2012. július 30., hétfő

Apádat vagy anyádat?


Már kora gyermekkorban felcsillanhat annak a sejtése, hogy ezzel a világgal, amit a felnőttek olyan jól ismernek, a gyerekek pedig olyan jól érzenek, valami nincs rendben. Legalábbis a felnőttekkel, a világ ismerőivel valami nincs rendben. A kicsi gyermek és a részeg ember mondja meg az igazat, mondjuk, de közben állandóan arra neveljük a kisgyermeket, hogy ezt az igazat valahogy tanulja meg elfelejteni, nem kimondani, mert, ha nem, baja származik belőle. Eleinte csak mosolygunk az igazain, közben pedig kicsit haragszunk is rá, mert a tükör, amit mutat, nem kecsegtető, lehet még egy kicsit féltékenyek is vagyunk, hogy ő bezzeg még igen, mi már nem.
Mindenkinek lehetnek emlékei ilyen idegesítő kérdésekről, az enyém, amely a leginkább elképesztett és az én világomban sehogy sem találtam meg ennek a kérdésnek a helyét, így hangzott: s hát melyik szülődet szereted jobban, anyádat vagy apádat? A válaszom, mindig, kivétel nélkül úgy hangzott, hogy egyformán szeretem őket. Erre jöttek a fejcsóválások, a szemsarkokból rámsandítások, mintha azt nézték volna, hogy vajon ezen kívül valami más, nagyobb bajom még van-e. Volt, hogy itt nem hagyták annyiban, még azt is megkérdezték, hogy miért. Bár szerintem ez a kérdés már azt a feltételezett választ követte, hogy valamelyiket választani fogom, így erre már csak a csak lehetett az én feleletem. Ezek a kérdések után, emlékszem, eltöprengtem. Kis, kezdetleges kérdések, gondolatok bukdácsoltak elő. Miért kellene valamelyiket jobban szeretnem? Miért kérdezik ezt tőlem? Ha a saját szüleim kérdezik ezt, miért akarják bántani egymást, mert, ha valamelyik javára dől el a mérleg, az a másiknak biztos bánatot okoz? Azt éreztem, hogy erősen szeretem mindkettőt, fel tudtam volna soroni a hétköznapiság nyelvén azt is, amiért. Mert anyánk főzmosvasal és dolgozik ránk és jól oda lehet bújni hozzá. Apánk pedig rengeteget játszik, mókázik és beszélget velünk, és a nagy harcok után olyan csodálatosan lehet vele kibékülni. De ezeket a válaszokat soha nem mondtam ki hangosan, még azért sem. Pont, mert tudtam, hogy valami ilyesmit várnának, és ez így igaz is lenne, de a bennem levő igazságnak, annak, hogy mindkettőjük gyermekeként még az apa, anya, gyermek három az egyben egységben vagyok benne, csak egy nagyon vékonyka kis szelete ez. Ezt, gyermekésszel, természetesen nem tudtam volna megfogalmazni, de kuksoltam a sejtéseimmel és bizonyosságaimmal és csakazértsem mondtam semmit.
Már kisgyermekkorban a választásra, ezáltal valami elfogadására és valami másnak az elutasítására neveljük a gyermeket, aki éppen csak frissen érkezett még erős egységélményével. És ez a világ dualitásának beágyazása a kicsi agyakba szinte minden családban már a szülők közötti választás kérdésével elkezdődik. Nincs annál mérgezőbb verseny, mint amikor a szülők versenyeznek egymással a gyermek kegyeiért. Valamelyik mindig győz.
Bár én a szüleimen ritkán éreztem, hogy versenyeznének a kegyeimért, valamelyikük hatása mindig erősebb volt az életemben, szinte ciklikusan változott, talán hét évenként. Az első hét évben az anya, a második hét évben, az atlaszbújások és segédkőművességem korában az apa hatása volt erősebb. Aztán a harmadik hét évben, amikor a kamaszkor különféle tekervényeiben vesződtem és félelmetesen tágra nyílt a befele világ, ismét anyámhoz tudtam inkább kapcsolódni, a rákövetkező hét évben pedig, amikor a valóságos világ nyílt meg és az akarom vezetett, akkor ismét apám cimborája voltam. Aztán jött az anyaság, és vele együtt ismét előtérbe került az én édesanyám is.
Ezek a változások, az életszakaszonkénti ösztönös csatlakozások, azt hiszem, mindenkinél, többé-kevésbé érezhetően vagy letapogathatóan megtörténnek. Baj akkor keletkezik, ha valamelyik irányba nagyon elbillen a mérleg, ha valamelyik szülő erősen győz. Mert ilyenkor a gyermeket arra kényszerítik, hogy valamelyik szülőhöz hű legyen. S mivel a gyermek általában ahhoz a szülőhöz lesz hű, akit éppen legyőztek, aki a gyengébb, ezért a „győzedelmes” szülő nagy megrökönyödésére a gyermek pont olyan lesz, úgy kezd el viselkedni,  mint az apjaanyaja, mint a „legyőzött”, vagy kirekesztett szülő. Ehhez a kirekesztéshez, a gyermeket valamelyik szülő ellen nevelni akaráshoz nem kell elválni, akkor is megtörténik, ha a család együtt marad. Az első pillantásra megmutatkozó képben esetleg azt látni, hogy van egy jó meg egy rossz szülő, a jó szülőt pedig nagyon sok minden zavarja társában, a rossz szülőben. Ezért, a képletek alapján, amit neki is belesúlykoltak a kicsi agyába, elkezdi ezektől az idegesítő, és általában konvencionálisan rosszként elfogadott dolgoktól védeni a gyermeket. A gyermek pedig, előbb-vagy utóbb, ezeket a rossznak titulált dolgokat fogja magában védelmezni, lehet, hogy egy átminősített formában megőrízni, hűsége jeléül a rossz szülő iránt. Mert, a gyermek, félig apjából van, félig anyjából, és, ezeken a feleken túl, teljesen saját magából. De ez a teljesség akkor tud benne meghatározó életérzéssé válni, ha a felek is rendben vannak. S amikor tükörbe néz, felnőtt korában, ha látni is akarja magát, nem csak gyöngyörködni magában a tükörben, általában az a fél fog visszaköszönni rá, amelyikkel akkor éppen dolga van, legyen ez pozítív vagy negatív előjelű.
Ha van kisgyermeked és téged vagy a párodat kifejezetten, erősen véd, és ez a védés, pártját fogás túlmutat az éppen korának megfelelő valamelyik szülő felé inkább hajláson, akkor ott verseny, vagy kirekesztés van éppenségben. Hogy ez megállítható-e? Szerintem igen, vagy legalábbis lehet próbálkozni vele. Úgy, hogy megnézed, mi az, ami a másikban idegesít és miért. A válasz, ha őszínte, nem lesz kecsegtető, de a gyermek megnyugszik, és ezt rögtön jelezni fogja, azzal, hogy ismét gyermek lehet, boldogan, két szülőjének kicsi gyermeke, akitől nem várják el, hogy igazságot szolgáltasson, elég, ha egyszerűen csak játszik önfeledten. Ha másért nem is érné meg ezekre figyelni, akár önző okokból is lehet, ugyanis gyermekünk jelene a mi jövőnk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése