2012. január 25., szerda

Hol lakik a félelem?

A kis, sárga oroszlán beszélgetett a nagy, barnás oroszlánnal. Azt mondja a nagy oroszlán, ha majd jön a félelem, kiáltsd csak, segítség, és jövök. Kisfiam a nagy oroszlánnak segített beszélni, én a kicsinek. Azt kérdezte erre a kicsi, aztán, te nagy oroszlán, hát hol lakik a félelem? - A félelem a barlangban lakik - magyarázta a nagyokos nagy oroszlán, - ott, ahol a szellemek is. - Hm, - csodálkoztunk közösen a kisoroszlánnal, - a barlangban? - Igen, pontosan ott, felelte határozottan a nagy oroszlán. - És milyen színű az a félelem? – kérdeztem kíváncsian, no meg azért is, hogy végre belekotyoghassak a diskurálásba. - Hát sárga, meg kék, meg barna, meg piros meg zöld, meg mindenféle, de itt már a kisfiam hangján beszélő oroszlánnak kissé bizonytalankodó volt a hangja. - És nagyon kell félni ettől a félelemtől? - kérdeztük szinte egyszerre a kisoroszlánnal, és ijedten tekintgettünk egymásra, bár én, azt hiszem, kicsit bátrabb voltam a kisoroszlánnál, mert arra gondoltam, ha ez a félelem ilyen sokszínű, talán rokona a szivárványnak, s akkor olyan nagy baj nem lehet. - Hát nem kell olyan nagyon félni, - felelte egyszerre a kisfiam meg a bátor, nagy oroszlán bátorítóan, - csak annyira, hogy kiáltsd, segítsééég!Ez elég megnyugtató válasz volt, nem is törődtünk többet a félelemmel. De, amikor elindultam dolgomra, úgy, ahogy az anyukák teszik nagyon gyakran gyermekük nagy bosszúságára, nem hagyott nyugodni a gondolat, hol is lakik a félelem? Vajon tényleg a barlangban, ahol a szellemek laknak? Mert az én kiskoromban a félelem a kinti sötétben lakott. Akkoriban gyakran volt áramszünet, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy átbukdácsoljunk nagymamánkhoz, aki a szomszédban lakott. Hol egy szál gyertya, hol egy elemlámpa fénye próbálta belénksziporkázni a bátorságot. De megtörtént, hogy a szél ellobbantotta a gyertyát, vagy az elemlámpából kifogyott az elem, és akkor ebben a koromsötétben, ahogy kiléptünk az ajtón, gyakran ránkugrott a félelem. A szívünk a torkunkban dobogott, a húsz lépésnyi táv húsz kilóméternek tűnt, de egymás izzadt kezét szorongatva sikerült átjutnunk nagymamánkhoz, nagynénénkhez vagy más szomszédokhoz.
Aztán rájöttünk, hogy ez a félelem is fél. Félt a kacagástól, a hangos beszédtől, és félt az egymásbakulcsolt kezektől, mert, amire átértünk a szomszéd ház biztos melegébe, leggyakrabban el is tűnt, mintha soha nem is ólálkodott volna dobogó szívünkben, kiszáradó szánkban, izzadó tenyerünk körül. Lehet, hogy a félelemnek macskatermészete van, háztetőkön szeret tanyázni és ráugrani, akár egy hiúz, azokra, akik magányosan, félve, behúzott nyakkal sietnek valahová az éjszakában. Az egymást fogó kezek bátorságából pedig ő is merít egy kupányit, bekérezkedik a házba, megkeresi a legmelegebb zugot, és dorombolni kezd. S ha jobban megnézed, már nem is félelem kinézetű ez a csendes dorombolás, hanem sokkal inkább a barátságra hasonlít, olyasmire, mint ami akkor este volt, amikor a nagy oroszlán felajánlotta a segítségét a kisoroszlánnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése