2012. január 31., kedd

az ő sorsuk a mi sorsunk, avagy ma rajtam, holnap rajtad

"... Tibet 1950-ben bekövetkezett kínai megszállásáig, amikor megkezdődött az ország és kultúrájának módszeres elpusztítása, olyan nemzet volt, amely előtérbe állította az ön-felfedezést, a lelki tökéletesedést és nem katonai diadalokra törekedett. A 17. században az ötödik dalai lámát Tibet királyává koronázták, így minden kétséget kizáróan összekapcsolták az ország politikai és lelki sorsát. Mivel gyakorlatilag a tibetieket nem érdekelte a területi hódítás, sem a hatalom, a kormány a kis nemzet gazdagságát és energiáit kolostorok építésére és a vallásos művészet fejlesztésére használta. A tibeti buddhizmus elveinek a tisztele nemcsak elméleti, de gyakorlati síkon is: ez volt a tibeti hivatalos politika. A meditáció nemzeti prioritást élvezett, és a spirituális szakértők, a szent emberek voltak a társadalom leginkább megbecsült tagjai.

Ennek az elkötelezettségnek látványos megnyilvánulása volt a lhászai Nagy Imádság-fesztivál, a lelkiség országos megnyilatkozása, amelyet 551 éven át folyamatosan megtartottak. Minden évben két héten át felfüggesztettek minden szokásos tevékenységet, és Lhásza város kulcsait jelképesen átadták a szerzeteseknek, mialatt Tibet népe összegyűlt az imára és szertartásrokra.

A fesztivál Tibetben 1409-től 1960-ig a legfontosabb éves esemény volt - írja dr.Thruman - de azután a kínai megszállók erővel megakadályozták a megtartását.

Kérdés: Ez a lelkiség kifejezésre jutott a tibeti nép mindennapi életében is?

R. Thruman: Ez erőszakmentes kultúra volt, amely az altruizmusban, a szeretetben és a könyörületben gyökerezett. A tibeti buddhizmusban ezeket az elveket nemcsak úgy hírdetik, mint vallási ideálokat, hanem mint életstílust, a szellem pszichológiáját és a tanítások megmutatják, hogyan lehet a gyakorlatban megvalósítani ezeket az elveket. Képzeljük csak el, mi lenne a csakis önmagukkal foglalkozó, önmagukra figyelő nyugatiakkal, ha egyszer csak a magukévá tennének egy ilyen békés kultúrát, amely a mások boldogságát mindenenk fölé helyezi, és ezt a mindennapi életben meg is valósítja. Az volna igazán a Shangri-La."

"A tibeti népet erőteljes individualizmus jellemzi. Ezek az emberek mindig keményen harcoltak függetlenségük megőrzéséért. Az elmúlt kétezer év során Tibet független királyság volt, a királyok és a lámák hosszú sorával. Tibet függetlenségét gyakori kínai és mongol inváziók fenyegették, de a külföldi hódítókat rendre visszaverték.

Azután 1950 és 1959 között elérkezett a legpusztítóbb megszállás. A kulturális forradalom lázában égő kommunista kínaiak kijelentették, hogy Tibet a kínai "anyaország" része. Ennek nem volt semmilyen történelmi vagy kulturális alapja, itt a katonai erő döntött.

A kínaiak módszeresen elkezdték pusztítani az egész országban a buddhizmust. Lerombolták a kolostorokat, megölték a szerzeteseket és a lámákat. Sok ősi kolostort a szó szoros értelmében dinamittal robbantottak fel. A remetelakok tetejét lebontották és így az elemek gyorsan elvégezték pusztító munkájukat. Felbecsülhetetlen szellemi értéket jelentő iratokat elégettek vagy vécépapírként használtak. Kifosztották a könyvtárakat. Darabokra törték a vallási szertartásokra szolgáló kegytárgyakat. Disznóólnak és vágóhídnak használták az egykor tisztelt templomokat. Az agyagból készült szent ábrázolásokat porrá zúzták és téglának dolgozták fel. A kínai invázió előtt kb. 600 000 szerzetes élt Tibetben, közülük becslések szerint csak 7 000 maradt életben és kb. 100 000 elmenekült az országból. Három évvel a kínai megszállás után az ország romhalmazzá vált, a II. világháború utáni Európa lebombázott városaira hasonlított.

Ami még ennél is rosszabb: Kína betelepített Tibetbe kb. hétmillió han kínait és így a tibetiek kisebbségbe kerültek saját országukban.

Van, aki úgy jellemzi Tibetnek ezt a megszentségtelenítését, mint a buddhista holocaustot. Tibet megszállása óta kb. 1,2 millió tibeti halt meg az erőszak, bebörtönzés, kivégzés, kínzás, éhezás és öngyilkosság következtében. Ezrek és ezrek menekültek el Tibetből. Menekülttáborokban küzdenek a túlélésért, nagy szegénységben, szükséget szenvedve."

Részletek Peter Keldernek A fiatalság forrása, Az öt tibeti jógagyakorlat című könyvéből

2012. január 30., hétfő

teremtések között

Somogyi Réka

Eperédes titkok
(2008)


Gergely Edó

Vallomás
(2002)


Mint anyánk méhében
lüktető szíveink alatt
ültünk kettesben
s egybedagasztott minket
a szaunakőről szálló
sörös kenyérszag

majd úgy tettem mintha úsznék
bátortalan vízbeszült gyerek
izgatottan hallgattam – lestem
világ nyílásod
mely csecsmő szememnek új volt
s fénnyel telített

aztán a konyhában állt a bál
főztél nekem egzotikusat
s a gyógyfűlikőr kesernyés páragőzében
megsúgtam barátomtól hallott titkomat
hogy van Isten
a konyhákban legalábbis van

esthideg cigarettafüstben
álltál előttem
s erős ajkaiddal
izgattad – igazgattad
csókká gazdagított arcomat

születő gyermek meztelenségében
holt lélek Isten előtti színében
álltam előtted
ahogyan csak kedvese előtt a kedves

s te talán ismerve sem ismertél
nem tudhattad rólam hogy
TŐLED
belém szállt a szellő zöld remegése
ölem szilaj lóként tiport engem félre
testem és lelkem bennem szétszakadt
szívem és elmém kétségen túl akadt
s ölünk örvényébe énem belehalt

egész életet éltem veled egy nap alatt.



Fazakas Barna

Teremtés
(2011)



2012. január 26., csütörtök

Tudod? Nem? Pof!

Ismeretlenekkel autóztam. Útitársaim jóval fiatalabbak nálam, még a líceumi évekről beszélgetnek, és említenek egy tanárt, aki generációkat pofozott végig. Ez az ő módszere, mondják, bólogatnak mellé. - Engem is megpofozott, mondja a mellettem ülő fiatal, angyalszerű lány, - de meg is tanultam a fizikát. Hitetlenkedve nézek rá. - Te ezzel egyetértesz, te ezt módszernek tartod? Kitér a kérdésem elől. Az biztos, hogy megtanultam a fizikát és ma is tudom, feleli dacosan, és látom rajta, elszántan védi az elszenvedett pofonjait, elvégre ő szenvedte el, és még büszke is rá. - De meg is szeretted? – makacskodom, - és hasznodra is van? - Tudom, amit akkor, azzal a tanárral megtanultam, még ma is tudom, makacskodik vissza. – De te megpofoznál egy másik embert? - folytatom a meccset. – Háát, nem, vallja be kelletlenül. De látom rajta, haragszik rám. – Nem haragszom a tanáromra, semmi harag nem maradt bennem iránta. Szünetben odajött, és bocsánatot kért. Legalább tőlem bocsánatot kért, de már öreg, régóta nyugdíjas, és már többször voltak cirkuszok amiatt, hogy pofozkodik.
Lassan kinyílik a pof előzményének története. Sorban szólította fel a diákokat, senki nem tudta a választ, amire a lányhoz ért, akkora volt benne az indulat, hogy csattant az ostor. Rosszallásomban egyedül maradok, egy másik útitársunk is közbekotyog, szinte áhítattal mondja, milyen jó körmösöket kaptak gyerekkorukban, szinte hiányoznak neki. Motyogok nekik valamit az emberi méltóságról, a szeretettel nevelésről, de érzem a falat közöttünk. Szavaim belevegyülnek a motorzúgásba, elmaradoznak az út szélén. Leszállok, elköszönünk egymástól, de továbbra is cipelem magammal a fal felőlemi részét.
Nem értem. Futok végig a szálakon, amelyek visszavihetnek a lány pofhoz ragaszkodásának okához. A szülőktől átvett séma lenne, ami szerint nem halunk bele a pofba, sőt, néha nem árt egy jó verés? Székelyföldi iskoláról lévén szó, talán az életre nevelést láthatta mögé? Miért fontosabb számára az, hogy egy életre megtanulta a fizikát, és nem pedig az, hogy esetleg egy életre megszerethette volna? Miért védjük még mindig azt a felfogást, miszerint a két lábon szaladgáló lexikonok nevelése a cél, ahelyett, hogy az összefüggésekre hívnánk fel a figyelmet, a kevesebb információ rugalmasabb, a mindennapi életben alkalmazhatóbb felhasználására? Miféle mechanizmusok működnek bennünk, amikor normálisnak tartjuk a fizikai vagy verbális agressziót? Az iskolában a diák kiszolgáltatott a tanárnak, nagyon sok esetben nem tudja megvédeni magát, de miért nem szól közbe a tanári kar, a szülők? Tiszteletből a tanár kora iránt? Tiszteletből a kollega iránt. A szülő megszokásból, mert, ha őt verték, s lám, micsoda embert faragtak belőle, akkor verjék az ő gyerekét is?
Miért nehéz a határozottság és az agresszió között különbséget tenni? Mert ez szubjektív? Mert mindenkinek más a fájdalom- és tűrésküszöbe? Lehet erre is fogni. Azonban minden emberben van egy finomság, amit csak a szívvel lehet mérni, és ez a méltóság. És már a csecsemőnek is van méltósága. És a serdülőnek is, és az aggastyánnak is. Életkortól függetlenül meg lehet alázni egy emberi lényt. Ha szabadjára engedem az indulataimat olyan helyzetben, amikor a másik tehetetlen velem szemben és szóban vagy fizikailag bántalmazom a nekem kiszolgáltatottat, megalázok. Ehhez nem kell kutatásokat és felméréseket végezni. Elég, ha annak a szemébe nézek, akit felpofoztam. Kisfiam van, néha rácsaptam a kezére, fenekére. Ilyenkor soha nem az volt, hogy ő érdemelte volna meg pont ezt a fegyelmezést. Mindig lett volna más megoldás. Ilyenkor az indulat cselekedett bennem, és az, hogy megtehettem, mert ő védtelen volt velem szemben. Egy összekapásunkkor, amikor rákiabáltam, nem pedig határozottan raktam őt helyre a szülő-gyerek viszonyban, tehát rákiabáltam és túllőttem a célon, mert rögtön éreztem én is, ez már túl sok volt, keservesen sírva fakadt, és a tekintetében határozottan felismertem kisgyermek magam, egy hasonló helyzetben. Rettenetesen szégyelltem magam, pont úgy, mint az én szüleim régen, abban a pár, hasonló helyzetben. Mert valóban én is emlékszem mind a mai napig arra a két pofonra, amit apámtól kaptam,. És ő is emlékszik rájuk. De nem büszke erre és nem ezt tartotta a fő nevelési eszközének. Amikor határozott volt velünk és szigorú, akkor nem alázott meg, akkor csak a mércét emelte a magasba. Akkor valóban arra készített fel, hogy a nehézségek bizony jönni fognak és ennek ellenére, ezekkel együtt is tudnunk kell majd élni. Ilyenkor soha nem volt indulatos. Amit pedig életművészetéből és életrevalóságából átadott nekünk, azt szeretetből tette és szeretettel, sok közös játékkal, kacagással, együtt eltöltött idővel. Hogy kellett-e nekem az a két pof? Simán meglettem volna nélkülük is. De arra talán jó volt, hogy mutassa számomra, számunkra az irányt, hogy erre ne.
A pofozkodás mentén gondolati battyogásomban ugyanoda lyukadtam ki végül, hogy nem értem, miért fogadják el, bólintanak rá a felnőttek arra, ha egy tanár pofozkodik? Miért a vállrándítás, és mellé a szinte közömbös megjegyzés, ez az ő szokása? Ha a szülő nem veri a gyerekét, miért engedi, hogy más ezt tegye vele? Miért bízik abban, hogy egy idegen jobban tudja, mitől gyarapodik lélekben és szellemben az, akit ő hordozott a szíve alatt, ő nemzett? Mi az, ami miatt hallgatunk akkor is, ha nem értünk egyet a módszerrel? Közöny, karakánság, elvek, félelem, szokás, a tekintély tisztelete bármi áron? Vagy netalán valami furcsa, számomra érthetetlen logika, hogy ha a gyerekbe már kiskorában belesúlykolyuk azt, hogy az agresszió, a megalázás, a bántás, a rettegésben élés, a szorongás természetes érzések és reakciók , akkor felnőtt korában már nem fog ezekre érzékenyen reagálni és jobban fog boldogulni?
A kérdésen van a lényeg, - mondta az a tanárom, akitől én a legtöbbet tanultam, pedig, tudtommal, soha életében nem pofozta a diákjait, csak a mérce elhelyezésében volt olyan kíméletlen velünk szemben is pont, mint önmagával -, mert a válaszokkal mindig pórul járunk.
(Közoktatásban, januári szám)

