2012. július 20., péntek

A Csend meséje

- Azt hiszem, ma megcsípte a szél az arcomat, szólaltam meg hangosan, játékösszeszedés közben.  - Miért? Nézett rám a kisfiam kissé ijedten. Felkacagtam. - Hát, tudod, van olyan, hogy a szél megcsípi az ember arcát, és akkor kipirul és ég a bőr, pont, mint amikor megéget a nap. – Megéget a nap? Kérdezi, és a hangja még ijedtebb, látszik rajta, nem érti, mi baja lett velem hirtelen a szélnek, napnak.

Volt egyszer egy olyan rég, amikor még a Szél is, és a Nap is gyerekek voltak. Sőt, az Eső is. S mint minden gyerek, ők is gyakran hajbakaptak. Ilyenkor mondták szaporán az örökharagot, sőt, néha még össze is verekedtek. A Szél , mint minden fiú, hajkurászta és csípkedte az Esőt és a Napot, a Nap sem volt gyengébb legény, égette a Szelet és az Esőt, az Eső pedig , ahogy néha a lányok szokták, amikor bevadulnak, elverte mindkettőt. 

Egyszer, egy nagy veszekedésük után, a Nap úgy felhúzta az orrát, hogy aztán az orra után menve felért az ég tetejébe. Az Esőnek mérgében befelhősödött a homloka. A Szél pedig úgy elviharzott, hogy vissza sem nézett. Az előző játszóhelyen üresség maradt, még a Csend is elszomorodott. Ekkor odagurult egy kicsi kerek lány. Ő volt a Föld. Ültek ketten a Csenddel, nagyon sokáig ültek, de semmi nem történt. Ekkor a Föld tovább akart gurulni. A Csend megijedt, ha a Föld is elmegy, ismét ülhet itt a végtelenségig magában, semmilyen ízű csendjében, szomorúságában. – Várj, suttogta a nagy Csend, ne menj el te is. A kis, Földlány megfordult. De a nagy Csend, bármilyen halkan is szólalt meg, attól, hogy a Föld számára is érthető hangon kellett beszélnie, máris összezsugorodott.  Már csak a fele látszott belőle. – Ismertem három jó barátot, két kisfiút és egy kislányt, de nem tudtak sokáig szépen játszani, nagyon hamar összeverekedtek. Látom, hogy te nagyon nyugodt vagy, talán te hiányoztál a csapatból. Meghívom őket egy közös játékra, csak ne menj el. És maradt a Föld, nem ment el.

A Csend pedig meghívta játszani a Napot, a Szelet és az Esőt. Megörültek a Földnek, lett ismét nagy kalamajka, a Csend csak néha jutott szóhoz, amikor egy pillanatra megszusszantak. De boldog volt a Csend, s amikor megszólalt, ismét hatalmassá nőtt, zápor utáni íze lett a szavának, meleg lustaság nőtt köré, vagy éppen a Szél dalát csengte. Ám nem tartott sokáig a vidám hancúrozás, s a Csend megszeppent, talán mégsem tud segíteni a Föld. A Nap a verő fényei után kajtatott, az Eső is kezdett minél felfuvalkodottabb felhőképet vágni, a Szél pedig éppen meg akarta cibálni a Nap haját. Ekkor a Föld lassan, mintha csak magában táncolna, forogni kezdett. A Nap, a Szél és az Eső lecsendesedtek, figyelték ezt a lassú forgást, és, mire észbe kaptak volna, már el is ringatta őket a kislány. Ekkor a Csend fellélegzett. Most már ringatás íze is lett a szavának, és tudta, bármilyen szelesek és hevesek és zuhogóak is legyenek a barátai, ez a ringatás mindig képes lesz összehozni és lecsillapítani őket. 

És, azóta is, amikor egy pillanatra elcsendesedik a kalamajka és a zenebona, a Csend erről mesél, a maga szótlan módján, mégis illatos, meleg, zengő, ringató izű szavaival. Ha lehunyod a szemed és egy kicsit csak befele figyelsz, oda, ahol a szíved is meséli a maga meséjét, a kis dobbanások ritmusa mögött meghallasz egy másik hangot, és ez az ő hangja lesz, a Csend hangja.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése