett kanyarodnom egy napra. Félútig kisfiammal bíbelődtem a vonaton, aztán leszálltak ketten, ő és a nagy bőrönd, velem maradt egy kishátizsák és a most egy kicsit magamban leheteknek a könnyedsége. A magamban lehetek illuziójának bedőlve mindig előveszem a könyvem, hogy már a második sornál valami más történjen. Rögtön elalszom, két óra múlva ébredek fel, s felébredésemben felismerem, útitársaim ugyanazok, mint majd húsz éve, amikor gyakran vonatoztam errefele.  Akik vigyáznak rám, a csomagokra, felköltenek, hogy nehogy tovább utazzam aktuális úticélomnál, s akik minduntalan emlékeztetnek rá: utazni emberi dolog.  És kezdünk alakulni azzá a társasággá, amelyiknek tagjai,amikor megérkeznek és a ki-ki életállomásának megfelelően a legjobb kívánságokkal halmozzák el egymást, sajnálják, hogy az a hosszú út Bukarestig milyen rövid.
A mellettem ülő bácsi, aki közeledik a nyolcvanhoz, elárulja, milyen alternatív gyógymódokkal tartja fitten magát, s közben kuncogva hozzáteszi, orvos barátainak nem árulja el, hogy mitől ilyen egészséges, mert akkor csak szidnák, hogy vénségére elment az esze, így legalább csak irigykednek. Mert, teszi hozzá, tudja hogy van az, és szavalja, dúdolja Gică Petrescu nótáját:
Hai fir-ar să fie de viaţă
Că-i subţire ca o aţă
Tragi de ea şi zici că ţine
Şi s-a rupt cănd ţi-e mai bine
Aztán benyit az ellenőr, kérdi, van valamelyikünknek Kolozsvár-Bukarest jegye, kellene valakinek elszámoltatni. Amikor becsukja az ajtót, mondom, most már határozottan érzem, hogy jövök át Nyugatról Keletre, ahogy egy Bukarestben élő finn ismerősöm mondta hajdan Brassót elhagyva, hiszen ez a jelenet, hogy az ellenőr jön elkérni a jegyet elszámoláshoz, tőlünk Nyugatra el sem képzelhető. Erre mindenkiből előjön a mosoly meg a tényleg. A ténylegtől meg belőlem kunkorodik elő a mosoly, hogy, ha nem teszem szóvá, a többieknek ez fel sem tűnik.
A város zölden és üresen, itt-ott új utakkal, épületettek, arcokkal fogad. Karöltve, ráérősen sétálok a fagyosszentekkel a kihalt utcákon, a felbukkanó homályosan ismerős érzésekben keresem az ismertet. Aztán egy elágazásnál elbizonytalanodom. Bár több irányban mehetek szállásadómhoz, nem tudom pontosan, melyik a legrövidebb út. Egy csapat gyereken kívül, akik éppen előttem ácsorognak, játszanak vagy talán tanakodnak valamin, senkit nem látok, akitől segítséget kérhetnék. Pillanatnyi gondolkodás után mégiscsak megszólítom őket, megkérdem a merrét. És mondják készségesen, világot átérő mosolyokkal, egymást túlkiabálva, mutogatva, ugrándozva. Megköszönöm, megnyugszom. Megérkeztem Bukarestbe, megtaláltam a keresett ismertet, a változó homlokzatok és homlokok, érdekek és eszmék, kormányok és szállítóeszközök mögötti örök változatlan arcot, a város szellemét. És rájövök, mit csináltak a gyerekek az utcában, nem csináltak különösebben semmit, egyszerűen csak gyerekek voltak, az utcából. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése