2012. január 26., csütörtök

Tudod? Nem? Pof!

Ismeretlenekkel autóztam. Útitársaim jóval fiatalabbak nálam, még a líceumi évekről beszélgetnek, és említenek egy tanárt, aki generációkat pofozott végig. Ez az ő módszere, mondják, bólogatnak mellé. - Engem is megpofozott, mondja a mellettem ülő fiatal, angyalszerű lány, - de meg is tanultam a fizikát. Hitetlenkedve nézek rá. - Te ezzel egyetértesz, te ezt módszernek tartod? Kitér a kérdésem elől. Az biztos, hogy megtanultam a fizikát és ma is tudom, feleli dacosan, és látom rajta, elszántan védi az elszenvedett pofonjait, elvégre ő szenvedte el, és még büszke is rá. - De meg is szeretted? – makacskodom, - és hasznodra is van? - Tudom, amit akkor, azzal a tanárral megtanultam, még ma is tudom, makacskodik vissza. – De te megpofoznál egy másik embert? - folytatom a meccset. – Háát, nem, vallja be kelletlenül. De látom rajta, haragszik rám. – Nem haragszom a tanáromra, semmi harag nem maradt bennem iránta. Szünetben odajött, és bocsánatot kért. Legalább tőlem bocsánatot kért, de már öreg, régóta nyugdíjas, és már többször voltak cirkuszok amiatt, hogy pofozkodik.
Lassan kinyílik a pof előzményének története. Sorban szólította fel a diákokat, senki nem tudta a választ, amire a lányhoz ért, akkora volt benne az indulat, hogy csattant az ostor. Rosszallásomban egyedül maradok, egy másik útitársunk is közbekotyog, szinte áhítattal mondja, milyen jó körmösöket kaptak gyerekkorukban, szinte hiányoznak neki. Motyogok nekik valamit az emberi méltóságról, a szeretettel nevelésről, de érzem a falat közöttünk. Szavaim belevegyülnek a motorzúgásba, elmaradoznak az út szélén. Leszállok, elköszönünk egymástól, de továbbra is cipelem magammal a fal felőlemi részét.
Nem értem. Futok végig a szálakon, amelyek visszavihetnek a lány pofhoz ragaszkodásának okához. A szülőktől átvett séma lenne, ami szerint nem halunk bele a pofba, sőt, néha nem árt egy jó verés? Székelyföldi iskoláról lévén szó, talán az életre nevelést láthatta mögé? Miért fontosabb számára az, hogy egy életre megtanulta a fizikát, és nem pedig az, hogy esetleg egy életre megszerethette volna? Miért védjük még mindig azt a felfogást, miszerint a két lábon szaladgáló lexikonok nevelése a cél, ahelyett, hogy az összefüggésekre hívnánk fel a figyelmet, a kevesebb információ rugalmasabb, a mindennapi életben alkalmazhatóbb felhasználására? Miféle mechanizmusok működnek bennünk, amikor normálisnak tartjuk a fizikai vagy verbális agressziót? Az iskolában a diák kiszolgáltatott a tanárnak, nagyon sok esetben nem tudja megvédeni magát, de miért nem szól közbe a tanári kar, a szülők? Tiszteletből a tanár kora iránt? Tiszteletből a kollega iránt. A szülő megszokásból, mert, ha őt verték, s lám, micsoda embert faragtak belőle, akkor verjék az ő gyerekét is?
Miért nehéz a határozottság és az agresszió között különbséget tenni? Mert ez szubjektív? Mert mindenkinek más a fájdalom- és tűrésküszöbe? Lehet erre is fogni. Azonban minden emberben van egy finomság, amit csak a szívvel lehet mérni, és ez a méltóság. És már a csecsemőnek is van méltósága. És a serdülőnek is, és az aggastyánnak is. Életkortól függetlenül meg lehet alázni egy emberi lényt. Ha szabadjára engedem az indulataimat olyan helyzetben, amikor a másik tehetetlen velem szemben és szóban vagy fizikailag bántalmazom a nekem kiszolgáltatottat, megalázok. Ehhez nem kell kutatásokat és felméréseket végezni. Elég, ha annak a szemébe nézek, akit felpofoztam. Kisfiam van, néha rácsaptam a kezére, fenekére. Ilyenkor soha nem az volt, hogy ő érdemelte volna meg pont ezt a fegyelmezést. Mindig lett volna más megoldás. Ilyenkor az indulat cselekedett bennem, és az, hogy megtehettem, mert ő védtelen volt velem szemben. Egy összekapásunkkor, amikor rákiabáltam, nem pedig határozottan raktam őt helyre a szülő-gyerek viszonyban, tehát rákiabáltam és túllőttem a célon, mert rögtön éreztem én is, ez már túl sok volt, keservesen sírva fakadt, és a tekintetében határozottan felismertem kisgyermek magam, egy hasonló helyzetben. Rettenetesen szégyelltem magam, pont úgy, mint az én szüleim régen, abban a pár, hasonló helyzetben. Mert valóban én is emlékszem mind a mai napig arra a két pofonra, amit apámtól kaptam,. És ő is emlékszik rájuk. De nem büszke erre és nem ezt tartotta a fő nevelési eszközének. Amikor határozott volt velünk és szigorú, akkor nem alázott meg, akkor csak a mércét emelte a magasba. Akkor valóban arra készített fel, hogy a nehézségek bizony jönni fognak és ennek ellenére, ezekkel együtt is tudnunk kell majd élni. Ilyenkor soha nem volt indulatos. Amit pedig életművészetéből és életrevalóságából átadott nekünk, azt szeretetből tette és szeretettel, sok közös játékkal, kacagással, együtt eltöltött idővel. Hogy kellett-e nekem az a két pof? Simán meglettem volna nélkülük is. De arra talán jó volt, hogy mutassa számomra, számunkra az irányt, hogy erre ne.
A pofozkodás mentén gondolati battyogásomban ugyanoda lyukadtam ki végül, hogy nem értem, miért fogadják el, bólintanak rá a felnőttek arra, ha egy tanár pofozkodik? Miért a vállrándítás, és mellé a szinte közömbös megjegyzés, ez az ő szokása? Ha a szülő nem veri a gyerekét, miért engedi, hogy más ezt tegye vele? Miért bízik abban, hogy egy idegen jobban tudja, mitől gyarapodik lélekben és szellemben az, akit ő hordozott a szíve alatt, ő nemzett? Mi az, ami miatt hallgatunk akkor is, ha nem értünk egyet a módszerrel? Közöny, karakánság, elvek, félelem, szokás, a tekintély tisztelete bármi áron? Vagy netalán valami furcsa, számomra érthetetlen logika, hogy ha a gyerekbe már kiskorában belesúlykolyuk azt, hogy az agresszió, a megalázás, a bántás, a rettegésben élés, a szorongás természetes érzések és reakciók , akkor felnőtt korában már nem fog ezekre érzékenyen reagálni és jobban fog boldogulni?
A kérdésen van a lényeg, - mondta az a tanárom, akitől én a legtöbbet tanultam, pedig, tudtommal, soha életében nem pofozta a diákjait, csak a mérce elhelyezésében volt olyan kíméletlen velünk szemben is pont, mint önmagával -, mert a válaszokkal mindig pórul járunk.
(Közoktatásban, januári szám)

2 megjegyzés:

  1. Igen. Ez határozottan egy jó kérdés.

    VálaszTörlés
  2. Hú, ez fájt. A hegedű tanárom 7 éven át pofozott, lány létemre. Ma mégis, és azóta is, nem a pofonok fájnak, azokat enyhítette az iránta érzett mérhetetlen gyűlöletem, hanem az, ahogy ebben a szenvedésben szüleim magamra hagytak, legyintve: biztosan megérdemled.

    VálaszTörlés