2012. május 11., péntek

Jó pedagógus vs sztárpedagógus


Harmadikos kisfiú azt vágja az anyukájához, hogy bárcsak az én anyám is olyan lenne, mint a tanítónéni. Az anya tehetetlenül hallgatja. Ő is tudja, gyakran előfordul, hogy kisfiúk első szerelmeinek listáján szerepel az óvonéni vagy a tanítónéni is. De ez nem ilyen egyszerű szerelem, nem a tündérszerű, fiatal lányba szeret bele a gyermek. Itt másról van szó, versenyről. Előfordul, hogy a sztárpedagógus, főleg, ha neki magának nincs gyermeke, versenyezni kezd a szülőkkel a gyermekek rajongásáért, és igencsak nyájasan, jóságoskodóan bánik velük. Szellemi, lelki és igazi bonbonokat osztogat. Napi négy órában. Utána, ha nagyon kötelességtudó, otthon is minden idejét lefoglalja a munkája, készül a másnapi tanításra. Ez rendben is van. 

Csakhogy a gyermek hazamegy a szüleihez, akik talán nem pályáznak sztárszülői szerepre, türelemből már kevesebb van a tarsolyukban, idegesek, mindennaposak. A huszonnégyből a szülőnek húsz jut.  És természetesen rosszul esik neki, ha gyermeke szemében megmérettetik, és híjával találtatik, mindez a pedagógushoz viszonyítva. Úgy érzi, gyermekét ellene nevelik. Egy jól ismert játszmának válik a részévé, amelynek általában csak az egyik oldalát látjuk, azt, amikor a szülő ítéli, marasztalja el a pedagógust, magában vagy gyermeke jelenlétében, füle hallatára. Azt hisszük, minket nem befolyásol a versenyszellem, közben pedig nagyon. Versenyzünk a figyelemért, szeretetért, időért.  Ahelyett, hogy a gyermek érdekében, megosztoznánk ezeken. Általában nem jellemző az aktív komunikálás tanárok és szülők között. Mindannyian csak rohanunk valamiféle remélt idő nyomában, és általában csak akkor ülünk le beszélgetni, ha már megtörtént a baj. A fent említett anya sem ül le megbeszélni a tanítónénivel, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a gyermek többé ne ilyen kijelentésekkel állítson haza . Lehet, nem születne rögtön megoldás, de talán enyhülne a feszültség, és ez mindenkinek, főleg a gyermeknek a hasznára válna.

A sztárpedagógusok bennem nem hagytak mély nyomot, akik menők voltak, lazák és haverek a diákokkal. Jöttek, és mentek, pont olyan lazán.  Mert az óra nem rólunk, rólam és nekem szólt, hanem a fesztiválnak. Leginkább annak, hogy ő milyen vagány velünk. Egyszer, amikor barátaimmal beszélgettünk a régi tanárokról, összeszámoltam, hány olyan tanárom volt, akikről úgy éreztem, gondoltam, valóban jól, szeretettel és lelkesen végezték a dolgukat . A húsz tanév alatt tíz, tizenkét ilyen ember akadt. Először elkeseredtem. Csak ennyi? Aztán nyomban átértékeltem. Hiszen ez nagy kincs. Egy tucat ember, akik, ha nincsenek, sokkal szegényebb maradok, akik, ha nem bátorítanak, teljesen más irányba indulok el. Azt is próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mi a közös bennük, hiszen, ahányan voltak, annyifélék, annyiféle módszerrel, tantárggyal, hozzáállással. 

És három fő, közös vonást találtam bennük. Az egyik az, hogy az óra valóban nem róluk szólt. Bár tisztelettel nyitottak felénk, mint akiktől ők is nagyon sokat tanulhatnak, nem füszerezték magánéletük részleteivel az órákat. Úgy maradtak emberiek, hogy nem terheltek minket azzal, ami őket illette, ami az ő magánügyük volt.  A másik, hogy tiszta játékszabályokkal játszottak. Szigorú határokat szabtak, ezzel biztosították azt a teret, amelyben biztonságban mozoghattunk. Nem hagytak magunkra a kreativitás és nem kell minket nevelni, annyira zsenik vagyunk mi magunktól is címszó alatt. A harmadik pedig az, hogy alázatosak voltak és nem versenyeztek. Sem velünk, sem a kolegákkal, sem a szülőkkel. Nem suvickolták magukon a képesítéseket, hogy ők mennyire jók, de azt lehetett érezni, hogy szeretik és értik, érzik a tanítást, a nevelést, és pont ettől voltak annyira jók.  

A pedagógiával kapcsolatos elméletek is jönnek-mennek, ki mikor mit alkalmaz, milyen irányzatot képvisel. De ha a pedagógus a gyermeket nem egy megoldandó feladatként, problémaként, hanem egy kibomlani készülő lehetőségként kezeli, akkor szinte mindegy, milyen úton jut el ennek a kinyílásásnak a segítő szolgálatáig. A gyermek azt fogja érezni, jó kezekben van. Pedagógusi kezekben, amely más, mint a szülői kéz, és ez így van rendjén, ez ettől szép.
(megjelent a Magyar Közoktatásban, talán a múlt hónapban)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése