2012. július 30., hétfő

Hallgatni arany



Egyre kevésbé hiszek annak a kommunikációnak a sikerében, amelyik elsősorban a szavaknak a racionális szintjén próbálja a lényeget átadni, tanítani, közölni. Persze, tudom, communication skills meg egyebek, meg is tréningeltek engem is, hogy tudjam, mily keveset a szavakkal, s mi mindent a többivel. Mégis, úgy gondolom, ha egyáltalán lehet sikere a szavaknak, akkor az nem is annyira a nonverbális viselkedésben, hangszínben ésatöbbiben rejtőzik, hanem sokkal inkább a szavak között hagyott csendben. Itt a senki tág, ismeretlen földjén fénylik fel a szavak mögötti, az, amit nem lehet és nem kell magyarázni. Mihelyt bekattan a megmagyarázó, értelmező program, vagy félremagyarázás lesz vagy valami teljesen új születik meg.
Amikor azt mondjuk, milyen jót beszélgettünk, legtöbbször egymás mellett beszélünk el, ráerőszakoljuk magunkat a másik emberre, tettetjük a meghallgatást, alig várjuk a másik elhallgatását, hogy végre mi is rázendítsünk a magunkéra, vidám, keserves, konok, dühös szavak általi igazolására annak, hogy vagyunk.
Tanulom a csendet. Nem jön magától. Nem pottyan az ölembe. Fájdalmasan veszem tudomásul, hogy a legnagyobb zajszennyezést a saját gondolataimmal okozom. Még fájdalmasabb az, amikor szavaimmal szennyezem magam, magam körül a levegőt, a tárgyakat és történéseket, amiket állandóan meg kell magyaráznom, véleményeznem, ítélkeznem fölöttük, és természetesen másokat is, akikre ráerőszakolom mindezt. Azt hiszem, sokan éreznek így olyan helyzetekben, amikor felsejlik bennük, hogy most valóban jobb lenne hallgatni. De ilyenkor bújik elő kéjesen vigyorogva a csakazértis ördöge, és mondunk, és mondunk, állítunk, érvelünk, meggyőzünk, mindenki szenved, mi is, de nem tudjuk abbahagyni a cséplést.
Olyan helyzetekbe kerültem, amelyek megerősítették bennem, hogy valóban tökéletesen és untig elegem van abból, amikor komolyan, vagy nyafogva, vagy erélyesen, vagy sírva követeljük konfliktushelyzetekben, hogy de igazán üljünk már le és beszéljük már meg a dolgokat. Egyetlen egy esetre sem emlékszem, amikor az ilyen megbeszélések valódi békét, oldást és gyógyulást hoztak volna. Valami fullánk, valami szilánk ott maradt bennünk. És ez talán azért, mert a szavakat gyorsan mondjuk ki, de a lélek szintjén az érés sokkal lassúbb. Azt hisszük, azzal, hogy kimondjuk a sajnálomot, a nem így értettem vagy gondoltamot, azzal le is tudtuk, meg is oldottuk a konfliktust. Pedig a konfliktus nem egyszerűen csak amiatt van, hogy mindkét félnek igaza van. Ez talán még nem is lenne olyan nagy baj. Hanem hogy különböző érési folyamatokban vagyunk  benne saját életútunkon. Ezért hiába értem meg racionálisan a másik álláspontját, amíg lélekeben meg nem érkezem oda, addig csak az eszeskedésemben lavírozom, de még  nem teljes bennem az elfogadás, mivel még nem tettem azt magamévá, életembe tapasztalatként még nem épült be.
Talán a tanácsadással is ezért kell csínján bánni, mert ahhonnan a tanácsadó rálát a helyzetre, az nem az a szint, ahol a tanácsot kérő van. Ha meg is fogadja a tanácsot, lehet, hogy per pillanat megspórol egy lépést, de utána egy egész kört kell futnia, mert senki nem tehet meg senki helyett semmit. Ezért a körért aztán a tanácsot kérő bosszút áll a tanácsadón. És, ha már a tanácsadásnál kötöttem ki, amikor tanácsot kérünk, gyakran az a titkos vágyunk, hogy valaki másra hárítsuk a felelősséget, hogy mondhassuk utána, kellett nekem ipszilonzére hallgatnom, bezzeg...! Lelkünk mélyén tudjuk, mit kell tennünk, és azt is fogjuk tenni, előbb, vagy utóbb. A tanácsra csak menekülés, fedezékképpen van szükségünk, hogy ha netalántán mégse, legyen, akire hárítsunk.
A gyerekkoromban szajkózott szólások, közmondások, vagy a később olyan nagy örömmel felmondott innen-onnan összeszedett arany bölcsességek új hanggal szólaltak meg bennem: az embernek két füle van és egy szája; se tanácsot, se kalácsot; ne szólj szám, nem fáj fejem; ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna; aki beszél, semmit se tud, a bölcsnek nem kell a szó se.
Ez a hang még gyakran fáj, idegesít, szokatlan. De néha már sikerül elcsodálkozom azon, hogy mi mindent mutat meg, mi mindenről mesél, milyen összefüggéseket tár fel, és milyen tágasságot hoz legyek bár magamban, vagy társaságban. S néha, amikor teljesen megfeledkezem mindenféle hangról, még erről is, az a gyanúm, csendben mosolyog.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése