2012. május 28., hétfő

A szita és a gazdag ember


Volt egyszer egy gazdag ember, aki olyan gazdag volt, hogy egy egész várost birtokolt házastól, emberestől, állatostól, kocsistól együtt. De még a vizeket és a levegőt is ő birtokolta, az emberekkel vízadót és levegőadót fizettetet. Mindent ő igazított, mindennek a rendjét ő szabta meg. Azt is, hogy mikor essen az eső, és mikor fújjon a szél, de mindezt csak azért, hogy bővebb legyen a termés és még több pénz csurogjon be a városkasszába. Semmi más nem érdekelte, csak a saját gazdagsága. 

Egy reggel azonban nem bírt felkelni az ágyból, sajgott mindene, hányingere volt, és a szemét is alig tudta nyitva tartani, annyira bántotta a fény. Hozták neki a finomabbnál finomabb ennivalókat, a világraszóló gyógyszertalálmányokat, de ránézni sem bírt semmire, csak sajgott és jajgatott egész álló nap. Sorra kergette el az orvosait, a szolgáit, egy idő után senkit nem bírt meg maga mellett, már az sem volt, aki egy darab kenyérrel kérlelgesse, gyógyúljon már meg. Ha így és itt maradok, meghalok, gondolta egy nap szinte az utolsó, lézengő gondolatával, ha elindulok, amilyen gyenge és vaksi vagyok, akkor azért halok meg, most már nincs veszítenivalóm. Azzal nagy nehezen lefordult az ágyról és kivonszolta csontsovány testét a díszes palotából. Ilyen összeaszottan, büdösen, mindenki koldusnak nézte. Kukák között húzta meg magát, kóbor kutyákkal és macskákkal osztotta meg azt a kicsi ebédjét, amit sikerült összekaparnia. 

Egyszer, amikor egy könyvesbolt mellett egy kartondobozban húzta meg magát, felpakolták egy kocsira, és, mire észbe kapott volna, már döcögött is ki a nagy ismeretlenbe. Egy távoli városban tették le, egy öregember udvarán. Az öregember egy kissé elcsodálkozott, amikor a könyvek helyett egy zavart tekintetű, beteges kinézetű férfit talált a dobozban. Azt mondta neki az öregember:  - Meggyógyítlak, ha te is akarod, de cserébe teljesítened kell három kérésemet.  A gazdag embernek felcsillant a szeme, úgy tűnt, van még remény a szabadulásra ebből az átkozott nyavalyából, ami tönkretette. – Nézd, itt van ez a virág, mutatott az öregember a háza előtt egy cserépben sziporkázó, fényes szirmú virágra. Minden nap meg kell öntöznöd a kert végében álló kút vizéből. De jól vigyázz, azzal a vízzel locsolhatod meg, amit ezzel a szitával hoztál, ha kannával vagy csuporral hozod a vizet, a virág elhervad, s azzal az öregember a gazdag ember kezébe nyomott egy közönséges szitát.
Fogta a gazdag ember a szitát, hátrament a kert végébe, kihúzott egy veder vizet, belemerítette, de bizony a szitán átfolyt a sok víz, csak egy pár csepp akadt fent itt ott a drótokon. Futott az ember a pár csepp vízzel, de mire a virághoz ért, az is mind lecsepegett. Egész nap szaladgált az ember a kút és a virág között, de egy csep víz, nem sok, annyi sem jutott el a virághoz. Este fáradtan aludt el a virág mellett, reggelre kelve aztán azt látta, hogy a virág bizony elhervadt. Amikor kijött az öregember a házból, megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit. Visszament a házba és egy kis kutyakölyökkel jött ki. – Itt van ez a kiskutya, minden nap meg kell itatnod a szitával hozott vízből De jól ügyelj, csak a szitával hozott vízből szabad innia, a kancsóval vagy kannával hozott víztől elpusztul. Szaladt hátra a gazdag ember a kúthoz, igyekezett minél jobban belemeríteni a szitát, de csak úgy járt, mint előző nap, egy csepp, nem sok, annyi vizet sem sikerült a kiskutyának adnia. Elkesederetten aludt el este a szomjúságtól vinnyogó kis állat mellett, aki reggelre kimúlt. Reggel az öregember töprenkedve nézte a beteg embert, aztán azt mondta neki: - Most jön az utolsó kérésem. Ha ezt sikerül teljesítened, akkor meggyógyítlak, és szemet húnyok afelett, hogy az első kettőnél kudarcot vallottál. De jól figyelj, mert ez az utolsó esélyed. Ha nem sikerül teljesítened, kiűzlek az udvaromból, menj, és pusztulj el, ahol akarsz, azzal az öregember elment otthonról. Kis idő múlva egy apró csomaggal a karján tért vissza. Odanyújtotta a gazdag embernek: - Itt van ez a csecsemő, pár napja született, de az édesanyja belehalt a szülésbe, az édesapját pedig nem ismerik. Itasd meg a kút vizéből, de vigyázz, ha nem a szitával hozott vízből itatod meg, ha kancsóból vagy kannából adsz neki inni, meghal. 

Elszörnyedve nézte a gazdag ember a gyönyörű kisgyermeket. Életében nem látott még ilyen szépet, és életében nem félt még ennyire. Még akkor sem, amikor attól félt, hogy egyedül, szerencsétlenül pusztul bele ismeretlen nyavalyájába. Szaladt hátra a kúthoz, merte ki a vizet, merítette bele a szitát, de egy csepp, nem sok, annyi sem jutott el a csecsemő szájáig. Egy idő után leroskadt a sirdogáló csecsemő mellé és keservesen sírni kezdett. Sírására a csecsemő elhallgatott, és nagy, érdeklődő szemel figyelte a mellette zokogó férfit. A csendre a férfi is elhallgatott, felemelte a fejét és tekintete találkozott a csecsemőjével. Hirtelen felállt, karjára vette a csecsemőt, hátravitte a kúthoz, kimert egy veder vizet, leakasztotta a kútkáván csüngő kannát, és megitatta a csecsemőt. 

Reggel a csecsemű gőgicsélésére ébredt a gazdag ember. Kacagva kapta a karjába, szaladt elé az öregemberhez. De a ház üres volt, üres az udvar is. Az öregembernek hűlt helyét találta. Érdeklődött a városban, de sem az öregemberről, sem a csecsemőről nem tudott senki. Azt mondták, az a ház évek óta lakatlan, és ebben a hónapban még egy csecsemő sem született. Fogta hát a gazdag ember a kisgyermeket, és elindult hazafelé. Aki nem hiszi, induljon el maga is hazafelé.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése