2012. július 30., hétfő

Dobszerda

Besegítettek az istenek s a vírusok, hogy szabadságot vegyek ki, csak úgy, a szent potyába bele. Ezúttal a vírus a gépem támadta meg, s le is győzte.



Így aztán előrehozott szabadságoltattam magam, a gépem a fővárosba fog utazni, én egy mellékvárosba. De, addig is, legnagyobb örömömre, rendelkezésemre áll egy egész nap, hogy csináljam a semmit. Nagy lelkierő kell manapság az ilyesmihez, hogy ne azért vegyünk ki szabadnapot, hogy kinyaljuk a házat vagy körül a vendéget, vagy mert beteg a gyermek, vagy kell menni nyaralni, vagy el kell utazni ünnepekre, elé vagy utánra, hogy kivegyünk egy szabadnapot csak azért, hogy jó komótosan csináljuk a semmit.

Mert ezt nem tanítják nekünk, ez ugyanis bűn. Tilos a lopás, hát még a naplopás. Lehet, a kutya se törődik vele (de bizony a kutya törődik, mint hamarosan kiderül), de a fejünkbe olyan szépen begyökereztették anno a lelkiismeretfurdalás és kötelességtudás tisztes szavait, hogy dicséretreméltóan tudjuk agyonostorozni magunkat, ha a semmittevés bekacsint. De most fittyet hánytam a fejemben lakó szomszédnénik és keresztanyák árgus szemeire és letyepetye szavaira, felakasztottam az ostort a szegre s elindultam világgá.

a szerző felvétele



Bár már gyakran érzem otthonomnak a várost, ilyen két kezet lóbálós napokon a turista szemem nyílik rá. No, ha turista, meg is kaptam, amit kerestem. Be akartam menni a Szent Mihályba, csak úgy, leülni, szagolni a csendet, de lármaszag volt, ugyanis ma az iskolások mentek oda. Bementem egy turkálóba, mert éppen csengett a telefon és az utcán semmit sem hallottam. Erre ott egy hangszóróból valami rádióműsor meghívottja, egy román pap dörgő hangja zúdult a nyakamba.

Először azt hittem, ismét valami rádiós veszekedésbe csöppentem bele, de aztán kiderült, hogy csak az embereket inti a csendre, az ima, a fohász, az áhítat szentségére a pópa. Kussoltam is egy darabig a húsz évvel ezelőtti kényszerű csend végét idéző ruhaszagok között, de minél jobban hallgattunk mi, használt ruhák, cipők és emberek, annál dühösebben kiabálta a pópa a csendet. Aztán elindultam hazafelé,


mert a zajban kicsit zavaros lett a semmim.

Az udvaron kinyitottam az időt, az izolírt, s ráérős nyújtásokban a testem. Aztán leültem meditálni, madárcsicsergésre. Ahogy ültem törökülésben, felfele tartott tenyerekkel, odagurult a kutya és jól belenyalt a tenyerembe. Nem nyitottam ki a szemem. Láttam magam előtt, ahogy vigyorogva néz, csóválja a farkát, és azt mondja mindene: na?! Aztán ismét belenyalt, kitartóan csiklandozott, utána ismét szünet. Természetesen ránéztem, és úgy ült ott az a több kiló huncut, hogy nem lehetett nem kacagni. Miután meggyomroztam, békén hagyott, én pedig ismét nyújtottam, aztán ismét leültem, hogy hátha most.

Ekkor a macska jött oda, örömmel fedezte fel, hogy minkét kezem szabad préda. Amikor aztán befészkelte magát az ölembe és nekifogott a lábujjaim rágcsálásába, az utolsó szomszédnéni is kiköltözött a fejemből, az, amelyik a mentálhigiéniám portáján seper, s megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy igazán érdemes semmittevésért szabadnapot venni. Még akkor is, ha az a semmi teljesen másképp szabad és csendes, mint ahogy mi azt elképzeljük. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése