2012. július 30., hétfő

Farsang Döme és egyebek temetése Torockón


Ha mennünk kell, kerül kocsi, ott leszünk, ha nem, nem, döntött bennem az okos, és a lelkem kezdett berendezkedni egy semmittevős szombati napra. Már megszoktam, hogy az idén, betegség miatt, minden kolozsvári vagy gyermekeknek szervezett farsangbálról lemaradtunk. A hőn óhajtott csizmáskandúr otthon kinőtt ugyan belőlünk, de csak lázas kontaktlencsékkel. Pénteken ismét körülöttünk ólálkodott, és aztán le is vert a láz. De szombat délelőtt becsapósan hideg volt a homlok, és elindultunk. Már kezdtem beleélni magam valamiféle farsangi lázba, amikor az igazi meggondolta magát, és ismét letepert, ezúttal már Torockó felé félúton. Pont akkor érkeztünk meg, amikor elindult a menet. Ott vannak, kiabáltam ugyanolyan izgatottan, mint régen, gyerekkoromban, amikor, bár rettegtem az ördögöktől és a bolondoktól, irtóztam az arcunkra kerülő szutyoktól, kísértetiesnek tűnt a szekér mögé kötött kerék csikorgása, amelyen két, egymást ölelő, székelyruhába öltözött, vigyorgó szalmabábú keringett, mégis, semmi pénzért ki nem hagytam volna a farsangi menetet. Torockóra érkezésünk után azonban csak kicsi kóstolót kaptam, mert kocsifogságba kényszerültem alvó gyermekem mellé. S miközben keserűen vágytam a részvételt, a friss levegőt, a hétágú napot, a hegyeket őrző eget, azt bámultam, ami nekem jutott, a farsangtemetésre érkező tömeget. Kavarogtak a kérdések, mi értelme van ennek a fesztiválozásnak, idecsődülünk, mi városról jövők, egy szakrális és hagyományos jellegét veszített eseményre. Mi köze ennek a sok szájtátinak ahhoz, ami itt történik? És, ha temetnek, mit temetnek, vagy inkább, valóban temetnek? És utána változik valami, kezdődik valami új? Böjtől még egyáltalán valaki? Vagy csak kamerakiállítást látok, azt, hogy hogyan készülnek az egymást felülmúlni vágyó facebook képek, hogyan pipálják ki az emberek a letudott entörtreinmentet?
Valóban történik itt valami? Ahogy hagy alább a láz, úgy fakul bennem is a sok rossz és irígy gondolat. Először csak vécézni ugrom ki. Átvágom magam a tömegen, morfondírozom, tömeg, úúúú, utálom. A kultúrház udvarán kötök ki. S ott, egy pillanatra, megérint a csend. Megmutatja magát a hegy, a napozó házakból a zöld, a fehér egyszerű szépsége, nyugalma. És a szívem megsejt valamit abból, milyen lehet a Székelykő alatt élni, hétköznapokon. Visszafele már ugrándozom a lucskos hóban, és dehogy érdekel, hogy beázott a csizmám. Egy fesztiválasztal ácsorog, annál megállok, veszek a fiamnak egy mézeskalács lovat. És azon kapom magam, hogy örvendezem, a lovacskának is, és annak is, hogy csak ez az egy asztal van itt, nincs zsibvásár. Aztán a kútnál köveket mosok, játékszernek, s közben hallgatózom, nézelődöm. Visszaér a falut bejáró menet, nyomukba eredünk a fiammal, megcsodáljuk a koporsót és próbálom elmagyarázni neki, mit is jelent az. Közben a csördítések nyomán aznap már másodszor nő belém a csend. És hirtelen történik valami. Embereket látok.  Látom a csördítő legények erejét, a lányok helyére is fiúkból beöltözött párok tettetett komolysága mögött pukkadozó jókedvet, a sirató vénleányok egymást támogató hisztérikus gyászát, a festéket büszkén viselő arcokat,a dolgukat kitartóan végző ördögöket, a visibáló, szüntelenül kacagó, kergetőző gyerekeket. És észreveszem a bohócot. Mellettem keni a piros csíkokat. Kedvesen közelít az emberekhet. Hozzám is, jöjjön ide hozzám is, kívánom magamban. Odafordul, kifestett arcában világít meleg tekintete, mosolya. Olyan gyöngédséggel keni fel arcomra a festéket, amilyennel utoljára talán gyermekkoromban festettek ki farsangra. Szabad a kicsit is? – kérdezi. Majd az ölemben éledező kisfiam arcára is felkeni a festéket, mintha csak védelmet a rossz ellen, a láz ellen, a részt-nem-vétel ellen. És ekkor az idegenek között meglátom az ismerős arcokat, mert ismerős a jókedv, a buli, a felszabadult kacagás, a sok ragyogó tekintet. És a tömeg mögött a közösség csíráját, azét, aminek ott, Torockón, még léteznie kell, hiszen idevonzott ennyi embert. Hallgatjuk a papokat, a Farsang Döme búcsúztatását, akit megütött 2012 mennyköve.  Amikor a pap ahhoz a részhez ér prédikációjában, hogy folytatjuk a hagyományt, amelyet ősapáink bíztak ránk, és, ha mi kiöregedünk, majd gyermekeink, unokáink folytatják azt, mellettem egy éppen priccolódó, kipirult arcú suhanc felkiált, az egyszer biztos! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése