2012. május 31., csütörtök

arról, hogy hogyan nem tanult meg szőni

azt hittem, meg akarok tanulni szőni. de aztán másban lettem nagyon jelen és örömmel teli. a szővőszék, nagyanyáink idejéből, vagy még korábbról valóságában pedig meghazudtolta korát és felcsapott, vagy előlépett (hogy nehogy megsértsem) kalózhajónak. ha akartam sem vehettem volna ennél jobb bútordarabot, tökéletes kalózhajó volt egész télen. nem kellett idegeskednem, hogy a fiam felmászik a szekrény tetejére, mert ott volt neki a szövőszék, a lábító nagyon jó evezőnek bizonyult, rajta a hálózsák a vitorla, és minden kellékének megvolt a maga szerepe. ha egész télen kétségbeesetten vettem volna a játékokat és vittem volna Márkust szórakozni, pont ennyit, vagy még többet költöttem volna arra, hogy szórakoztassam. így a szövőszék kalózhajó a fantázia révén megtérítette a saját árát.

hétvégén kirakom az udvarra. nem vetettem fel, mert nem úgy alakult. egy ideig még lehet, hogy válaszolgatnom kell a kérdésekre, hogy mikor tanulok már meg szőni, stb. hát mittudomén. az is benne van minden pakliban, hogy esetleg nem. hogy esetleg másfele. de én kaptam egy csomó jó tanítást Zsókanénitől, úgyhogy nem hiába jártam hozzá, a szövőszék egy csomó szeretetet és rangot, úgyhogy nem hiába utazott hozzánk egy agyagfalvi csűrből, Márkus pedig egész télen vitorlázhatott a kalózokkal.

szövőszék remix :)

2012. május 28., hétfő

A szita és a gazdag ember


Volt egyszer egy gazdag ember, aki olyan gazdag volt, hogy egy egész várost birtokolt házastól, emberestől, állatostól, kocsistól együtt. De még a vizeket és a levegőt is ő birtokolta, az emberekkel vízadót és levegőadót fizettetet. Mindent ő igazított, mindennek a rendjét ő szabta meg. Azt is, hogy mikor essen az eső, és mikor fújjon a szél, de mindezt csak azért, hogy bővebb legyen a termés és még több pénz csurogjon be a városkasszába. Semmi más nem érdekelte, csak a saját gazdagsága. 

Egy reggel azonban nem bírt felkelni az ágyból, sajgott mindene, hányingere volt, és a szemét is alig tudta nyitva tartani, annyira bántotta a fény. Hozták neki a finomabbnál finomabb ennivalókat, a világraszóló gyógyszertalálmányokat, de ránézni sem bírt semmire, csak sajgott és jajgatott egész álló nap. Sorra kergette el az orvosait, a szolgáit, egy idő után senkit nem bírt meg maga mellett, már az sem volt, aki egy darab kenyérrel kérlelgesse, gyógyúljon már meg. Ha így és itt maradok, meghalok, gondolta egy nap szinte az utolsó, lézengő gondolatával, ha elindulok, amilyen gyenge és vaksi vagyok, akkor azért halok meg, most már nincs veszítenivalóm. Azzal nagy nehezen lefordult az ágyról és kivonszolta csontsovány testét a díszes palotából. Ilyen összeaszottan, büdösen, mindenki koldusnak nézte. Kukák között húzta meg magát, kóbor kutyákkal és macskákkal osztotta meg azt a kicsi ebédjét, amit sikerült összekaparnia. 

Egyszer, amikor egy könyvesbolt mellett egy kartondobozban húzta meg magát, felpakolták egy kocsira, és, mire észbe kapott volna, már döcögött is ki a nagy ismeretlenbe. Egy távoli városban tették le, egy öregember udvarán. Az öregember egy kissé elcsodálkozott, amikor a könyvek helyett egy zavart tekintetű, beteges kinézetű férfit talált a dobozban. Azt mondta neki az öregember:  - Meggyógyítlak, ha te is akarod, de cserébe teljesítened kell három kérésemet.  A gazdag embernek felcsillant a szeme, úgy tűnt, van még remény a szabadulásra ebből az átkozott nyavalyából, ami tönkretette. – Nézd, itt van ez a virág, mutatott az öregember a háza előtt egy cserépben sziporkázó, fényes szirmú virágra. Minden nap meg kell öntöznöd a kert végében álló kút vizéből. De jól vigyázz, azzal a vízzel locsolhatod meg, amit ezzel a szitával hoztál, ha kannával vagy csuporral hozod a vizet, a virág elhervad, s azzal az öregember a gazdag ember kezébe nyomott egy közönséges szitát.
Fogta a gazdag ember a szitát, hátrament a kert végébe, kihúzott egy veder vizet, belemerítette, de bizony a szitán átfolyt a sok víz, csak egy pár csepp akadt fent itt ott a drótokon. Futott az ember a pár csepp vízzel, de mire a virághoz ért, az is mind lecsepegett. Egész nap szaladgált az ember a kút és a virág között, de egy csep víz, nem sok, annyi sem jutott el a virághoz. Este fáradtan aludt el a virág mellett, reggelre kelve aztán azt látta, hogy a virág bizony elhervadt. Amikor kijött az öregember a házból, megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit. Visszament a házba és egy kis kutyakölyökkel jött ki. – Itt van ez a kiskutya, minden nap meg kell itatnod a szitával hozott vízből De jól ügyelj, csak a szitával hozott vízből szabad innia, a kancsóval vagy kannával hozott víztől elpusztul. Szaladt hátra a gazdag ember a kúthoz, igyekezett minél jobban belemeríteni a szitát, de csak úgy járt, mint előző nap, egy csepp, nem sok, annyi vizet sem sikerült a kiskutyának adnia. Elkesederetten aludt el este a szomjúságtól vinnyogó kis állat mellett, aki reggelre kimúlt. Reggel az öregember töprenkedve nézte a beteg embert, aztán azt mondta neki: - Most jön az utolsó kérésem. Ha ezt sikerül teljesítened, akkor meggyógyítlak, és szemet húnyok afelett, hogy az első kettőnél kudarcot vallottál. De jól figyelj, mert ez az utolsó esélyed. Ha nem sikerül teljesítened, kiűzlek az udvaromból, menj, és pusztulj el, ahol akarsz, azzal az öregember elment otthonról. Kis idő múlva egy apró csomaggal a karján tért vissza. Odanyújtotta a gazdag embernek: - Itt van ez a csecsemő, pár napja született, de az édesanyja belehalt a szülésbe, az édesapját pedig nem ismerik. Itasd meg a kút vizéből, de vigyázz, ha nem a szitával hozott vízből itatod meg, ha kancsóból vagy kannából adsz neki inni, meghal. 

Elszörnyedve nézte a gazdag ember a gyönyörű kisgyermeket. Életében nem látott még ilyen szépet, és életében nem félt még ennyire. Még akkor sem, amikor attól félt, hogy egyedül, szerencsétlenül pusztul bele ismeretlen nyavalyájába. Szaladt hátra a kúthoz, merte ki a vizet, merítette bele a szitát, de egy csepp, nem sok, annyi sem jutott el a csecsemő szájáig. Egy idő után leroskadt a sirdogáló csecsemő mellé és keservesen sírni kezdett. Sírására a csecsemő elhallgatott, és nagy, érdeklődő szemel figyelte a mellette zokogó férfit. A csendre a férfi is elhallgatott, felemelte a fejét és tekintete találkozott a csecsemőjével. Hirtelen felállt, karjára vette a csecsemőt, hátravitte a kúthoz, kimert egy veder vizet, leakasztotta a kútkáván csüngő kannát, és megitatta a csecsemőt. 

Reggel a csecsemű gőgicsélésére ébredt a gazdag ember. Kacagva kapta a karjába, szaladt elé az öregemberhez. De a ház üres volt, üres az udvar is. Az öregembernek hűlt helyét találta. Érdeklődött a városban, de sem az öregemberről, sem a csecsemőről nem tudott senki. Azt mondták, az a ház évek óta lakatlan, és ebben a hónapban még egy csecsemő sem született. Fogta hát a gazdag ember a kisgyermeket, és elindult hazafelé. Aki nem hiszi, induljon el maga is hazafelé.

2012. május 25., péntek

Leválási kisérleteim


Amikor megfogant, már beszélgettem vele. Még nem vettem meg a terhességi tesztet, de megérkezéséről jelzett, átáramlott rajtam valami semmi máshoz nem fogható bizonyosság, mintha egy forró drótot húztak volna át rajtam. És az első, amit mondtam Neki, a testem rejtekében figyelőnek, az volt, hogy bemutattam az apjának, lássa közelebbről is a másik első földi vezetőjét is, akit ő választott. Mivel senki nem tudja egyelőre megcáfolni, hogy a megszületni vágyó lélek választja a szüleit, inkább ebben hiszek, mint egyéb humbukokban. Ennek a hitnek a fényében saját életem, gyermekkorom, szüleim, testvéreim is tisztábban látszanak. 

Nos, bemutattam a magzatot az apjának, aztán szerre mindenkinek, meséltem neki mindenről, amit én látok, érzek, megélek a világból. Hazahordtam neki a világot. Aztán megszületett, néztem ezt az ismerős, mégis teljesen ismeretlen gyermeket, s mivel jobb ötletem nem támadt, továbbra is meséltem neki mindenről, amit közösen láttunk, éreztünk, megéltünk. Tudta, hogyan készül a rántás, hogy a kisbuszok döcögnek és büdösek, hogy a macska dorombol, hogy a nap legtöbbször hétágra, de néha, amikor különösen sok a sziporka, hetvenhét ágra süt, és érezte, szeretve van, már amennyire tőlünk telik. Közben gyakran kikacsintott ebből a tudásból, jelezve, azért a rántások és dorombolások mögött más is van, mint olaj és liszt és hangszálak játéka. Így ismerkedtünk, állandóan az ismerősség és idegenség között lavírozva. Az ismerősség minduntalan emlézetetett arra, hogy tudom, ki ő, az idegenség pedig arra, hogy nem tudhatom, ki ő. De azért mégis ott voltunk az anya-gyermek szimbiózisunk burkában, ez pedig szempillantás alatt ismerős teret teremtett. 

Ebből a térből először a bölcsőde szakította ki, de, mivel még szavakkal megfogalmazott világa sitesuta képekben állt csak össze, inkább az érzelmi változásokra tudtunk felfigyelni. Volt, hogy úgy láttuk, segítségre van szüksége a sérülések közötti talpra állásokban, ilyenkor igyekeztünk, próbálkoztunk mellette, vele lenni. Más helyzetekben úgy láttuk, jobb edződni, erősödni hagyni, szoknia a konfrontálódást. Garanciát, hogy mikor csináljuk jól vagy rosszul, senki nem adhatott, kisérleteztünk szívünkre, ösztöneinkre, tapasztalatainkra, megérzéseinkre hagyatkozva. A nyári vakációban már el is felejtettük a bölcsit, az elszakadási traumák szépen besöprödtek tudalattink szőnyege alá, izgatottan vártuk az óvodát. Az első nap után meg is kaptuk a világraszóló dicséretet, hogy milyen ügyes, önálló fiúnk van, semmi gond nem volt vele, már első nap beszokott. Az első májhízó reakcióm után mégis összerándult a gyomrom. Amikor egy két szó után kiderült az óvonéni számára is, hogy már volt bölcsis, hozzátette a dicsérethez, mintegy kullogó szavakként, hogy akkor azért. És ez az akkor azért esett a legrosszabbul. Hirtelen az összes kérdés, amivel a szülők akkor találkoznak, amikor először engedik ki gyermeküket a világba, legyen az dadus kezére adás, bölcsődei, óvodai vagy iskolai beíratás, a fejembe, vagy inkább a szívem tájékára zúdult. Kell-e, lehet-e, szabad-e másra bízni csemeténket, ha igen, hány éves kortól javallott, hová, kihez, miért? Pszihológusok, pedagógusok, szülők és szakirodalmak véleményei szorongattak, ijesztgettek. Néha még mindig megrohamoznak, teszik-veszik bennem a kérdéseket, a mellette vagy ellenérveket. Ilyenkor én is jövök-megyek a szeretemazóvodát és a nemszeretemazóvodát gondolatok, vagy inkább érzések között. 

Sejtem, hogy ez az iskolával sem lesz másképp, majd az életterével , munkájáva sem, amit, amiket majd választ magának. Sőt, a meny is benne lehet majd ebben a pakliban. S miközben én próbálom rendezgetni szülői életem, a fiúnk jól megszerette az óvodát, büszkén emlegeti a barátait, amikor hazajön, mesél nekem mindenről amit lát, érez, megél a világból. Hordja nekem haza a világot, azt a világot, amelynek egyre vékonyabb szelete közös. Szavakat mond, amelyeket nem értek, hogy aztán kiderüljön, valami dinoszauruszt hívnak így, összefüggéseket vázol fel, amelyeken én soha nem gondolkodtam, vagy, ha igen, rég elfelejtettem. Olyan érzelmek színezik szavait, amelyeket én kislányként nem éreztem, mert ezek fiús dolgok, sőt, mondanám férfias dolgok. 

S miközben a gondolatok és érzelmek állandóan határolják és/vagy nyitják a szülő-gyerek-(most óvoda képében megjelenő)külvilág téridejét, tudom, leválásom a gyermekemről tudatosan már akkor megkezdődött, amikor még csak a vágyképe jelent meg álmaimban, az érzelmi leválásom azonban talán egy életreszóló feladat. 

(Megjelent a májusi Közoktatásban)

2012. május 22., kedd

Intim szférák zenéje


Mindenkinek más az intim szférája.  Mielőtt azonban egy vállrándítással elintéznénk ezt, hogy náná, ez így van, mit kell ezen most csámcsogni, nézzük meg közelebbről, mit is jelent az, hogy intim szféra. Mi jut eszedbe arról, hogy intim, no meg arról, hogy szféra? Nekem a meleg, a bensőséges, a meghitt, a közeli.  A szféráról pedig a gömb, az ég. Mi is akkor az intim szféra? Egy bensőséges, meleg gömb? Netalán a közeli ég? Hát mik vagyunk mi? Csillagok? Ha csak a szavak szintjén maradunk is gyanús kép jelenik meg a szemem előtt. A saját világa közepén álló ember, aki körül ott a kék ege, amely, mint védelmező gömb, mint egy burok veszi őt körül. És ebben a gömbben, ebben a meghitt melegségben, amit a sajátunknak érzünk, otthon vagyunk. 

Ha ebbe a magunk körül hordozott világunkba egy nemszeretem ember kerül be, rögtön felborul az egyensúly, az ő gömbjének hangulatával bekavar a miénkbe. Hirtelen rosszul érezzük magunkat, azt mondjuk, rossz ennek az embernek a kisugárzása. De lehet, hogy egyszerűen csak az van, hogy az ő világának a hangulata nem passzol a miénkkel. Mint amikor a rádióhullámokat megzavarja valami. Nem fogjuk egymás jelét, sőt, lehet, hogy annyira összezavarodunk, hogy a sajátunkat sem. Ha szeretem ember kerül be, akkor lubickolós érzések hullámzanak át rajtunk. Úgy érezzük, nagyon tágas lett hirtelen körülöttünk a világ. Nem is csoda, hiszen otthon érzed magad a másik gömbjében, ezáltal olyan, mintha a sajátod megduplázódna. És az már elég nagy világnövekedés. 

Vannak kultúrák, ahol, talán a népsűrűség, a mentalitás vagy az is lehet, hogy az éghajlat miatt, az intim szféra nagyon szűk. Ezeknek az embereknek a felfogása szerint a lökdösődés, egymás gyakori megérintése (legyen az pozitív vagy negatív gesztus), a heringszerű tömegközlekedés teljesen természetes dolog. Más kultúrákban az intim szféra tiszteletben tartása vezeti az íratlan szabályok listáját, olyannyira, hogy könyveket írnak arról, mennyiszer és hogyan kell a szülőnek megölelnie a csecsemőjét, hogy az egészségesen fejlődjön. 

Éltem már mindkét kultúrában. És, bár az elsőben, a szűk intim szférájú kultúrában élők eleinte gyakran tűntek udvariatlanoknak, idegesítőknek, mégis, sokkal emberségesebbeknek találtam ezeket az embereket, mint a tág intim szférájú kultúrában élőket. Most ismét a szülőföldemen élek. Ez, úgy érzem, valahol a kettő között van. Látszólag aggodalomra nincs ok. És mégis gyakran elgondolkodom azon, hogy manapság hányszor érint kezünk billentyűzetet és hányszor emberi bőrt? Hányszor ölelünk meg valakit egy nap, és hányszor küldünk sms-t? Nehezünkre esik-e megmondani valakinek személyesen, ha értékeljük egy képét vagy egy munkáját, amit a Facebookon lazán belájkolunk? Érezzük-e még az igényét annak, hogy bátorítóan megveregessük a másik vállát, megöleljük, ha szomorú, vagy, ha úgy érezzük, repesik bennünk az öröm? Nos, mindezek kérdések. A választ ki-ki maga tudja, vagy, ha nem is tudja, de elgondolkodhat azon, milyen intenzítású az a boldogság, amikor a másik emberrel lubickolunk az összemosódó intim szféráinkban és egyszerűen csak jól vagyunk így együtt, és milyen az, amikor online, tehát állandó készenlétre kapcsolva ücsörgünk egyedül és várjuk a visszajelzést, jó vagy bébi.
(megjelent a májusi Cimborában)

2012. május 21., hétfő

Mese a lámpás szemű lányról

(Bak Sára rajzai)

Volt egyszer, hol nem volt, azaz pont a mi utcánkban volt egy lámpás szemű lány. Ez a lány nagyon kicsi volt, éppen csak akkora, mint egy elemlámpa. Nem tudjuk, miért szokott oda hozzánk, lehet, hogy a kutya csalta oda kedves gomborrával, vagy a macska, akinek szintén világít a szeme, de az is lehet, hogy a nagy rendetlenség, amiben állandóan elvesznek a tárgyaink. Attól fogva, hogy hozzánk költözött, csak bevilágítottunk vele ide-oda, szekrény, asztal, ágy alá, mögé, és előkerült a másik pár cipő, a kicsi kanál meg a nagy, a kis játékfigurák keze, lába, a fülbevaló, a hegyző. Sőt, az is előfordult egyszer, hogy a jókedvünk veszett el, kiderült, hogy beszorult az ágy és a szekrény közé, s ott fulladozott szegény. Egy másik alkalommal a szomszédasszony állított be, hogy a lelkiismeretét keresi, mert azóta, hogy a kutyája majd széttépte a macskánkat, nem találja. A lámpás szemű lány csak villantott egyet-kettőt a szemével, s hát ott csüngött a szomszédasszony lelkiismerete a diófán, ahová a macska felmenekült a kutya elől. 

Híre ment a városban, hogy milyen nagy kincsünk van, s gyakran kölcsönkérték a lámpás szemű lányt, elveszett kutyát, macskát, férjet, feleséget, gyermeket, pénztárcát, sőt, még elveszett reményt és illúziókat is kerestettek a lánnyal az emberek. Egyszóval mindent, amit el lehet veszíteni, sőt, még azt is, amit nem, mert valaki egyszer az Istent kerestette a lánnyal. A kislány szeme mind halványabban és halványabban világított, míg egy nap aztán többé nem nyitotta ki a szemét. Szörnyen megijedtünk, hirtelen mintha gyászba borult volna az egész ház, az egész utca. A kis lámpás szemű lány csak feküdt egész nap, és úgy tett, mintha aludna. Nem akart se enni, se beszélni. Az emberek továbbra is özönlöttek hozzánk, de, amikor megtudták, hogy a kis, lámpás szemű lány, nem kölcsönözhető, mert valami baja van, egy darabig még ott ácsorogtak a kapunk előtt, aztán szétszéledtek, ki-ki szaladt megkeresni az elveszett valamijét. Kétségbeesetten ültünk a kislány előtt, aki mind kisebb és halványabb lett. 

Márkus, a kisfiam szedett neki egy szál virágot, de akkora volt a virág, hogy teljesen betakarta vele. – Ilyet hozz nekem, a Napból, suttogta a kis, lámpás szemű lány, -és akkor meggyógyulok. Márkus abban a pillanatban nyakába vette a világot, elindult a napvirág nyomában. Ment, mendegélt, erdőkön, hegyeken által, míg egyszer csak egy olyan magas hegy tetejére nem ért, ahonnan belátta az egész világot. Hogyan jutok én innen tovább, töprenkedett magában, hiszen, úgy néz ki, elértem a világ tetejét, de a Nap még mindig nagyon messze van. Ahogy ott állott, feje fölött körözni kezdett egy sas. - Elviszlek én, te emberpalánta, gyere, ülj fel a hátamra. Fel is pattant Márkus a sas hátára, és repültek, repültek a Nap felé. Amikor félúton jártak, azt mondja a sas: - Itt le kell szállnod, tovább nem vihetlek, a Nap sugarai máris megperzselték a szárnyamat, fáj, sajog mindenem. Azt felelte Márkus: - Kedves sas, inkább azt mondd meg, hogyan gyógyíthatnálak meg? Ilyen beteg szárnyakkal nem indulhatsz vissza. Mondta a sas: - Meg kell engedned, hogy csőrömmel mindkét tenyeredet felhasítsam s véreddel be kell kenned a szárnyamat, akkor meggyógyulok. Márkus odatartotta tenyerét a sas elé, az pedig mindkét tenyerét úgy felhasította, hogy csurgott belőle a vér. Miután gyöngéden bekente a sas szárnyát, így szólt a sas: - Most nekem védelmet biztosítottál a nap sugarai ellen, felviszlek a Napba, de téged nincs, ami megvédjen, ki tudja, mi vár ott rád. – Megígértem a lámpás szemű lánynak, hogy elviszem neki a Napvirágot, mondta a kisfiam, ha nem viszem el, meghal. - Akkor pattanj vissza a hátamra és bújj a tollam közé, amennyire csak tudsz, felelte a sas, azzal már repültek is, bele a Nap közepébe. A Nap közepében egy tűzréten aranyvirágok nyíltak, onnak szakított egyet a fiú, de, ahogy rátekintett a tűzrétre, a nagy fényességtől egyszeriben megvakult. 
 
Szélnél sebesebben száguldott vissza vele a sas, hozta lélekszakadva, egyenesen a mi udvarunkba. Amikor megláttam támolygó kisfiamat, összecsuklottam, mi lesz most velünk! Kezében a világ legszebb virágát hozta, szeme csukva. – A lámpás szemű lány, él még? kérdezte. – Gyere, vettem fel az ölembe, - téged vár. Márkus leült a kicsike lány mellé, levette róla az elhervadt, kerti virágot, és rátette az égit, a fényest. Ebben a pillanatban a virágot mintha a föld nyelte volna el, a kislány pedig kinyitotta a szemét, amely pontosan úgy világított, mint régen, amikor hozzánk került. És amikor lámpás szemeivel rápillantott a kisfiamra, az rögtön visszakapta a látását. Lett egyszeriben eszeveszett öröm, fergeteges jókedv. Azóta a kislány csak akkor megy el kölcsönbe, ha nagyon nagy baj van, és utána sokáig fürdeti szemét a narancssárga kerti virágokban, vagy valamelyik barátja vidám tekintetében.
Aki nem hiszi, járjon utána. S aki még így sem hiszi, az 
kérdezze meg a sast.

2012. május 12., szombat

Királylány? Macerás. Nem megyek sehová.

"A leggyakoribb útnak indulási forma azonban a "szerencsepróbálás". Elindulni szerencsét próbálni régen nem jelentett mást, mint elindulni megkeresni a boldogságot, tartja a hagyomány. Vagyis akár saját elhatározásból, akár kényszerűségből teszi meg valaki az első lépéseket, annak egyetlen oka van: boldogan szeretne élni.
Ugyanez a vágy hajt mindannyiunkat, a megoldási technikák eltérései abból adódnak, hogy ahányan kergetjük a boldogságot, annyiféleképpen képzeljük el azt. A mese ezért is nem foglalkozik a boldogság természetrajzával, nem akarja megmutatni, hogy hol található és milyen, hiszen ezt még senkinek sem sikerült megnyugtató módon rekonstruálni. De azt határozottan állítja, hogy bárhogyan képzeljük is el, meg kell dolgoznunk érte. Egyetlen olyan mesehőst sem ismerünk, aki elméletben oldja meg a problémákat. Egyetlen olyan mesehőst sem ismerünk, aki elakad a tervezgetés szintjén, és már akkor lemond a megvalósításról, amikor az első akadályba ütközik. "Nem mászom fel az égig érő fára, mert olyan magas". "Dehogy megyek el az Üveghegyen túlra, túlságosan is messze van". "A sárkány nagyon veszélyes állat, inkább itthon maradok"."Királylány? Macerás. Nem megyek sehová". Ismerjük az ilyen és ehhez hasonló kifogásokat. A meseterápia segít megszabadulni saját magunk felmentésétől azzal, hogy szembesít ezekkel a kifogásokkal, és megtanít az első lépések megtételére. Ezért van olyan nagy jelentősége annak, hogy honnan is kell elindulni. Csak a pontosan megnevezett és látott helyszínről mutatkoznak meg a továbbvivő utak, és csak ebből a pontból gyűjthető össze az út megtételéhez szükséges erő." (Boldizsár Ildikó, Meseterápia)

Amikor eddig értem a könyvben, meglepetten jutott eszembe a saját mesém Az öt lánytestvérről, akik elindultak megkeresni a boldogságot. Egy délelőtt írtam, egy szusszra. Épp az egyik poklom fenekét jártam, és már nagy szó volt az, hogy jártam, mert sokáig csak ücsörögtem benne. Ebben az ücsörgésben hozzá is szoktam a poklomhoz, már nem tűnt elviselhetetlennek, sőt, már-már bebeszéltem magamnak, hogy jó hely ez a pokol, s ott aztán nincs egyedül az ember, az tuti. Hiszen a mai ember szinte hobbiként űzi az önsajnálatot, önostorozást, másostorozást, és egyéb izgalmas mazó játékot. De ezzel a mesémmel, ahogy eljutottam a reménytelenség fájához, megláttam magam. Ahogy ott játszom a nagy egómmal életellenes játékaimat. Mint valami taknyos, dacos kölyök. És megszégyelltem magam. Amire a mese végére értem, az alázat lazított nyakszirtem csavarán. Elindultam, és, az elindulás, ahogy a fentebbi idézetből is kiderül, már valami. Kelj fel, és járj, mondta Jézus, és számomra ez a mondata az elindulás, felébredés, járás, mozgás, változás csodájáról szól.

2012. május 11., péntek

Jó pedagógus vs sztárpedagógus


Harmadikos kisfiú azt vágja az anyukájához, hogy bárcsak az én anyám is olyan lenne, mint a tanítónéni. Az anya tehetetlenül hallgatja. Ő is tudja, gyakran előfordul, hogy kisfiúk első szerelmeinek listáján szerepel az óvonéni vagy a tanítónéni is. De ez nem ilyen egyszerű szerelem, nem a tündérszerű, fiatal lányba szeret bele a gyermek. Itt másról van szó, versenyről. Előfordul, hogy a sztárpedagógus, főleg, ha neki magának nincs gyermeke, versenyezni kezd a szülőkkel a gyermekek rajongásáért, és igencsak nyájasan, jóságoskodóan bánik velük. Szellemi, lelki és igazi bonbonokat osztogat. Napi négy órában. Utána, ha nagyon kötelességtudó, otthon is minden idejét lefoglalja a munkája, készül a másnapi tanításra. Ez rendben is van. 

Csakhogy a gyermek hazamegy a szüleihez, akik talán nem pályáznak sztárszülői szerepre, türelemből már kevesebb van a tarsolyukban, idegesek, mindennaposak. A huszonnégyből a szülőnek húsz jut.  És természetesen rosszul esik neki, ha gyermeke szemében megmérettetik, és híjával találtatik, mindez a pedagógushoz viszonyítva. Úgy érzi, gyermekét ellene nevelik. Egy jól ismert játszmának válik a részévé, amelynek általában csak az egyik oldalát látjuk, azt, amikor a szülő ítéli, marasztalja el a pedagógust, magában vagy gyermeke jelenlétében, füle hallatára. Azt hisszük, minket nem befolyásol a versenyszellem, közben pedig nagyon. Versenyzünk a figyelemért, szeretetért, időért.  Ahelyett, hogy a gyermek érdekében, megosztoznánk ezeken. Általában nem jellemző az aktív komunikálás tanárok és szülők között. Mindannyian csak rohanunk valamiféle remélt idő nyomában, és általában csak akkor ülünk le beszélgetni, ha már megtörtént a baj. A fent említett anya sem ül le megbeszélni a tanítónénivel, mit lehetne tenni annak érdekében, hogy a gyermek többé ne ilyen kijelentésekkel állítson haza . Lehet, nem születne rögtön megoldás, de talán enyhülne a feszültség, és ez mindenkinek, főleg a gyermeknek a hasznára válna.

A sztárpedagógusok bennem nem hagytak mély nyomot, akik menők voltak, lazák és haverek a diákokkal. Jöttek, és mentek, pont olyan lazán.  Mert az óra nem rólunk, rólam és nekem szólt, hanem a fesztiválnak. Leginkább annak, hogy ő milyen vagány velünk. Egyszer, amikor barátaimmal beszélgettünk a régi tanárokról, összeszámoltam, hány olyan tanárom volt, akikről úgy éreztem, gondoltam, valóban jól, szeretettel és lelkesen végezték a dolgukat . A húsz tanév alatt tíz, tizenkét ilyen ember akadt. Először elkeseredtem. Csak ennyi? Aztán nyomban átértékeltem. Hiszen ez nagy kincs. Egy tucat ember, akik, ha nincsenek, sokkal szegényebb maradok, akik, ha nem bátorítanak, teljesen más irányba indulok el. Azt is próbáltam megfogalmazni magamnak, hogy mi a közös bennük, hiszen, ahányan voltak, annyifélék, annyiféle módszerrel, tantárggyal, hozzáállással. 

És három fő, közös vonást találtam bennük. Az egyik az, hogy az óra valóban nem róluk szólt. Bár tisztelettel nyitottak felénk, mint akiktől ők is nagyon sokat tanulhatnak, nem füszerezték magánéletük részleteivel az órákat. Úgy maradtak emberiek, hogy nem terheltek minket azzal, ami őket illette, ami az ő magánügyük volt.  A másik, hogy tiszta játékszabályokkal játszottak. Szigorú határokat szabtak, ezzel biztosították azt a teret, amelyben biztonságban mozoghattunk. Nem hagytak magunkra a kreativitás és nem kell minket nevelni, annyira zsenik vagyunk mi magunktól is címszó alatt. A harmadik pedig az, hogy alázatosak voltak és nem versenyeztek. Sem velünk, sem a kolegákkal, sem a szülőkkel. Nem suvickolták magukon a képesítéseket, hogy ők mennyire jók, de azt lehetett érezni, hogy szeretik és értik, érzik a tanítást, a nevelést, és pont ettől voltak annyira jók.  

A pedagógiával kapcsolatos elméletek is jönnek-mennek, ki mikor mit alkalmaz, milyen irányzatot képvisel. De ha a pedagógus a gyermeket nem egy megoldandó feladatként, problémaként, hanem egy kibomlani készülő lehetőségként kezeli, akkor szinte mindegy, milyen úton jut el ennek a kinyílásásnak a segítő szolgálatáig. A gyermek azt fogja érezni, jó kezekben van. Pedagógusi kezekben, amely más, mint a szülői kéz, és ez így van rendjén, ez ettől szép.
(megjelent a Magyar Közoktatásban, talán a múlt hónapban)

a hazugság ára

olyan smucig vagyok, hogy sajnálnék egy halom pénzt kidobni arra, hogy minél plázacicább rezolucióban, vagy miben, lássam a hazugságokat. persze, nincs tévém. így könnyű. hehe.

helyette ecsetekre dobom ki a pénzt, és csiklandozom a valóságot. hadd kacagjon.