2012. május 25., péntek

Leválási kisérleteim


Amikor megfogant, már beszélgettem vele. Még nem vettem meg a terhességi tesztet, de megérkezéséről jelzett, átáramlott rajtam valami semmi máshoz nem fogható bizonyosság, mintha egy forró drótot húztak volna át rajtam. És az első, amit mondtam Neki, a testem rejtekében figyelőnek, az volt, hogy bemutattam az apjának, lássa közelebbről is a másik első földi vezetőjét is, akit ő választott. Mivel senki nem tudja egyelőre megcáfolni, hogy a megszületni vágyó lélek választja a szüleit, inkább ebben hiszek, mint egyéb humbukokban. Ennek a hitnek a fényében saját életem, gyermekkorom, szüleim, testvéreim is tisztábban látszanak. 

Nos, bemutattam a magzatot az apjának, aztán szerre mindenkinek, meséltem neki mindenről, amit én látok, érzek, megélek a világból. Hazahordtam neki a világot. Aztán megszületett, néztem ezt az ismerős, mégis teljesen ismeretlen gyermeket, s mivel jobb ötletem nem támadt, továbbra is meséltem neki mindenről, amit közösen láttunk, éreztünk, megéltünk. Tudta, hogyan készül a rántás, hogy a kisbuszok döcögnek és büdösek, hogy a macska dorombol, hogy a nap legtöbbször hétágra, de néha, amikor különösen sok a sziporka, hetvenhét ágra süt, és érezte, szeretve van, már amennyire tőlünk telik. Közben gyakran kikacsintott ebből a tudásból, jelezve, azért a rántások és dorombolások mögött más is van, mint olaj és liszt és hangszálak játéka. Így ismerkedtünk, állandóan az ismerősség és idegenség között lavírozva. Az ismerősség minduntalan emlézetetett arra, hogy tudom, ki ő, az idegenség pedig arra, hogy nem tudhatom, ki ő. De azért mégis ott voltunk az anya-gyermek szimbiózisunk burkában, ez pedig szempillantás alatt ismerős teret teremtett. 

Ebből a térből először a bölcsőde szakította ki, de, mivel még szavakkal megfogalmazott világa sitesuta képekben állt csak össze, inkább az érzelmi változásokra tudtunk felfigyelni. Volt, hogy úgy láttuk, segítségre van szüksége a sérülések közötti talpra állásokban, ilyenkor igyekeztünk, próbálkoztunk mellette, vele lenni. Más helyzetekben úgy láttuk, jobb edződni, erősödni hagyni, szoknia a konfrontálódást. Garanciát, hogy mikor csináljuk jól vagy rosszul, senki nem adhatott, kisérleteztünk szívünkre, ösztöneinkre, tapasztalatainkra, megérzéseinkre hagyatkozva. A nyári vakációban már el is felejtettük a bölcsit, az elszakadási traumák szépen besöprödtek tudalattink szőnyege alá, izgatottan vártuk az óvodát. Az első nap után meg is kaptuk a világraszóló dicséretet, hogy milyen ügyes, önálló fiúnk van, semmi gond nem volt vele, már első nap beszokott. Az első májhízó reakcióm után mégis összerándult a gyomrom. Amikor egy két szó után kiderült az óvonéni számára is, hogy már volt bölcsis, hozzátette a dicsérethez, mintegy kullogó szavakként, hogy akkor azért. És ez az akkor azért esett a legrosszabbul. Hirtelen az összes kérdés, amivel a szülők akkor találkoznak, amikor először engedik ki gyermeküket a világba, legyen az dadus kezére adás, bölcsődei, óvodai vagy iskolai beíratás, a fejembe, vagy inkább a szívem tájékára zúdult. Kell-e, lehet-e, szabad-e másra bízni csemeténket, ha igen, hány éves kortól javallott, hová, kihez, miért? Pszihológusok, pedagógusok, szülők és szakirodalmak véleményei szorongattak, ijesztgettek. Néha még mindig megrohamoznak, teszik-veszik bennem a kérdéseket, a mellette vagy ellenérveket. Ilyenkor én is jövök-megyek a szeretemazóvodát és a nemszeretemazóvodát gondolatok, vagy inkább érzések között. 

Sejtem, hogy ez az iskolával sem lesz másképp, majd az életterével , munkájáva sem, amit, amiket majd választ magának. Sőt, a meny is benne lehet majd ebben a pakliban. S miközben én próbálom rendezgetni szülői életem, a fiúnk jól megszerette az óvodát, büszkén emlegeti a barátait, amikor hazajön, mesél nekem mindenről amit lát, érez, megél a világból. Hordja nekem haza a világot, azt a világot, amelynek egyre vékonyabb szelete közös. Szavakat mond, amelyeket nem értek, hogy aztán kiderüljön, valami dinoszauruszt hívnak így, összefüggéseket vázol fel, amelyeken én soha nem gondolkodtam, vagy, ha igen, rég elfelejtettem. Olyan érzelmek színezik szavait, amelyeket én kislányként nem éreztem, mert ezek fiús dolgok, sőt, mondanám férfias dolgok. 

S miközben a gondolatok és érzelmek állandóan határolják és/vagy nyitják a szülő-gyerek-(most óvoda képében megjelenő)külvilág téridejét, tudom, leválásom a gyermekemről tudatosan már akkor megkezdődött, amikor még csak a vágyképe jelent meg álmaimban, az érzelmi leválásom azonban talán egy életreszóló feladat. 

(Megjelent a májusi Közoktatásban)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése