2012. július 30., hétfő

A tizenegyedik parancsolat, ne légy mohó!


Elgondolkodtató levelet olvastam ma arról, hogyan éli mindennapjait, hogyan végzi vízzel kapcsolatos dolgait egy nő, aki falun él, most, amikor már beköszöntött a vízhiány. Nem valamikor lesz vízhiány és aszály, hanem most van. Ja, persze, lehet kicsit fellélegezni, hogy de hiszen most hó van és a csapból folyik a víz. Ettől függetlenül vízhiány van, most. A kutak kiszáradtak, az őszi szántások elmaradtak.
Amikor az első cikkem megírtam a Holt költőkbe, a Puliszka kotyóval címűt, ért bőven támadás is. Volt, aki kikiáltott fanatikának. Egészségére. Én meg bekiáltottam magamnak, mint apám szokta hajdan, amikor futott el velem a ló, hogy ülj bennebb hé, mert kiesel a szekérből. Leültettem bölcsködöző magam és feltettem a kérdés, úgy kétszemközt, valóban fanatika vagyok? Aztán megbeszéltem magammal, hogy nem vagyok az. Hiszen nem szélsőséges elvek mozgatnak, legalábbis tudtommal, hanem a figyelmem, a ki- és befele irányuló figyelmem alapján hozok döntéseket. Fukar volnék? Még csak az sem, hiszen a legnagyobb szeretettel képes vagyok megajándékozni magam, például egy remek könyvvel, egy kirándulással, egy finom, éttermi vacsorával. Mégsem fanatika vagyok, nyugodtam meg, csak alternadíva.
Amibe belefér, hogy nem zuhanyzok minden nap, mert mitől lennék olyan koszos? Elég egy kis liccs-loccsal mosakodás. A királyi méretű kádban egy héten egyszer fürdünk. A vécén pár deci meleg vizet nem mosom le minden alkalommal a több liter tisztával. Nem mosok túl gyakran. Háziszappannal mosakszom. Természetes anyagokból készült fogkrémet használok. Nem eszem túl sokat, ami nem jelenti azt, hogy koplalnék, csak azt, hogy annyi ételt eszem, amennyi a létfentartásomhoz szükséges. És ami nem zárja ki az evés és ételkészítés élvezetét, de megkímél a fölösleges ételkidobástól. Minimális ruhatáram van, de ettől még tudok változatosan öltözni, ha akarok. Ha bevetődöm valamilyen boltba, vásárba, gyakran jut eszembe, amit állítólag Szokrátész mondott, mennyi minden van, amire nincs szükségem. Persze, azért én is elcsábulok, ezért járok ritkán könyvesboltba. A városban, ha csak tehetem, gyalog vagy biciklivel közlekedem, városok között, ha sikerül, online stoppolok, falun kizárólag gyalog.
Miközben mindenki azon igyekszik, hogy nyomot hagyjon a világban, pozitív nyomot, természetesen, mint például gyermeket, életművet, rekordot, a világ nyolcvanadik nyolcadik csodáját, sőt, megváltást, minden nap dögivel hagyjuk magunk után a negatív nyomokat. És még most is, amikor már bőven benne vagyunk a vízhiány, - hogy most csak a vizet említsem -, kellős közepében, itt, Erdélyben, nem kell Kínáig menni, ahogy a levélíró nő írta, még most is, azt, aki erről beszél, vagy környezettudatosabban próbál élni, jobbik esetben megmosolyogjuk, leintjük, roszabbik esetben kigúnyoljuk, ráfogjuk, hogy fanatikus, zöld, őrült, ezo, csinálja, ha úgy van kedve, mi, köszönjük szépen, mossuk kezeinket (még), és tobzódunk (a miben is?).
Azzal próbálunk védekezni az ellen, ami van, és áltatni magunkat,  van még  idő, hogy úgy teszünk, mintha nem vennénk tudomást  hétköznapjaink tetteinek következményeiről. Olyan téma ez is, mint az Isten, vagy a hit, olvasni lehet róla, beszélni nem, mert rögtön gyanakvóan végigmérnek, hogy mi vagy te, valami szektás? És miközben közösen elhallgatjuk azt, ami van, az attól még pont úgy megtörténik, és ennek a megtörténésnek a sebességére van is mindenkiben egy műszer, úgy hívjuk, szorongás. Ha pirosan villog benned, ne nézd, ciki, nem ciki, beszélj róla, keresd meg azokat, akik szintén mernek beszélni róla, talán már tesznek is valamit annak érdekében, hogy az utolsó esélyt megragadják a túléléshez, vagy, ha ez túl durván hangzik, az emberibb körülmények között éléshez, együtt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése