2012. május 21., hétfő

Mese a lámpás szemű lányról

(Bak Sára rajzai)

Volt egyszer, hol nem volt, azaz pont a mi utcánkban volt egy lámpás szemű lány. Ez a lány nagyon kicsi volt, éppen csak akkora, mint egy elemlámpa. Nem tudjuk, miért szokott oda hozzánk, lehet, hogy a kutya csalta oda kedves gomborrával, vagy a macska, akinek szintén világít a szeme, de az is lehet, hogy a nagy rendetlenség, amiben állandóan elvesznek a tárgyaink. Attól fogva, hogy hozzánk költözött, csak bevilágítottunk vele ide-oda, szekrény, asztal, ágy alá, mögé, és előkerült a másik pár cipő, a kicsi kanál meg a nagy, a kis játékfigurák keze, lába, a fülbevaló, a hegyző. Sőt, az is előfordult egyszer, hogy a jókedvünk veszett el, kiderült, hogy beszorult az ágy és a szekrény közé, s ott fulladozott szegény. Egy másik alkalommal a szomszédasszony állított be, hogy a lelkiismeretét keresi, mert azóta, hogy a kutyája majd széttépte a macskánkat, nem találja. A lámpás szemű lány csak villantott egyet-kettőt a szemével, s hát ott csüngött a szomszédasszony lelkiismerete a diófán, ahová a macska felmenekült a kutya elől. 

Híre ment a városban, hogy milyen nagy kincsünk van, s gyakran kölcsönkérték a lámpás szemű lányt, elveszett kutyát, macskát, férjet, feleséget, gyermeket, pénztárcát, sőt, még elveszett reményt és illúziókat is kerestettek a lánnyal az emberek. Egyszóval mindent, amit el lehet veszíteni, sőt, még azt is, amit nem, mert valaki egyszer az Istent kerestette a lánnyal. A kislány szeme mind halványabban és halványabban világított, míg egy nap aztán többé nem nyitotta ki a szemét. Szörnyen megijedtünk, hirtelen mintha gyászba borult volna az egész ház, az egész utca. A kis lámpás szemű lány csak feküdt egész nap, és úgy tett, mintha aludna. Nem akart se enni, se beszélni. Az emberek továbbra is özönlöttek hozzánk, de, amikor megtudták, hogy a kis, lámpás szemű lány, nem kölcsönözhető, mert valami baja van, egy darabig még ott ácsorogtak a kapunk előtt, aztán szétszéledtek, ki-ki szaladt megkeresni az elveszett valamijét. Kétségbeesetten ültünk a kislány előtt, aki mind kisebb és halványabb lett. 

Márkus, a kisfiam szedett neki egy szál virágot, de akkora volt a virág, hogy teljesen betakarta vele. – Ilyet hozz nekem, a Napból, suttogta a kis, lámpás szemű lány, -és akkor meggyógyulok. Márkus abban a pillanatban nyakába vette a világot, elindult a napvirág nyomában. Ment, mendegélt, erdőkön, hegyeken által, míg egyszer csak egy olyan magas hegy tetejére nem ért, ahonnan belátta az egész világot. Hogyan jutok én innen tovább, töprenkedett magában, hiszen, úgy néz ki, elértem a világ tetejét, de a Nap még mindig nagyon messze van. Ahogy ott állott, feje fölött körözni kezdett egy sas. - Elviszlek én, te emberpalánta, gyere, ülj fel a hátamra. Fel is pattant Márkus a sas hátára, és repültek, repültek a Nap felé. Amikor félúton jártak, azt mondja a sas: - Itt le kell szállnod, tovább nem vihetlek, a Nap sugarai máris megperzselték a szárnyamat, fáj, sajog mindenem. Azt felelte Márkus: - Kedves sas, inkább azt mondd meg, hogyan gyógyíthatnálak meg? Ilyen beteg szárnyakkal nem indulhatsz vissza. Mondta a sas: - Meg kell engedned, hogy csőrömmel mindkét tenyeredet felhasítsam s véreddel be kell kenned a szárnyamat, akkor meggyógyulok. Márkus odatartotta tenyerét a sas elé, az pedig mindkét tenyerét úgy felhasította, hogy csurgott belőle a vér. Miután gyöngéden bekente a sas szárnyát, így szólt a sas: - Most nekem védelmet biztosítottál a nap sugarai ellen, felviszlek a Napba, de téged nincs, ami megvédjen, ki tudja, mi vár ott rád. – Megígértem a lámpás szemű lánynak, hogy elviszem neki a Napvirágot, mondta a kisfiam, ha nem viszem el, meghal. - Akkor pattanj vissza a hátamra és bújj a tollam közé, amennyire csak tudsz, felelte a sas, azzal már repültek is, bele a Nap közepébe. A Nap közepében egy tűzréten aranyvirágok nyíltak, onnak szakított egyet a fiú, de, ahogy rátekintett a tűzrétre, a nagy fényességtől egyszeriben megvakult. 
 
Szélnél sebesebben száguldott vissza vele a sas, hozta lélekszakadva, egyenesen a mi udvarunkba. Amikor megláttam támolygó kisfiamat, összecsuklottam, mi lesz most velünk! Kezében a világ legszebb virágát hozta, szeme csukva. – A lámpás szemű lány, él még? kérdezte. – Gyere, vettem fel az ölembe, - téged vár. Márkus leült a kicsike lány mellé, levette róla az elhervadt, kerti virágot, és rátette az égit, a fényest. Ebben a pillanatban a virágot mintha a föld nyelte volna el, a kislány pedig kinyitotta a szemét, amely pontosan úgy világított, mint régen, amikor hozzánk került. És amikor lámpás szemeivel rápillantott a kisfiamra, az rögtön visszakapta a látását. Lett egyszeriben eszeveszett öröm, fergeteges jókedv. Azóta a kislány csak akkor megy el kölcsönbe, ha nagyon nagy baj van, és utána sokáig fürdeti szemét a narancssárga kerti virágokban, vagy valamelyik barátja vidám tekintetében.
Aki nem hiszi, járjon utána. S aki még így sem hiszi, az 
kérdezze meg a sast.

3 megjegyzés: