2012. július 15., vasárnap

Kettőn áll a vásár


– Vásárra egymás kedvéért mennek az emberek. Kettőn áll a vásár.
 
2. Mindenfajta érintkezéshez két ember kell.

                Kettőn áll a vásár: az eladón, meg a vevőn. De nemcsak a vásár áll kettőn, hanem nagyon sok minden az ember életében. Abban a faluban például, ahonnan származom, nem is a vásáros kereskedőt nevezik eladó-nak, hanem a nagyocska, menyasszonynak való lányt. Annak a legénynek pedig, aki az eladó lányt feleségül kéri, azért legény a neve, mert vevő-legény; vevő az eladó lányra.  Őseink pogányok voltak, náluk még valóságosan alku, üzlet volt a házasság; szokásban volt a leányvásár. Kettőn áll tehát az emberi életben nemcsak a vásár, hanem minden, aminek a megtörténtéhez nem elég egy ember egymagában, hanem legalább két ember kell hozzá.

3. Beszéd közben is két személy szerepel: beszélő és hallgató.

                Ketten mentünk hazafelé édesapámmal.
-          Miért van itt ilyen sok ember? – kérdeztem tőle.
-          Egymás kedvéért jöttek össze ennyien – felelte ő.
Útközben utolértünk egy részeg embert. Ide-oda dülöngőzött és magában motyogott
mindenféle értelmetlenséget.
-          Jól van jól. Inkább ő, mint én. Rendben van. Mert neki több a pénze. De hát én tán nem
vagyok senki? Ki meri ezt szemembe mondani?
                A járókelők kinevették. Mi ketten szintén megmosolyogtuk. Vajjon miért? Dülöngőzött, furcsa volt, azért is. De legfőképpen azért volt olyan szánnivalóan különös, mert beszélt. Beszélt, holott senki sem volt körülötte, mellette, aki hallgassa. Minket kettőnket édesapámmal senki sem nevetett ki, pedig mi is beszélgettünk. Igen, de mi ketten voltunk s annak rendje-módja szerint éltünk a szóval. Először én beszéltem és édesapám hallgatta, azután meg fordítva: ő volt a beszélő és én a hallgató. Beszélni is egymás kedvéért szoktak az emberek, beszéd közben is kettőn áll a vásár. A beszédhez is legalább két személy szükséges: eladó helyett beszélő és vevő helyett hallgató. A magában beszélő ember állapota nem természetes. Nem is az: álmában, részegen, lázas betegen, szórakozott, felindult, elmeháborodott állapotban beszél, aki magában beszél.

4. Az iskola is a közösségi életre tanít.

Kettőn áll a vásár az iskolában is. Egymás kedvéért járunk iskolába. Minden órán minden tantárgy arra szeretne ráeszméltetni bennünket, hogy nem egymagunk élünk a világon. Másik ember is van. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk a másik, a többi emberrel közösségben élni. A közösségi életben minden egyes ember csak a másik emberrel együt csinálhat mindent, a közösségben tehát mindig kettőn áll a vásár.

5. Magyar nyelvi és irodalmi órán a beszédbeli érintkezés titkait keressük

                Az iskolában minden órán azt a titkot tanuljuk ellesni, amely az egyik embert megtanítja a másik emberrel közösségben élni. Magyar órán azt figyeljük meg, hogyan és miképen szoktak az emberek egymással beszélni, mi történik olyankor, mikor egyik ember beszél, a másik ember pedig hallgatja, azaz: mi az emberi beszéd titka?”

Karácsony Sándor könyve, Magyar nyelvtan társas-lélektani alapon már egy ideje nálam tölti kölcsön életét. Már egyszer nekifutottam, de akkor nem sikerült a bevezetőn átrágnom magam. Most ismét, és szerelem. Kérdések tódulnak elő, mint valami hangyalavina, futkároznak át a fejemen, csípkednek, nem hagynak nyugodni: Miért nem tanították nekünk az egyetemen? Miért nem ezt tanítják az egyetemen? Miért Ervintől kellett először hallanom róla? Miért olyanok a tankönyveink, amilyenek, miért úgy tanuljuk, tanítjuk a nyelvtant, ahogy? Hogy a végén szinte már hányingere van a diáknak, ha olyat hall, hogy mondat- vagy szóelemzés? Miért lelketlen a tanítás és a tananyag?

Szilveszterkor azt kívántam, kerüljek vissza a kamaszok közé. Februárban felajánlották, tanítsak magyart az ötödikeseknek a Waldorf iskolában. És természetesen igent mondtam. Mert lehet szépeket írni, lehet szépeket olvasni, de azt, ami akkor történik, amikor egy felnőtt abba a felelősségteljes, ugyanakkor játékos és kegyelmi helyzetbe kerül, hogy kamaszokkal beszélgethet, nos, számomra ennek az ajándékát eddig még nem pótolta semmi. 

Olvasom a könyvet, és gondolok a sok beszédképtelen párkapcsolatra, sajátomra és másokéra, amikor nem történhet meg a beszéd, mert kettőn áll a vásár. Olvasom a könyvet és gondolok őrült monológjainkra, arra a felgyorsult gondolkodásra, amit magunkban leművelünk és aminek kívülről a mércéje a lelki "dülöngőzés", amikor már nem szívesen beszélgetünk el valakivel, mert tudvalevő, hogy csak a magáét fújja, tehát nem hajlandó vevő is lenni, csak eladó, rátukmáló, a maga gondolatait másokra rákényszerítő. Nem él a szóval, hanem visszaél vele.

Olvasom a könyvet, és összeszorul a szívem, amikor idáig érek: "Minden órán minden tantárgy arra szeretne ráeszméltetni bennünket, hogy nem egymagunk élünk a világon. Másik ember is van. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk a másik, a többi emberrel közösségben élni." Erre már szinte sehol nem szánnak időt. Közösségre nem nevelik az embert, csak arra, hogy majd boldoguljon, sikerüljön neki! Boldoguljon és sikerüljön neki, és ez a lényeg. Hogy a többivel mi lesz, az már nem érdekes, nem az ő baja. Az ő bajadolga ennyi: tanulni, magolni, bizonyítani, versenyszellemben teljesíteni, másokat eltiporva, mindegyül, törtetni, hogy valami legyen belőle. Valami! Hát valami leszünk, az biztos, de az ember, a közösség, a kettőn áll a vásár lassan a reklámdömpingek harcában teljesen kivesz a hétköznapi tudatból. 

Akik felnőttkorom kezdete (?  ;-) ) óta hatással voltak rám, azok valamilyen szinten mind foglalkoztak a közösségi élet megvalósíthatóságának kérdéseivel, és talán pont ezért tudtak hatással lenni rám, mert a legnehezebb fába vágták a fejszéjüket. A legnehezebbe és a legaktuálisabba, amire, így, az utolsó utáni percben, még figyelnünk érdemes, hogy egóink fogságában rákos sejtekként viselkedve ne faljuk fel egymást és a bolygót, elpusztítva élet- és lélekterünket, önmagunkat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése