2012. július 31., kedd

egy régi, nem publikált poszt, a boldog-ság margójára

ma, amikor valakiről azt gondoltam, hogy menőztetik és nyomják és futtatják, valaki azt kommentelte rólam, hogy nem bír engem, mert nyomulok, de a barátaimon kívül úgyse tudok megmozgatni senkit. és ez még csak a legszelídebb dolog volt, mert írt még oda bőven, rólunk.

azt, hogy sokan nem szeretnek, ki ezért, ki azért, tudom, de, hogy egyesekben egyenesen dühös irigység támadhat, mégpedig olyan erős, hogy ilyen kommentekre ragadtatja magát, elszomorít. mint Szilágyi is mondta, mondom, mondom, Uram, én kiszállok a buliból, vagy a világot, vagy engem találtak ki rosszul, Uram, itt valami bökkenő van.

nem lehet kiszállni a buliból. ezt jobb, ha szem előtt tartjuk. nem lehet megoldani a dolgokat. mert minden megoldott dolog halott. csak oldani lehet rajtuk, gyurmázni. nem lehet elérni a boldogságot, úgy föleg nem, hogy másokra szitkokat fröccsögünk.
(jajistenem, olyan esendőek vagyunk. egy ősz hajszálon csüngünk a szakadék felett, de közben azon idegeskedünk, hogy bezzeg a szomszéd hajaszála vörösre van festve)
nem lehet elérni a boldogságot, mert nincs. nem létezik úgy, mint egy elérendő cél. s talán éppen, mert nincs, lehet vele annyira hülyíteni az embereket. boldogság, a legkelendőbb marketing portéka. nem depiből vagy lemondásból mondom ezt, hogy nincs boldogság, hanem, mert a -ságokkal nekem bajom van. de vagyok néha boldog, máskor szomorú, szeretek és haragszom és buta vagyok és önző és nagylelkű. annyira, hogy csapásokat vágnak bennem az érzelmek. tele vagyok kacskaringókkal. de nem hajkurászom a boldogságot.

és nem tudom, hogy mit tennék, ha megtudnám, hogy még van öt év az életemből. ma azt válaszoltam, hogy minden nap szánnék egy órát magamra, hogy a hátralevő időben egészséges, és ne hisztis anyja legyen Márkusnak. de ki tudja. fogalmam sincs, hogy mit csinálnék. mert azt akkor tudnám meg, ha tényleg ez derülne ki. és az egy olyan helyzetbe hozna, amitől már nem az az ember lennék, aki ilyeneken töprenkedik, hanem, aki ezt éli. s mivel mindig úgy élek, hogy a kasza éle a nyakamon, valószinüleg semmit nem csinálnék másképp. élnék és szeretnék, úgy, ahogyan eddig. annak ellenére, hogy ebből szinte soha senki nem lát és érez semmit. mert megsüketültünk egymás szavai és egymás csendje iránt, a szivárványt már az égen sem keressük, hát még egymásban, és inkább azt vagyunk hajlandók hinni a másikról, amit gondolunk róla, nem pedig meglátni a másikat úgy, amilyen.

a bántó szavak figyelmeztetnek saját bántó gondolataimra. és ez elszomorít. hiszen én sem tudok az égvilágon semmit arról az emberről, akiről rosszat gondoltam, csak annyit érzek, hogy nem vagyok számára szimpatikus. ezért még nem kellene jóllakatnom magamban a rossz érzéseket.

no comment

ott ülnek a nagymellényűek
kinek bajsza, kinek szakálla, orra szeme szája, vitézkötésből
mohón csillognak a tar fejek
pusmogják a hátak magabiztosan
jövendő díjak, könyvek, rendezvények sorsait

járd a hórát, járd

money money money must be funny in the rich man's world

áhháá

s a ricsajban
rajtam kívül senki nem hallja
mellettem egy szív darabokban
még törésében is harangozva
összetört
(kelt valamikor a tavaly, porosodott, valahol)

2012. július 30., hétfő

A keblek végtelen játéka

Az igazi válás nem az anyagi javak szétcuccolásával kezdődik, hanem amikor azt a bekebelezett másikat magunkhoz tudjuk ölelni, és azt mondani, ennyi volt, de ez az ennyi most már örökké hozzánk tartozik.



Moziztunk. Sokan voltunk, házimozi, kivetítettük, kuncogtunk. Őrült, dilis, szerelem (Crazy, Stupid, Love). Jó kis vígjáték, bár a mosolyok alatt gyakran metsz. Volt egy kedvenc jelenetem, amin még sokáig kuncogtam. A sokadik egyéjszakás szerető, aki hiába várja a megígért újabb randevút, egy véletlen találkozáskor dühösen kiabálja a férfi arcába annak becéző szavait. Történetesen a feleség is jelen van, megrökönyödve hallja, hogy a férje egy idegen nőnek kedveskedett ugyanazokkal a szavakkal, amelyekkel neki huszonvalahány évig. Pár napja egy hasonló helyzetről hallottam, nem a filmből lopták.

Megrökönyödünk azon, ha a volt férjünk, feleségünk, élettársunk, szeretőnk a nekünk járó szavakat másnak adja. Az a miénk, kiabáljuk, ki- vagy befele, dühösen. Mégis mit képzel! Annyi éven, vagy hónapon, vagy napon keresztül nekünk ajándékozta, s most csak úgy osztozni ezeken a kincseken valaki mással, hát hogyne! Persze, amikor elkezdi nekünk mondani, meg sem fordul a fejünkben, hogy esetleg ő is hallotta, neki is mondták, és nem mindig magától olyan okos és szellemes és szeretetteljes. Igen, azt szeretnénk, hogy a társunk, akivel a nagy lámurban összekerülünk, legyen csecsemő, legalábbis tudati szinten, felejtse el összes exét, szexét, apját, anyját, s gáttá. Aztán, ha vége van a lámurnak, akkor egy ügyes matematikai egyenlettel kivonjuk magunkat belőle, s menjen szépen dolgára.



A bökkenő az, hogy két embernek elég akár csak pár órát együtt tölteni, s ha sikerül az egymásrahangolódás, távozáskor megeshet, hogy egymás mosolyával búcsúznak. Mosolyt cserélnek, és, ki tudja, még mi mindent. Röpke pár óra alatt. Hát akkor ha több évről, több évtizedről van szó! Vagy olyan intenzív együttélésről, amikor huszonnégyből huszonnégyet egymás bűvkörében. Bekebelezzük egymást. Persze, szabadság, szabad akarat, saját út, satöbbi. Ennek ellenére bekebelezzük egymást. Beköltözünk egymásba. Szándékaink ellenére, természetesen, hiszen látszólag dehogy akarunk összenőni, isten ments. Szeretjük a másikat, tehát tiszteletben tartjuk az ő egyéniségét, függetlenségét. És elvárjuk, hogy ő is a mienket. Ennek ellenére a másik hangján szólunk bele a telefonba, az ő tájszólásával vagy hanghordozásával, és elmondjuk a barátoknak az ő hangján, hogy mi micsoda szuverén férfiak, nők vagyunk. Azon kapjuk magunkat, hogy a társunk kedvenc ételét rendeljük vagy főzzük meg, pedig egyedül vagyunk otthon. Azt a zenét hallgatjuk, amit ő szeret. És, amikor valakiről magunkban jól megalkotjuk a véleményünket, azon kapjuk magunkat, hogy egy pillanatra elgondolkodunk, vajon kinek a véleménye is volt az? Kinek a szemével becsülünk fel vagy fitymálunk valamit, kinek a fülét sértik vagy birizgálják, kinek a fejével gondolkodunk?

Magunkban hordozzuk a másikat, az ex(ek)et, mert akarva, akaratlan, hatunk egymásra, akkor is, amikor a legnagyobb fájdalom bezár és betonkockáinkban ücsörgünk, amikor többé látni sem akarjuk, hallani sem róla. Mert annyi éven keresztül, ha mást nem is csináltunk volna, csak annyit, hogy főztük egymásra a kávét, a levest, már csak azzal is a lelkünk, az időnk, az életünk egy részén osztoztunk. Az igazi válás nem az anyagi javak, bútorok, dolgok szétcuccolásával kezdődik, hanem amikor azt a bekebelezett másikat magunkhoz tudjuk ölelni, és azt mondani, ennyi volt, de ez az ennyi most már örökké hozzánk tartozik. Most már a mi részünk, a mi életünk, a mi gazdagságunk. És ezt a gazdagságot a soron következőnek is tisztelnie kell, mert ettől (is) vagyunk azok, akik, a szerethetők az új lámurban. És akkor talán az sem borít olyan nagyon ki, ha meghalljuk, hogy az exünk annak a másiknak mondta a „mi”, „saját”, „közös” becéző megszólításainkat. Naná, hiszen ott vagyunk a kebelében. Búzaszemek egymás életének kalászában. 

A lányok, a lányok, a lányok asszonyok

A nyolc mérettel nagyobb hippi cuccokba bújt rút kiskacsa énem közben vágyott a hattyúlélek után. Persze, titokban, bevallatlanul, mert nyíltan csak megvetni és lenézni tudtam mindent, ami a szememben női fifikának, rafinériának számított.



Bár nem voltam az a tipikusan fiús gyermek, vagy legalábbis felnőtt koromban nem állítottam soha gyerekkoromról azt, hogy tipikusan fiús lány voltam. Nem játszottam csak fiúkkal, sem autókkal, se nem háborúztam, se nem ücsörögtem egész nap a fákon, öltem a békákat, nyúztam a macskákat, mégis, ezek hiányában is,


inkább fiúgyermek szerepben éltem sokáig, mint lányszerepben.

Elég sokat verekedtem, ha volt kerítés, inkább azon másztam át, mert minek kapu, szédítő magasokból ugráltam le, mert az ejtőernyő csak annak kell, aki nem tud jól esni, a szoknya pedig jól fogott vasárnap. Ha az olvasmányaimat nézem, az is csupa kalandregény, nem is tudtunk mi akkoriban arról, hogy létezik lányirodalom is. Legalábbis én nem tudtam. Ötödikes koromban felfedeztem, hogy van asszonyregény is, Maupassant-tól az Egy asszony életét olvastam el titokban, de úgy felfedeztem, hogy attól koldultam. Leányálmaim a regények szintjén ott véget is értek. Utána már csak a nagyágyúk jöhettek, például Orvos voltam Auschwitzban és hasonlók. Minden egyebet, ami rózsaszínben fénylett, szkeptikusan fogadtam.

A szerző felvételei



És közben a nyolc mérettel nagyobb hippi cuccokba bújt rút kiskacsa énem vágyott a hattyúlélek után. Persze, titokban, bevallatlanul, mert nyíltan csak megvetni és lenézni tudtam mindent, ami a szememben női fifikának, rafinériának számított. S közben, persze,


úgy irigykedtem, hogy sápadtam bele.

Az irigység fokozatosan múlt el. Egyenes arányban saját bimbózásommal. Az első élmény, amire emlékszem, teraszon ülünk, nyári, ragyogó délelőtt, szinte mind fiúk ülik körül az asztalt, közeledik hozzánk egy idegen lány, elmegy mellettünk, én pedig úgy bámulok utána, majd lefordulok a székről. Láttátok, ezt a szépséget láttátok? Kiáltottam fel. De nem látták, csak azt, hogy feldúlt vagyok és izgatott. Itt sétált el mellettünk két lábon a megtestesült szépség. Nem láttátok? Ejnye, Edó, kacsintottak rám meg össze. De izgatottságomnak semmi köze nem volt a kacsintáshoz, csak a szépséghez, a pillanathoz, amelybe, a fák sugarai alatt a legtökéletesebb harmóniában sétált be egy gyönyörű lány.

És innen már nem volt megállás. Ha szép nőt láttam, vagy megláttam valakiben a szépet, s aztán pláne, ha kapcsolatba is kerültem vele, értésére kellett adnom, hogy szépnek találom. S mivel nem vagyok sem heteroszexuális férfi, sem pedig leszbikus nő, nem kellett attól tartanom, hogy félreértik szavaimat, gesztusaimat. Ha egy férfi őszinte bókját esetleg tolakodásnak, bevágódásnak vette volna az illető szépség, az én bókomtól bársonyos lett körülöttünk a meleg. Tudta annak venni, ami, és


együtt örülni az én örömömnek.

Láttam sokféle szépet, sokféle nemzetiségű nőt. Felfedeztem rajtuk népük jellegzetes arcvonásai mellett azt, ami a sajátjuk, amitől ők másképp ragyognak számomra, mint a többi többmillió. És mégis, talán, mert románok között élek, a top tíz legszebb nő listám élén – bár a lista állandóan változik –, mindig van pár román nő is. Hétvégén egy egészen frissel találkoztam. Most már sejtem, mire gondoltak a romantikus írók, amikor elefántcsontszínű bőrről írtak. Azt is, milyen az ébenfekete hajzuhatag. És a szemek, amelyek színét, bármennyit is bámulj bele, rögtön elfelejted. Bár gyakran fedezek fel olyan szépséget nőkben, amit a férfiak meg se hess, ebben az esetben egy igazi, regény- vagy filmszépséggel találkoztam.





Csapatunk legújabb tagja. Miközben néztem, ahogyan táncol, hirtelen izgatni kezdett, hány éves lehet. Hiszen kevés nő tud igazán, éretten bánni szépségével, pláne, ha ennyire, mindenki számára nyilvánvaló. Ez a lány pedig, úgy tűnt, tisztában van a keltett hatással, s talán pont ezért szerény, visszafogott, megfontolt. Megkérdeztem a korát. Huszonkettő, mondta. Belemosolyogtam a szemébe és gondolatban kalapot emeltem előtte. Eşti o femeie foarte frumoasă. Mivel a román nyelvben nincs nőt, csak lányt meg asszonyt jelölő szó, úgy éreztem, annak a bölcsességnek, amivel ezt a születésével kapott ajándékot hordozza magában ez a fiatal lány, kijár az asszony szó. Megköszönte. Láttam, örül neki. És jól esett, hogy tudott örülni neki.


Tanulom a nőktől a szépet.

A nőiség millió árnyalatát. Van, amikor sikerül is tanulni valamit, megtanulni előcsalogatni a bennem is rejtőző ezerarcú asszonyt. Amit már gyerekkorom óta gyakorolok, a gondoskodót, a hatalommal bírót, azt könnyű, abban már régiségem van. A törékenyt, a kecsest, az illékonyt, a sejtelmes fényűt, a napbűvölőt egyelőre csak másokban látom fényesen tisztán. És, a találkozásokkor, szemem és lelkem kacskaringóin keresztül megszólítják a bennem is játszó tündért. 

Dobszerda

Besegítettek az istenek s a vírusok, hogy szabadságot vegyek ki, csak úgy, a szent potyába bele. Ezúttal a vírus a gépem támadta meg, s le is győzte.



Így aztán előrehozott szabadságoltattam magam, a gépem a fővárosba fog utazni, én egy mellékvárosba. De, addig is, legnagyobb örömömre, rendelkezésemre áll egy egész nap, hogy csináljam a semmit. Nagy lelkierő kell manapság az ilyesmihez, hogy ne azért vegyünk ki szabadnapot, hogy kinyaljuk a házat vagy körül a vendéget, vagy mert beteg a gyermek, vagy kell menni nyaralni, vagy el kell utazni ünnepekre, elé vagy utánra, hogy kivegyünk egy szabadnapot csak azért, hogy jó komótosan csináljuk a semmit.

Mert ezt nem tanítják nekünk, ez ugyanis bűn. Tilos a lopás, hát még a naplopás. Lehet, a kutya se törődik vele (de bizony a kutya törődik, mint hamarosan kiderül), de a fejünkbe olyan szépen begyökereztették anno a lelkiismeretfurdalás és kötelességtudás tisztes szavait, hogy dicséretreméltóan tudjuk agyonostorozni magunkat, ha a semmittevés bekacsint. De most fittyet hánytam a fejemben lakó szomszédnénik és keresztanyák árgus szemeire és letyepetye szavaira, felakasztottam az ostort a szegre s elindultam világgá.

a szerző felvétele



Bár már gyakran érzem otthonomnak a várost, ilyen két kezet lóbálós napokon a turista szemem nyílik rá. No, ha turista, meg is kaptam, amit kerestem. Be akartam menni a Szent Mihályba, csak úgy, leülni, szagolni a csendet, de lármaszag volt, ugyanis ma az iskolások mentek oda. Bementem egy turkálóba, mert éppen csengett a telefon és az utcán semmit sem hallottam. Erre ott egy hangszóróból valami rádióműsor meghívottja, egy román pap dörgő hangja zúdult a nyakamba.

Először azt hittem, ismét valami rádiós veszekedésbe csöppentem bele, de aztán kiderült, hogy csak az embereket inti a csendre, az ima, a fohász, az áhítat szentségére a pópa. Kussoltam is egy darabig a húsz évvel ezelőtti kényszerű csend végét idéző ruhaszagok között, de minél jobban hallgattunk mi, használt ruhák, cipők és emberek, annál dühösebben kiabálta a pópa a csendet. Aztán elindultam hazafelé,


mert a zajban kicsit zavaros lett a semmim.

Az udvaron kinyitottam az időt, az izolírt, s ráérős nyújtásokban a testem. Aztán leültem meditálni, madárcsicsergésre. Ahogy ültem törökülésben, felfele tartott tenyerekkel, odagurult a kutya és jól belenyalt a tenyerembe. Nem nyitottam ki a szemem. Láttam magam előtt, ahogy vigyorogva néz, csóválja a farkát, és azt mondja mindene: na?! Aztán ismét belenyalt, kitartóan csiklandozott, utána ismét szünet. Természetesen ránéztem, és úgy ült ott az a több kiló huncut, hogy nem lehetett nem kacagni. Miután meggyomroztam, békén hagyott, én pedig ismét nyújtottam, aztán ismét leültem, hogy hátha most.

Ekkor a macska jött oda, örömmel fedezte fel, hogy minkét kezem szabad préda. Amikor aztán befészkelte magát az ölembe és nekifogott a lábujjaim rágcsálásába, az utolsó szomszédnéni is kiköltözött a fejemből, az, amelyik a mentálhigiéniám portáján seper, s megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy igazán érdemes semmittevésért szabadnapot venni. Még akkor is, ha az a semmi teljesen másképp szabad és csendes, mint ahogy mi azt elképzeljük. 

Versenyszellem a félelem bicaján


Futóversenyt szerveztek. Addig csak szaladgáltam, ugráltam, mint egy kecskegida. Sehová nem mentem, mindenhová futottam, sehonnan nem jöttem le, mindenhonnan leugrottam, hatlépcsőkről, magas fákról, csűrök gerendáiról, mikor ahonnan.  Ez volt a világ legtermészetesebb közlekedési módja. A futóverseny azonban másról szólt. Kezdő ötödikesek voltunk, éppen csak átkerültünk a másik suliba, elkápráztatott a felső tagozat, a sok osztály, hirtelen a világ megváltozott, mintha egy pillanat alatt kicserélték volna. Ott álltak sorban a nagyok és a nagyonnagyok, magyarok, románok, kiabáltak, szurkoltak, én pedig futottam. Nem gyorsabban, és nem lassabban, mint ahogy szoktam. Belebámultam a kiabáló gyermekek arcába, láttam a pillanatra megálló felnőtteket, a kicsivel több pillanatra megálló fákat. Egyszer csak azt éreztem, most már elég, most már nem szeretem. Ekkor hallottam meg a nevem. Befutottam, nyertem.
Sokáig a tornatanárt hibáztattam, hogy bezzeg engem nem fedezett fel, mert nem szeretett. Aztán került egy kosáredző, aki fel is fedezett, imádott is, mégsem lett belőlem élsportoló. Most már tudom, akkor, ott, amikor azt éreztem, hogy most már nem szeretem és nem futok tovább, véletlenül nyertem. Történetesen a megállásom egybeesett a befutásommal. Így nem lehet sorozatosan befutni, ez biztosan nem élkutyagumi recept. Nem akartam éltanuló, élsportoló, élfeleség, élanya, élfinnes, élkarierista, sem élbarát lenni. Vagy, pontosabban, ahányszor bekapcsolt ez az akarás, mindig jött vele az erőszak is. Megerőszakoltam magamban a szeretemet, ráadásul úgy, hogy valaki máson is erőszakot követtem el. Előnyben részesítettem a meg tudom csinálnit a szeretem ezt csinálnival szemben. És azzal maradtam, bár látszólag győztem, az öröm közben valahol elveszett. Nézegetem a belénksulykoltakat, hogy nem csinálhatja az ember mindig azt, amit szeret, hogy ha nem te falsz, téged falnak fel, ha nem bizonyítasz, nem érvényesülsz, és a lista kacskaringózhat, kinél amivel és ahogyan feltöltve. Belénk ivódnak a szavak, kudarc, veszteség, elfelejtettség, legyőzöttség, elveszettség. De mindezeknek csak a veresenyszellem fazekában van ízük. Csak ha ez keretet ad nekik, akkor van jelentésük, akkor lehet ránk negatív befolyással.
Mondták már rólam, hogy néha lepattintom barátaimat. Ilyenkor eltávolodom tőlük, lehúzom a redőnyt. Eleinte persze szeretném tagadni, mert hát mégis mit képzelek magamról. Aztán rájövök, olyankor pattintom őket le, amikor elkezdenek versenyezni velem. Mert ilyenkor megpróbálnak az energialeszívó játszmáikba belerángatni. Valami bennük győzni akar, jól akar lakni, meg akar hízni. Ez lehet a hiúságuk, az önbizalomhiányuk, félelmeik, rögeszméik, a lényeg, bárhogy érvelnék is én, ha akarnak, legyőznek. Nincs olyan érv, amit a ravasz elme ne bírna felülérvelni. És ilyenkor az ember mindenre képes, csak hogy neki legyen igaza. Imádtam szópárbajozni, így elég sok évembe telt, míg rájöttem, sokszor meghagyni az embereket a maguk igazában jelenti a legnagyobb győzelmet. Ilyenkor jól jöhet akár a buta szőkenő szerep is. Mert én a másik gondolataival szemben tehetetlen vagyok, a sajátaimmal azonban, ha észnél vagyok, tudok kezdeni valamit. Ilyenkor az is segíthet, ha belegondolunk az okos enged, a szamár szenved egyszerű bölcsességébe. Észnél lenni! Nem játszmáknál, nem regálni a provokációkra, nem versenyezni, egyszerűen csak észnél lenni.

