2012. február 12., vasárnap

Mese a beteg hegyről, akiből végül nem lett tűzhányó

Messze messze, a távoli hegyeken túl, éldegélt egy hegyecske. Nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi, hanem pont akkora volt, amekkorát az emberek szeretnek magukénak érezni. Egy falu húzódott meg a hegy lábánál. A falut egyszerű emberek lakták, kecsketenyésztésből éltek, a hegyen át kanyargó ösvényen gyorsan bejutottak a városi vásárokba. Ahányszor felértek a hegy csúcsára, egy kicsit mindig kilöttyintettek a tejből a földre, ezzel fejezték ki tiszteletüket a hely szelleme, a hegy iránt. A hegy pedig reggelente szeretettel nézett körül és boldogan állapította meg, hogy a maréknyi gyöngyszem még mindig ott mocorog, sürög-forog talpánál. Mivel nem szerette a magányt, igyekezett segíteni az embereken. Ha iszonyú szelek fújtak, katlanjai, erdei segítségével megfékezte a pusztító erőt, a tűző nap ellen árnyékot nyújtott, a felhőszakadásokat gyorsan megvarrta, hogy ne árvíz zúduljon a falusiak nyakába, hanem éltető eső. 


Ám egyszer a környék hegyei nagy lakomát csaptak a föld mélyében. Hegyecske is hivatalos volt a vendégségbe, s a szerény étkezéshez szokott gyomrát úgy elcsapta, hogy az volt az érzése, kemence nőtt a hasa helyére. Eh, alszom rá egyet, gondolta, reggelre biztosan jobban leszek. Ám reggel, amikor a falusiak kilöttyentették az áldozati tejet a hegy csúcsán, ijedten látták, hogy finom kis rezgések keletkeznek a tejtócsa tetején. A hegy átforgolódta az éjszakát, belázasodott és olyan irtózatos görcsök kínozták, hogy beleremegett az egész teste. Reggel alig bírt szétnézni, ám, amikor végre sikerült neki, azt látta, hogy riadalom van a faluban. Lehet, hogy ők is elrontották a gyomrukat, gondolta szomorúan, de sokat nem gondolkodhatott, mert köhögni kezdett, s a köhögéssel kis, tüzes kövek repültek ki a szájából. Erre még fejvesztettebb rohangálásba kezdtek a lábánál lakó pici emberek. Hegyecske zavarodottan nézte az összevisszaságot, sejtette, hogy köze lehet az ő rosszullétéhez, de túlságosan nagy volt benne a forróság, hogy hideg fejjel át tudja gondolni, amit látott.
Ekkor megpillantotta a pici emberek közül a legkisebbiket, amint kapaszkodott felfele, a szája felé, a csúcsra. Ez az embergyerek különösen kedves volt a szívének. Délutánonként felkapaszkodott oda, az arca mellé, és, míg a napnyugtára várt, meséket mondott neki. Mesélt az emberek és az állatok világáról, a mezőkről, a síkságról, a széles folyókról és a távoli tengerekről. Mesélt a kisfiú mindenről, amit csak ismert, vagy amiről csak hallott. Ha már a hegy nem indulhatott világgá, odahozta neki a világot történetekben.
De most nem volt mesélő kedvében. Szomorúan ült le a hegy orrára. – Látod, nem vigyáztál magadra, pedig én nagyon vigyáztam rád, - korholta a gyermek a görnyedező hegyet. - Azt hittem, barátok vagyunk, de most elűzöl minket innen. Tüzet fogsz hányni ránk, ami elpusztítja a falunkat. El kell menekülnünk, mielőtt itt minden tűzbe nem borul. Micsoda? – hallgatta a megrökönyödött hegy, - tüzet fogok okádni és bántani fogom ezeket a jámbor embereket? De hiszen én szeretem őket! Mi lesz velem nélkülük, és mi lesz velem a mesék nélkül? Az ámulattól egy pillanatra megfeledkezett minden bajáról és eltátotta a száját. Éppen ekkor az orra hegyén kuporgó kisfiú sírni kezdett. A könnyek szaporán hullottak a tátott szájba, onnan le a hegy lázas gyomrába és úgy hatottak ott, mint valami gyomorkeserű, pillanatok alatt meggyógyították a megcsömörlött hegyet. Elmúltak a rángások, lélegzete ismét egyenletes, nyugodt lett. 
És ettől fogva ez lett a hegy és a kisfiú kedvenc meséje. Minden nap elmondta a kisfiú a történetet a beteg hegyről, aki szinte tüzet hányt, de aztán mégse, mert a könnyek meggyógyították. Így volt, mese volt, mese lett. Aki nem hiszi, menjen, s nézze, hallgassa meg, mert a hegyen még most is ott ül egy öregember, aki látszólag mintha csak magának, a szakállába mormogna valamit. De, aki türelmesen várakozik, előbb-utóbb látni fogja, ahogy a hegy olykor hunyorog, máskor mosolyog, sőt, ha nagyon huncut történetet hall, még kacsintgat is közben.

1 megjegyzés:

  1. Ez olyan jó. Már sokadszorra olvasom. Mikor lesz a következő?

    VálaszTörlés