2012. február 12., vasárnap

Mese a beteg hegyről, akiből végül nem lett tűzhányó

Messze messze, a távoli hegyeken túl, éldegélt egy hegyecske. Nem volt sem túl nagy, sem túl kicsi, hanem pont akkora volt, amekkorát az emberek szeretnek magukénak érezni. Egy falu húzódott meg a hegy lábánál. A falut egyszerű emberek lakták, kecsketenyésztésből éltek, a hegyen át kanyargó ösvényen gyorsan bejutottak a városi vásárokba. Ahányszor felértek a hegy csúcsára, egy kicsit mindig kilöttyintettek a tejből a földre, ezzel fejezték ki tiszteletüket a hely szelleme, a hegy iránt. A hegy pedig reggelente szeretettel nézett körül és boldogan állapította meg, hogy a maréknyi gyöngyszem még mindig ott mocorog, sürög-forog talpánál. Mivel nem szerette a magányt, igyekezett segíteni az embereken. Ha iszonyú szelek fújtak, katlanjai, erdei segítségével megfékezte a pusztító erőt, a tűző nap ellen árnyékot nyújtott, a felhőszakadásokat gyorsan megvarrta, hogy ne árvíz zúduljon a falusiak nyakába, hanem éltető eső. 


Ám egyszer a környék hegyei nagy lakomát csaptak a föld mélyében. Hegyecske is hivatalos volt a vendégségbe, s a szerény étkezéshez szokott gyomrát úgy elcsapta, hogy az volt az érzése, kemence nőtt a hasa helyére. Eh, alszom rá egyet, gondolta, reggelre biztosan jobban leszek. Ám reggel, amikor a falusiak kilöttyentették az áldozati tejet a hegy csúcsán, ijedten látták, hogy finom kis rezgések keletkeznek a tejtócsa tetején. A hegy átforgolódta az éjszakát, belázasodott és olyan irtózatos görcsök kínozták, hogy beleremegett az egész teste. Reggel alig bírt szétnézni, ám, amikor végre sikerült neki, azt látta, hogy riadalom van a faluban. Lehet, hogy ők is elrontották a gyomrukat, gondolta szomorúan, de sokat nem gondolkodhatott, mert köhögni kezdett, s a köhögéssel kis, tüzes kövek repültek ki a szájából. Erre még fejvesztettebb rohangálásba kezdtek a lábánál lakó pici emberek. Hegyecske zavarodottan nézte az összevisszaságot, sejtette, hogy köze lehet az ő rosszullétéhez, de túlságosan nagy volt benne a forróság, hogy hideg fejjel át tudja gondolni, amit látott.
Ekkor megpillantotta a pici emberek közül a legkisebbiket, amint kapaszkodott felfele, a szája felé, a csúcsra. Ez az embergyerek különösen kedves volt a szívének. Délutánonként felkapaszkodott oda, az arca mellé, és, míg a napnyugtára várt, meséket mondott neki. Mesélt az emberek és az állatok világáról, a mezőkről, a síkságról, a széles folyókról és a távoli tengerekről. Mesélt a kisfiú mindenről, amit csak ismert, vagy amiről csak hallott. Ha már a hegy nem indulhatott világgá, odahozta neki a világot történetekben.
De most nem volt mesélő kedvében. Szomorúan ült le a hegy orrára. – Látod, nem vigyáztál magadra, pedig én nagyon vigyáztam rád, - korholta a gyermek a görnyedező hegyet. - Azt hittem, barátok vagyunk, de most elűzöl minket innen. Tüzet fogsz hányni ránk, ami elpusztítja a falunkat. El kell menekülnünk, mielőtt itt minden tűzbe nem borul. Micsoda? – hallgatta a megrökönyödött hegy, - tüzet fogok okádni és bántani fogom ezeket a jámbor embereket? De hiszen én szeretem őket! Mi lesz velem nélkülük, és mi lesz velem a mesék nélkül? Az ámulattól egy pillanatra megfeledkezett minden bajáról és eltátotta a száját. Éppen ekkor az orra hegyén kuporgó kisfiú sírni kezdett. A könnyek szaporán hullottak a tátott szájba, onnan le a hegy lázas gyomrába és úgy hatottak ott, mint valami gyomorkeserű, pillanatok alatt meggyógyították a megcsömörlött hegyet. Elmúltak a rángások, lélegzete ismét egyenletes, nyugodt lett. 
És ettől fogva ez lett a hegy és a kisfiú kedvenc meséje. Minden nap elmondta a kisfiú a történetet a beteg hegyről, aki szinte tüzet hányt, de aztán mégse, mert a könnyek meggyógyították. Így volt, mese volt, mese lett. Aki nem hiszi, menjen, s nézze, hallgassa meg, mert a hegyen még most is ott ül egy öregember, aki látszólag mintha csak magának, a szakállába mormogna valamit. De, aki türelmesen várakozik, előbb-utóbb látni fogja, ahogy a hegy olykor hunyorog, máskor mosolyog, sőt, ha nagyon huncut történetet hall, még kacsintgat is közben.

2012. február 7., kedd

egy hosszú projektről

elkezdtem az öt tibeti rítust. a negyedik hétnél tartok. mind az öt gyakorlatból hármat kell első héten elvégezni, és kettesével növelni minden héten. a tizedik héten eljutsz a 21x5 gyakorlathoz, huszonegynél többet nem kell csinálni. még a felénél sem tartok (9x5), máris elképesztő módon hat. olyan hátam lett, mint valami zergének, erős, ruganyos. nekem, akinek gyakran mintha szilánkokból lett volna felépítve az egész csigolyám, farcsontom, nyakszirtem. persze, fájdalmak vannak így is. de egyenesebb a hátam, szélesebb a mellkasom, jókat lélegzem, könnyedén hajolok. ha reggel, vagy este végzem, amikor csendesség van, olyan, mint egy lassított, egyszemélyes, intim tánc. táncolok önmagammal, a sejtjeimmel, a körülöttem és bennem melegedő levegővel, a szívemben lobogó tűzzel.

ha azt mondom valakinek, hogy egy életen át fogat kell mosnod, mosakodnod kell, öltözködnöd, sőt, néha elegánsan járnod, rendezned a frizurád, vágnod a körmöd, teljesen normális dolognak veszi. mert ezt tanították neki. ezt látja mindenütt. amikor az öt tibetiről kezdek beszélni, eleinte érdeklődéssel hallgatják az emberek, van, aki elkéri a könyvet, van, aki elgondolkodik rajta. sokan azonban azt kérdik, és meddig kell ezt csinálni? amikor mondom, életed végéig, elszörnyednek. én nem vagyok olyan kitartó, tudod, mondják, és inkább neki se fognak. az lenne a legjobb, ha be lehetne építeni az emberbe egy szerkentyűt, ami akkor is hat, ha ők alszanak, aztán reggel fitten, frissen, egészségesen kelnének. fast-health. nekem ez úgy hangzik, mintha megriadnának attól, hogy baszki, egy életen át élni kell! és egy életen át mindenféle fog történni velünk, hogy szenvedni fogunk, szeretni, égni és elégni és porunkból újjászületni, hogy barátaink cserben fognak hagyni, gyermekünk leszar, szülőnk megzsarol, szerelmünk megcsal, kihalnak mellőlünk a legdrágábbak, nem lesz pénzünk, melónk, sivár lesz minden és mindenki, és a végén meghalunk.

na ja.

igen, ez mind benne van a pakliban, pont úgy, ahogy az összes többi is, amit szépségként, jóságként, igazként élsz meg. és választhatod azt, hogy egyik kesergésből a másikba esel (van is egy csomó jó kis magyar kesergő), és panaszkodsz és itt is fáj, és ott is fáj, de leginkább a szíved, és választhatod azt is, hogy megnézed, miért is ez a nagy fájás. s ha már régen nem él, csak megszokásból, önmagad előtti képmutatásból ragaszkodsz hozzá, engedd el és kelj fel a nappal. minden reggel.

kelj fel és járj.
és a hited hegyeket fog elmozdítani, vagy legalábbis akadályokat az utadból.

az egyik legnagyobb akadály az utadon te magad vagy. a szokásaiddal. a félelmeiddel, mazochista szenvedni szeretéseddel. kudarcaiddal. (s ha nem sikerül ez a lifelong projekt, akkor nem sikerül, de legalább megpróbálom)

be the change you want to see in the world, mondta Ghandi. ha elkezdesz tehát valamit, ami neked örömet okoz, jót tesz, egyensúlyodba visszahoz és a löketet afelé az álmod felé, amit leginkább valóra akarsz váltani - VALÓRA VÁLTANI, a hited és kitartásod által a szellemiből átváltani a valóba, a fizikai síkra, - megadja, akkor folytasd, mert ebből a pozitív értelemben vett önzésből mindenki bőségesen fogja kapni a jót. már nem magadért kelsz fel reggel, döntesz úgy, hogy jobb lábbal, nem csak magadért. hanem a közvetlen környezetedért is, és szépen gyűrűzve az egész világért.

a nagy változásokat is egyszerű emberek idézték elő azzal, hogy meg merték álmodni, és nem borzadtak el attól, hogy munkájuk esetleg egy életen át tart. mindenkiben megvan az a valami, az a rendkívüli, ami ebbe a világrendbe gyógyító, alkotó és alakító erőként beilleszkedhet, ami miatt megszületett. mert az humbuk, hogy a szülő akarja a gyereket. a lélek akar megszületni, mert itt és most dolga van. aztán vagy sikerül elvégezni a dolgát, vagy sem. hogy ezzel a felelősség rád hárul és már semmit nem kenhetsz a szüleidre, körülményeidre? hát, talán itt kezdődik valahol a felnőtté érés.

én tudom, hogy meg akartam születni. akarásomból lettem. ez az ajándékom és feladatom is egyben, ezt a nagy erőt, ami az akarásból származik, megszelidíteni. az egyik feladatom. a többi most lényegtelen.

és mindenki érzi, merre húz a szíve. csak már annak a bevallása is, hogy másfele, mint ahol most van, nagy bátorságot igényel. mert összeomolhat bele az egész tákolmány, amit úgy hív, jól megszervezett, felépített élet. én is érzem. el is indultam felé. és kérem az Istent, segítsen utamon, hogy mindig optimális időben kerüljek a megfelelő helyre, megfelelő emberek közé, s a hozzám való emberek mellém.