2012. július 30., hétfő

Buszozások Helsinkiben, Szentpéterváron, és valahol a kettő között félúton, Erdélyben


Marika arról ír, hogyan rakta le őt a buszsofőr Finnországban.  És erről eszembe jutott, amikor először éreztem azt, hogy abba, amire a finnek olyan büszkék, a pontosság szeretetükbe gyakran keveredik rosszindulat, vagy csak egyszerűen közömbösség, mechanikus cselekvés. Futottam a busz után, el is értem a megállóban, már léptem volna fel a lépcsőn, de az orrom előtt becsukódott az ajtó. Amikor másodszor történt meg, már nem vettem annyira szívre, de első alkalommal sírtam mérgemben, csalódottságomban. Cudar hideg volt, darás, jeges hó hullott, és a következő buszra fél órát kellett várnom. Ami, pontosan fél óra múlva, meg is érkezett.

Az egész társadalom úgy van berendezve, hogy minden a kényelmet és az önálló boldogulást szolgálja. És azt, hogy soha, semmilyen körülmények között ne légy egy másik emberre utalva. A rendszer mindent megold. Amikor egyszer finn barátnőmmel szálltunk fel egy buszra, megkérdeztem a sofőrtől, hogy hány megállót kell mennünk, amíg célba érünk. A sofőr azt mondta, nem tudja. Én felháborodva meredtem rá, a barátnőm is rettenetesen felháborodott. Rám. Hogy miért hozom őt szégyenbe, nem látom, ki van írva, hogy a sofőrrel beszélgetni tilos? Látom, persze, vitatkoztam, de hát se te, se én nem tudom, hol kell leszállnunk. Majd kiderítem én, mondta, és előkotorta a menetrendet a táskája mélyéről. Duzzogtunk ketten kétfelé. Amikor elmúlt a duzz, kiderítettük, hogy kiben miért a méreg. Ő azért haragudott rám, hogy nem bírom felfogni, megzavarom a sofőrt a munkájában, ha szóval tartom. Azért vannak a tájékoztatók, a nyomtatott menetrendek, a buszmegállókban a plakátok, a neten a honlapok, hogy minden információhoz hozzájuthassunk, amire csak szükségünk van. Én pedig jöttem a balkán-mentállal, hogy ez az egész infrastruktúra csak azért van, hogy méginkább elidegenítse az embereket egymástól s a spontán megnyilvánulások már csírájukban elfojtódjanak.  Értett is engem, meg nem is. Értettem is őt, meg nem is. Védte ki-ki a magáét. És rámfogtuk, hogy tüzes déli. És ráfogtuk, hogy jeges északi.

De a dolgok, szerencsére, nem ilyen egyszerűek. Ugyancsak ezzel a barátnőmmel átruccantunk Szentpétervárra, ami azért még mindig északon van. És elindultunk Peterhofba, de nem a turista útvonalon, amelyen kényelmesen felhajókáztattak volna minket a Nagy Palotáig, hanem úgy akartuk megközelíteni, mint a helyiek. Ez sikerült is, annak ellenére, hogy sehová nem volt kiírva semmi. Egy darabig metróztunk, aztán, amikor rossz helyen szálltunk le és útbaigazítást kértünk egy nőtől, akinek éppen befutott a vonatja, hagyta a vonatot és inkább eljött velünk megmutatva, merre kell mennünk, nehogy ismét eltévedjünk. Egy piacszerű bodésor mellett, ahol páran úgy álltak, mintha valamire várnának, mi is megálltunk. Sehol egy tábla, egy jel, hogy esetleg buszmegálló lenne a közelben. Miután vagy három ácsorgótól megkérdeztük, biztos-e, hogy ide érkezik a Peterhofba menő busz és jó nagy bólintásokat kaptunk cserébe, megnyugodtunk. Csak egy idő után kezdtünk idegesek lenni, ugyanis rájöttünk, fogalmunk sincs, mikor érkezik a busz. És idegességünk még egy kicsit fokozódott, amikor megértettük, a többieknek sincs fogalmuk ilyen luxusdolgokról. Aztán mégiscsak megérkezett a busz. Nem volt kiírva rá semmi, se szám, se irány. De a bólogatásokban bízva felszálltunk rá és szerencsésen meg is érkeztünk Peterhofba. A visszafele úton ugyanúgy ott álltunk meg, ahol sokan álltak az út szélén. Meg is érkezett egy közepes busz, felszálltunk mi és még az a százhuszonhat ember, aki szintén erre a buszra várt. Eleinte nem volt annyi hely, hogy előkotorjuk a pénzt. Láttuk, van, aki nyújt előre pénzt, van, aki nem. Senki nem kéri, senki nem nézi. Mi is előnyújtottuk az odafele fizetett jegy árának megfelelő összeget. Adogatták előre az emberek, reméltük, eljut a sofőrhoz. De bizonyosat nem tudhattunk felőle. Jegy nem jött vissza, se nekünk, se másnak. Aztán került hely is. Egyszerre legalább négyen beszéltek hozzánk. Ők tudják mit, mert mi egy kukkot nem értettünk oroszul. De az általános hangulat olyan volt, mint egy piknikezni induló osztálykiránduláson. Mindenki beszélt mindenkivel. És kacagtak egymásra, ránk, s nekünk se kellett sok bíztatás. Amikor szerencsésen megérkeztünk a bodés piachoz, szinte sajnáltuk, hogy máris le kell szállnunk, hogy nem tévedtünk el valahol útközben.

Pár hete, egy este, Parajdról buszoztam Marosvásárhelyre. Vártam a buszt a megállóban, tudtam, háromnegyedkor kell érkeznie, hiszen megnéztem a neten a menetrendet, még az udvarhelyi állomást is felhívtam. Egészkor még mindig laza voltam, a forgalom lehet a gond. Egész után tíz perccel már elegem volt mindenből. Negyedkor, amikor a mellettem várakozó család úgy döntött, inkább hazamegy, mint odafagy, már kezdtem érteni a veszett kutyát. Aztán félkor megjött a busz. Tele volt egyetemistákkal. Amikor aztán utánam még legalább hat embert felvett, és megjegyezte, ilyen időben, este, senkit az úton nem hagyunk, érkezzen csak mindenki biztonságban haza, végképp megérkeztem. A buszra, az egyetemisták közé, haza Erdélybe, amiről most már egészen pontosan tudom, hol van, éspedig Helsinki és Szentpétervár között, félúton.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése