2012. július 30., hétfő

A keblek végtelen játéka

Az igazi válás nem az anyagi javak szétcuccolásával kezdődik, hanem amikor azt a bekebelezett másikat magunkhoz tudjuk ölelni, és azt mondani, ennyi volt, de ez az ennyi most már örökké hozzánk tartozik.



Moziztunk. Sokan voltunk, házimozi, kivetítettük, kuncogtunk. Őrült, dilis, szerelem (Crazy, Stupid, Love). Jó kis vígjáték, bár a mosolyok alatt gyakran metsz. Volt egy kedvenc jelenetem, amin még sokáig kuncogtam. A sokadik egyéjszakás szerető, aki hiába várja a megígért újabb randevút, egy véletlen találkozáskor dühösen kiabálja a férfi arcába annak becéző szavait. Történetesen a feleség is jelen van, megrökönyödve hallja, hogy a férje egy idegen nőnek kedveskedett ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel neki huszonvalahány évig. Pár napja egy hasonló helyzetről hallottam, nem a filmből lopták.

Megrökönyödünk azon, ha a volt férjünk, feleségünk, élettársunk, szeretőnk a nekünk járó szavakat másnak adja. Az a miénk, kiabáljuk, ki- vagy befele, dühösen. Mégis mit képzel! Annyi éven, vagy hónapon, vagy napon keresztül nekünk ajándékozta, s most csak úgy osztozni ezeken a kincseken valaki mással, hát hogyne! Persze, amikor elkezdi nekünk mondani, meg sem fordul a fejünkben, hogy esetleg ő is hallotta, neki is mondták, és nem mindig magától olyan okos és szellemes és szeretetteljes. Igen, azt szeretnénk, hogy a társunk, akivel a nagy lámurban összekerülünk, legyen csecsemő, legalábbis tudati szinten, felejtse el összes exét, szexét, apját, anyját, s gáttá. Aztán, ha vége van a lámurnak, akkor egy ügyes matematikai egyenlettel kivonjuk magunkat belőle, s menjen szépen dolgára.



A bökkenő az, hogy két embernek elég akár csak pár órát együtt tölteni, s ha sikerül az egymásrahangolódás, távozáskor megeshet, hogy egymás mosolyával búcsúznak. Mosolyt cserélnek, és, ki tudja, még mi mindent. Röpke pár óra alatt. Hát akkor ha több évről, több évtizedről van szó! Vagy olyan intenzív együttélésről, amikor huszonnégyből huszonnégyet egymás bűvkörében. Bekebelezzük egymást. Persze, szabadság, szabad akarat, saját út, satöbbi. Ennek ellenére bekebelezzük egymást. Beköltözünk egymásba. Szándékaink ellenére, természetesen, hiszen látszólag dehogy akarunk összenőni, isten ments. Szeretjük a másikat, tehát tiszteletben tartjuk az ő egyéniségét, függetlenségét. És elvárjuk, hogy ő is a mienket. Ennek ellenére a másik hangján szólunk bele a telefonba, az ő tájszólásával vagy hanghordozásával, és elmondjuk a barátoknak az ő hangján, hogy mi micsoda szuverén férfiak, nők vagyunk. Azon kapjuk magunkat, hogy a társunk kedvenc ételét rendeljük vagy főzzük meg, pedig egyedül vagyunk otthon. Azt a zenét hallgatjuk, amit ő szeret. És, amikor valakiről magunkban jól megalkotjuk a véleményünket, azon kapjuk magunkat, hogy egy pillanatra elgondolkodunk, vajon kinek a véleménye is volt az? Kinek a szemével becsülünk fel vagy fitymálunk valamit, kinek a fülét sértik vagy birizgálják, kinek a fejével gondolkodunk?

Magunkban hordozzuk a másikat, az ex(ek)et, mert akarva, akaratlan, hatunk egymásra, akkor is, amikor a legnagyobb fájdalom bezár és betonkockáinkban ücsörgünk, amikor többé látni sem akarjuk, hallani sem róla. Mert annyi éven keresztül, ha mást nem is csináltunk volna, csak annyit, hogy főztük egymásra a kávét, a levest, már csak azzal is a lelkünk, az időnk, az életünk egy részén osztoztunk. Az igazi válás nem az anyagi javak, bútorok, dolgok szétcuccolásával kezdődik, hanem amikor azt a bekebelezett másikat magunkhoz tudjuk ölelni, és azt mondani, ennyi volt, de ez az ennyi most már örökké hozzánk tartozik. Most már a mi részünk, a mi életünk, a mi gazdagságunk. És ezt a gazdagságot a soron következőnek is tisztelnie kell, mert ettől (is) vagyunk azok, akik, a szerethetők az új lámurban. És akkor talán az sem borít olyan nagyon ki, ha meghalljuk, hogy az exünk annak a másiknak mondta a „mi”, „saját”, „közös” becéző megszólításainkat. Naná, hiszen ott vagyunk a kebelében. Búzaszemek egymás életének kalászában. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése