2012. július 31., kedd

egy régi, nem publikált poszt, a boldog-ság margójára

ma, amikor valakiről azt gondoltam, hogy menőztetik és nyomják és futtatják, valaki azt kommentelte rólam, hogy nem bír engem, mert nyomulok, de a barátaimon kívül úgyse tudok megmozgatni senkit. és ez még csak a legszelídebb dolog volt, mert írt még oda bőven, rólunk.

azt, hogy sokan nem szeretnek, ki ezért, ki azért, tudom, de, hogy egyesekben egyenesen dühös irigység támadhat, mégpedig olyan erős, hogy ilyen kommentekre ragadtatja magát, elszomorít. mint Szilágyi is mondta, mondom, mondom, Uram, én kiszállok a buliból, vagy a világot, vagy engem találtak ki rosszul, Uram, itt valami bökkenő van.

nem lehet kiszállni a buliból. ezt jobb, ha szem előtt tartjuk. nem lehet megoldani a dolgokat. mert minden megoldott dolog halott. csak oldani lehet rajtuk, gyurmázni. nem lehet elérni a boldogságot, úgy föleg nem, hogy másokra szitkokat fröccsögünk.
(jajistenem, olyan esendőek vagyunk. egy ősz hajszálon csüngünk a szakadék felett, de közben azon idegeskedünk, hogy bezzeg a szomszéd hajaszála vörösre van festve)
nem lehet elérni a boldogságot, mert nincs. nem létezik úgy, mint egy elérendő cél. s talán éppen, mert nincs, lehet vele annyira hülyíteni az embereket. boldogság, a legkelendőbb marketing portéka. nem depiből vagy lemondásból mondom ezt, hogy nincs boldogság, hanem, mert a -ságokkal nekem bajom van. de vagyok néha boldog, máskor szomorú, szeretek és haragszom és buta vagyok és önző és nagylelkű. annyira, hogy csapásokat vágnak bennem az érzelmek. tele vagyok kacskaringókkal. de nem hajkurászom a boldogságot.

és nem tudom, hogy mit tennék, ha megtudnám, hogy még van öt év az életemből. ma azt válaszoltam, hogy minden nap szánnék egy órát magamra, hogy a hátralevő időben egészséges, és ne hisztis anyja legyen Márkusnak. de ki tudja. fogalmam sincs, hogy mit csinálnék. mert azt akkor tudnám meg, ha tényleg ez derülne ki. és az egy olyan helyzetbe hozna, amitől már nem az az ember lennék, aki ilyeneken töprenkedik, hanem, aki ezt éli. s mivel mindig úgy élek, hogy a kasza éle a nyakamon, valószinüleg semmit nem csinálnék másképp. élnék és szeretnék, úgy, ahogyan eddig. annak ellenére, hogy ebből szinte soha senki nem lát és érez semmit. mert megsüketültünk egymás szavai és egymás csendje iránt, a szivárványt már az égen sem keressük, hát még egymásban, és inkább azt vagyunk hajlandók hinni a másikról, amit gondolunk róla, nem pedig meglátni a másikat úgy, amilyen.

a bántó szavak figyelmeztetnek saját bántó gondolataimra. és ez elszomorít. hiszen én sem tudok az égvilágon semmit arról az emberről, akiről rosszat gondoltam, csak annyit érzek, hogy nem vagyok számára szimpatikus. ezért még nem kellene jóllakatnom magamban a rossz érzéseket.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Edo,
    szívből örülök, hogy rátaláltam a blogodra. Most csak olvaslak, olvaslak és olvaslak. És telik meg a szívem. Köszönöm, hogy írsz. Emese

    VálaszTörlés
  2. :) én is köszönöm, hogy írhatok, és azt is, hogy van, akinek :)

    VálaszTörlés
  3. Halihóó!!!! Nagyon tetszik, ahogy jár az agyad! Én is olvaslak örömmel! :)))))))

    VálaszTörlés
  4. jár az agyam, szerencsére néha megáll :))) köszönöm. edó

    VálaszTörlés