To make you happy


Ki kit tesz boldoggá? Boldoggá tehet valaki valaki mást? Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem. Senki nem tehet engem boldoggá, és minden és mindenki azzá tehet. Ha nincs bennem derű és öröm és béke, jöhetnek  akár a márquezi hősök sorban, senki és semmi ki nem elégítheti a boldogságvágyam. Telhetetlen vagyok, mind nagyobbat akarok harapni a boldogságból, mind nagyobbat markolni a világból, de elsősorban abból, aki éppen mellettem. Közben meg is akarom tartani mindet, és, ha nem félnék, hogy a végén kirepedek, erőszakkal magamban is tartanám.
Elveszítettük a mértéket. A mértékét vesztett ember pedig vagy a móhóság irányába leng ki, fogyaszt, halmoz, zsúfol, versenyez, lökdösődik, letipor és tapodja magának a talpalatnyi helyet, marakodik a koncon, vagy pedig nem fogad el, be, megmerevíti magát, lezárja, belerekeszti életét a dogmákba, eszmékbe, az ő az egyetlen aki tudjákokba.
Minél nagyobb a kilengés, az eltávolodást a középpontól, annál nagyobb a boldogtalanság. És a  hoppon maradt elvárásaink annál intenzívebben keresik a bűnbakkot. Általában minimum egy családtagjuk csak van az embereknek, így aztán legelőször is rájuk zúdítjuk a vádakat. Miattad iszom, te állat, mindenért nem lehet a politikusokat hibáztatni, stb. Ismerjük a dalokat, vicceket, amelyek erről szólnak. A fél-ségekről. Mert igaz ugyan, hogy egymás felei volnánk, de csak ha előtte egészek. Mert, ha nem, akkor előbb utóbb a másikat egészként feltűntető illúzióink elúsznak az Oltmarosszamoson, kinek, ami jut, mi pedig felháborodunk és nyavalygunk, és ráadásul még a másikat is jól meghibáztatjuk, hogy lám, miféle galád, hogy becsapott minket. De ki is csapott be kit?
A kisgyerek énünk csapódik be, az, aki bennünk biztonságra vágyik, arra, hogy valaki állandóan lelkipelenkázza és nyugtatgassa, minden rendben van, itt vagyok én és majd boldoggá teszlek. Mert egyetlen bizonyosságunk a bizonytalanság. Bár irtózunk tőle, mégse tehetünk mást, mint azt, hogy felismerjük, ilyen az élet természete. Ilyen sablonos, kopottas, semmi nagydurranásos, mégis ígyigaz. Öttízhúsz év után felháborodunk a társunkon, apánkon, anyánkon, gyermekünkön, hogy hogy megváltozott, mondjuk, nem ismerek rád, olyan....izé lettél. Talán minden nap emlékeztetnünk kellene magunkat arra, hogy akit olyan jól ismerünk, az a másik emberről kialakított képünk, és ez már a múltté. Azt, aki ő most, ebben a pillanatban, csak letapogatni tudjuk láthatatlan csápjainkkal, megérezni őt, ha sikerül egymásra hangolódni, együtt rezdülni.
És minden reggel, sőt, minden percben játszhatjuk azt, hogy jól megpátyolgatjuk sértődöttségünket, mert, ha valakit, akkor minket sokan és sokféleképpen bántottak, mi aztán szenvedtünk rendesen, de, mivel megszenvedtünk a szenvedéseinkért, imádjuk azokat, a miénkek, nem adjuk, hogyisne, vagy kezdhetünk egy másik játékot, ami eleinte még mazochistábbnak tűnhet, mint az előző, hiszen kényelmetlen és illúzióromboló tud lenni: azt, hogy amikor felháborodunk, megsértődünk, megharagszunk, megsatöbbizünk, megállunk egy pillanatra, és feltesszük a kérdést, ki vagy mi háborodott fel, sértődött meg, haragudott meg bennünk, és miért? Mi az bennünk, ami bántható? Eleinte kényelmetlen és fájdalmas, utána elképesztő, aztán pedig egyre gyakrabban erősen kacagtató tud lenni a válasz, amire jutunk.

Tengerparti veszedelem


Paulică, csak így szólították a bandában. Nem tudom, azért-e, mert alacsonyabb volt a fiúk száznyolcvanas átlagánál, vagy mert mindig valami kópé vigyor ült az arcán. Paulică rocker volt, mindig feketében járt, szépen csillogott bőrkabátján a sűrű, derékig érő, egyenes szárú búzakalász haja. Ezzel a tündérhajjal, kópé mosolyával  és akkora szívével, mint egy elefánté, állandóan elvette élét a cinikusságának , amivel a világot fitymálta. Tőle tudtam meg, hogy a brăilaiak számítanak a legbicskásabbaknak a románok között. Ő is brăilai volt. Ő pedig tőlem hallott először a székelyekről, akiket egyből megszeretett, és ettől fogva bóknak vette, ha azt mondtam rá, hogy ő egy brăilai székely. Sokat lógtunk együtt, de cinizmusán kívül semmi igazán fenyegetőt nem vettem észre benne. Rejtő kikötői figurája nem belőle fog kivirágozni, gondoltam, ez a fiú már elvárosiasodott.
Aztán a fiúk úgy döntöttek, május elsejét a tengeren töltjük. Heringvonaton utaztunk, elszakadtunk egymástól. Az akkori fiúmmal bekeveredtünk valami punkosok közé, verekedés tört ki, futótűzként terjedt, elrohant egy-két véres fej, csattantak a pofonok, én is kaptam kettőt, egyet nem tudom, kitől, a másikat a kocsi falától. Eléggé kábultan és hitetlenkedve érkeztem meg, életemben először, a tengerpartra. Május 2-re mentünk. A tenger zárkózott acéllemez volt. Semmit neked, kiabált rám, és fukaron húzta vissza hullámait. Sátrat vertünk, jóval messzebb tőlünk még virított egy sátor. Ennyi. A heringek Costineştire mentek. Mi pedig csak öten voltunk, három fiú, köztük Paulică, és egy barátnőm meg én. Kóricáltunk, csökönyösen hajkurásztam a hallomásból és képekről ismert tengerpart hangulatot, de csak a hideg haragot éreztem égen, földön. Az egész horizont egy szigorúan összezárt, kemény férfiajakra emlékeztetett. Hát, ha így van, legalább igyunk. Tábortűz mellé ültünk, rögtön került is társaság. Pár helybéli fiatal csatlakozott, akik előbb kijelentették, hogy itt tilos sátorozni, béreljünk szobát a faluban, aztán, amikor látták, hogy ezzel nem hatnak ránk, próbáltak összebarátkozni velünk, és kedvesen meggyőzni. Nem sikerült, de attól még együtt iszogattunk, beszélgettünk a tűz körül. Leadtak pár jelzést, felénk, a lányok felé, de a fiúk visszaadták a jelzést, hogy hohó.
Aztán lefeküdtünk. Arra ébredtem, hogy fázik a lábam. A sátorból éppen valamelyikünk hátizsákja indult kifelé. Gyorsan kimásztam a sátorból, két-három alak hátizsákjaink fölé görnyedve pakolta el a dolgainkat. Erre kieresztettem a hangomat és a bukaresti villamosokon tanult cifrábbnál cifrább káromkodásokkal nekik iramodtam. Otthagytak mindent, csak egyikük kezéből lógott valami, és eliszkoltak. Erre kijöttek a fiúk is. Miközben hordtuk vissza a dolgainkat, jól összeszidtak engem, hogy miért nem ébresztettem fel őket, bajom eshetett volna. Ugyan, dohogtam, hiszen elfutottak. S mint aki jól végezte dolgát, visszaaludtam.
Aztán ismét felriadtam, ránkdőlt a sátor. Jobban mondva ránk döntötték a sátrakat. Amint kecmeregtünk ki a sátrakból, hallottuk, körülöttünk valamik huppannak. Kövek voltak. Dobálóik olyan tíz, tizenöt lépésnyire tőlünk a bozótok fedezékéből ostromoltak minket. A mozgolódásokból és a kövek potyogásának intenzitásából ítélve kb. tizen lehettek. Azt  kiabálták, ha már nem mentünk hozzájuk lakni, most adjuk oda a pénzünket, vagy a dolgainkat, és mi, lányok, magunkat. Ekkor jöttem rá, nem babra megy a játék. És ekkor mutatta meg magát Paulicaból is a brăilai. Mezten felsőtesttel bújt elő, kezében a legnagyobb késünkkel, amit magunkkal hoztunk. A hold fényében csillogott a tenger, a haja, a kés pengéje. Birkózó állásba helyezkedett, és teljesen nyugodt hangon odakiáltotta a kőhajigálók felé, ne a bokrok mögül hősködjetek, gyertek, bírkózzatok meg velem! Én nem féltem az életem, lehet, hogy meghalok a harcban, vagy utána börtönbe kerülök, de az biztos, hogy az első hármat, aki közületek ide mer jönni, megölöm. Nos, lássam azt az első hármat! Pusmogás hallatszott, félbemaradt a kődobálás. Paulică megismételte az ajánlatát, miközben pár lépést tett feléjük. Fokozatosan egyre nagyobb csend nőtt körénk. Olyan zajtalanul vonultak vissza, mint valami szellemek. Visszafeküdtünk, de már én sem aludtam olyan hősen mélyen. Mert mégiscsak izgalmas dolog a tengerpart, bár igaz, hogy nem képeslap, hanem képregény ízű.
Másnap délben egy házaspárral találkoztunk.  Az ő sátruk volt kicsit odébb. Mondták, hogy elmentek reggelizni, amire visszajöttek, hűlt helyét találták a sátornak. Mégiscsak megfizettették az üdülési díjat a helyiek, elvittek egy sátrat cakkompakk, az én fekete farmernadrágomat, amiért egy hónapig margarinoskenyéren éltem, és a fogkefémet. Ezek után még csak azt sem foghattuk rájuk, hogy igénytelen népség. És ezek után a bandában Paulică lett a legmagasabb fickó, legalábbis az én szememben.

Puliszka kotyóval, avagy mennyire cukros ez az édes élet?


Gyere, kóstold meg, mondom kisfiamnak, és felé nyújtom a villámat. Bár, amikor elmondtam neki, hogy mit ebédelünk, felvágott és azt kiabálta nekem, hogy ő ebből nem kér, tudom, mihelyt megkóstolja, meg fogja enni még az én adagomat is. És így is lett. Miközben a tegnapi túróspuliszka maradékot lakmározzuk, nanyó finom kotyójába mártogatva az aranyló darabkákat, hirtelen eszembejut valami, és mondom is neki. - Tudod, a te nanyódnak...- Ahol van a Bobi kutya, kotyog közbe. - Igen, annak a nanyódnak is volt anyukája, ő volt az én nanyom. Érti is, meg nem is, de folytatom. - Ő már régen meghalt, az ő sírjánál voltunk kint a temetőben. Emlékszel? Nos, neki ez volt a kedvenc étele, puliszka kotyóval. Tetszik neki a kotyó szó, kuncog, hogy milyen vicces nevű lekvárt eszik. Degeszre tömjük magunkat a finomságokkal. Egyszerű alapízek, puliszka, szílvaíz, túró.

Márkus étkeztetésével gyakran irritálom az embereket. A piacon szívesen fogadja a felé nyújtott gyümölcsöt, sőt, ha nincs pénzem és olyan árusok mellett haladunk el, akik már ismernek, nem szégyellek kérni egy-két szemet, szeretettel adnak. De néha hisztizik, mert éppen azon van a sor. Ilyenkor rögtön azt mondják, meglátott a gyerek valamit a boltban és nem vetted meg neki, azért ugye. Nem, nem szoktattam ehhez. Az hogy lehet, kérdik, és hangjukból kihallatszik a kételkedés, no meg némi irritáltság is, hogy mit dicsekszik ez itt nekünk.

Pedig bizony lehet nem fogyasztófüggő gyermeket nevelni. Például keveset járunk boltba. Egyedül is keveset, de ketten aztán pláne. Kenyeret a pékségből veszünk, és nem veszek neki külön kiflit, hanem megkaphatja a kenyérnek a sarkát. Tejterméket a szomszéd nénitől szerzünk be, akinek a hegyekből hozzák naponta a friss árút. Ha lehet, zöldséget, gyümölcsöt is tőle, ha nem, akkor pedig a piacról. Alapanyagokat alkalmanként vásárolunk a szupermárketekből, ilyenkor kötelezően jár a Túró Rudi. Gyerekcsokit akkor kap, ha ajándékba. Olyankor is általában akkor adom oda neki, amikor már jóllakott, így egy pici rudacskát sem bír egészen megenni és azzal az érzéssel marad, annyi csokit kapott, hogy meg sem bírta enni az egészet.

Nem adtam neki színesített bolti csemegéket, cukorkákat, üdítőt semmilyent, mert a legnatúrabbon is érzem a műízeket. Sem ízesített joghurtokat. Ahogy kezdett áttérni az anyatejről a vegyes táplálkozásra, úgy kapcsolódott rá a természet ritmusára. Abból a gyümölcsből, amelynek éppen idénye van, pukkadásig lakmározik. Ha viszünk magunkkal csemegét a városba, akkor az kis dobozba pakolt gyümölcs. Ha itthon követelőzik a hűtő vagy a szekrény előtt, kéri a finomat, választhat keksz, gyümölcs vagy joghurt közül.

Most mondhatják egyesek, hát így könnyű, nekem könnyű, ha ilyen étkezési szokásai vannak a gyermekemnek, de bezzeg az övék. Nem hiszek a bezzegekben. A saját anyám hülyének nézett, mert hajlandó voltam minden nap összeveszni vele, amikor a reggeli kiskanálnyi cukorra rá akarta szoktatni a gyermeket, merthogy az egészséges, kell a csontoknak. Eleinte még magyaráztam, mézédes a szőlő, szirupos a körte, cukros a lekvár, nem kell külön cukor. Aztán a végén már csak bőszen húztam a határokat, szüleimmel szemben, rokonokkal szemben, idegenekkel szemben, aki kereste bennem a hibát és rám akarta erőszakolni elméleteit.

Mert könnyebb azt mondani, hogy ebben a mai társadalomban nem lehet megvédeni a gyermekeket, nem lehet eltiltani semmitől, mert a tévében ott a reklám, a boltokban a kasszagépek mellett a darabra vehető édességek, a kényeztető nagyszülők, s ha közben nem is romlik el a gyermek, elrontja majd az óvoda, iskola.

Lehet, hogy majd nem tudom megvédeni, de most meg tudom. Az alapot én is adom neki. És aztán kipróbálhat mindent, amit az élet elébe hoz, de, ha a starnál egészséges az életmódja, akkor később bármilyen mellékvágányokra is kanyarodjék, legalább lesz fogalma arról, hogy merre térjen vissza, hogy egyáltalán van valami más, ahová visszatérhet. 
És ha te magad is ritkán eszel gyümölcsöt, zöldséget, alapitalod pedig a sör vagy a lónyál, ne csodálkozz azon, ha a gyermeked is széthisztizi a szupermárketet, ha nem veszed meg neki kedvenc szénsavmentes, "natúr" üdítőjét. Sem pedig azon, ha lassan fogalma sincs már arról, hogy tavasszal esszük az epret, nyáron a nyári almát, ősszel a szőlőt, télen a diót. 
Mert a „hogyha nekünk nem jutott gyermekkorunkban, bár neki legyen” alapú  jóságoskodásoddal pont azt nem adod meg neki, ami neked megadatott, a szerénységet, a természetességet, az étel tiszteletét, az egyszerűségben rejlő nagyszerűséget.
Minden este kiülünk a küszöbre, szőlőt vagy diót, mogyorót majszolunk és hálát adunk a gazdagságért, amivel képes minket elhalmozni még ez az elhanyagolt állapotban levő kert is. És mesélek a gyermekemnek mindenféle történetet, saját mesét vagy családunk közös, régi történeteit. És bízom benne, nem fogja azt hinni, hogy a tej egyidős a nagy élelmiszer konszernekkel, sem pedig, hogy a gyümölcs olyan ízű, mint ami a bevásárlóközpontokban kapható.
Bár igaz ugyan, hogy a tojás kérdése máris kissé bonyolult. Mivel már látott tyúkot és kakast eleget, bár valamiért nem hajlandó elfogadni, hogy a tyúk a néni, a kakas pedig a bácsi és szerinte a tyúk is kakas, azt, hogy mi volt előbb, a tyúk-e vagy a tojás, sajátos módon döntötte el: elmegy a kakas a boltba, megveszi a tojást, bedugi a seggibe s aztán kitoji.