2012. január 25., szerda

Hol lakik a félelem?

A kis, sárga oroszlán beszélgetett a nagy, barnás oroszlánnal. Azt mondja a nagy oroszlán, ha majd jön a félelem, kiáltsd csak, segítség, és jövök. Kisfiam a nagy oroszlánnak segített beszélni, én a kicsinek. Azt kérdezte erre a kicsi, aztán, te nagy oroszlán, hát hol lakik a félelem? - A félelem a barlangban lakik - magyarázta a nagyokos nagy oroszlán, - ott, ahol a szellemek is. - Hm, - csodálkoztunk közösen a kisoroszlánnal, - a barlangban? - Igen, pontosan ott, felelte határozottan a nagy oroszlán. - És milyen színű az a félelem? – kérdeztem kíváncsian, no meg azért is, hogy végre belekotyoghassak a diskurálásba. - Hát sárga, meg kék, meg barna, meg piros meg zöld, meg mindenféle, de itt már a kisfiam hangján beszélő oroszlánnak kissé bizonytalankodó volt a hangja. - És nagyon kell félni ettől a félelemtől? - kérdeztük szinte egyszerre a kisoroszlánnal, és ijedten tekintgettünk egymásra, bár én, azt hiszem, kicsit bátrabb voltam a kisoroszlánnál, mert arra gondoltam, ha ez a félelem ilyen sokszínű, talán rokona a szivárványnak, s akkor olyan nagy baj nem lehet. - Hát nem kell olyan nagyon félni, - felelte egyszerre a kisfiam meg a bátor, nagy oroszlán bátorítóan, - csak annyira, hogy kiáltsd, segítsééég!Ez elég megnyugtató válasz volt, nem is törődtünk többet a félelemmel. De, amikor elindultam dolgomra, úgy, ahogy az anyukák teszik nagyon gyakran gyermekük nagy bosszúságára, nem hagyott nyugodni a gondolat, hol is lakik a félelem? Vajon tényleg a barlangban, ahol a szellemek laknak? Mert az én kiskoromban a félelem a kinti sötétben lakott. Akkoriban gyakran volt áramszünet, de ez nem akadályozott meg bennünket abban, hogy átbukdácsoljunk nagymamánkhoz, aki a szomszédban lakott. Hol egy szál gyertya, hol egy elemlámpa fénye próbálta belénksziporkázni a bátorságot. De megtörtént, hogy a szél ellobbantotta a gyertyát, vagy az elemlámpából kifogyott az elem, és akkor ebben a koromsötétben, ahogy kiléptünk az ajtón, gyakran ránkugrott a félelem. A szívünk a torkunkban dobogott, a húsz lépésnyi táv húsz kilóméternek tűnt, de egymás izzadt kezét szorongatva sikerült átjutnunk nagymamánkhoz, nagynénénkhez vagy más szomszédokhoz.
Aztán rájöttünk, hogy ez a félelem is fél. Félt a kacagástól, a hangos beszédtől, és félt az egymásbakulcsolt kezektől, mert, amire átértünk a szomszéd ház biztos melegébe, leggyakrabban el is tűnt, mintha soha nem is ólálkodott volna dobogó szívünkben, kiszáradó szánkban, izzadó tenyerünk körül. Lehet, hogy a félelemnek macskatermészete van, háztetőkön szeret tanyázni és ráugrani, akár egy hiúz, azokra, akik magányosan, félve, behúzott nyakkal sietnek valahová az éjszakában. Az egymást fogó kezek bátorságából pedig ő is merít egy kupányit, bekérezkedik a házba, megkeresi a legmelegebb zugot, és dorombolni kezd. S ha jobban megnézed, már nem is félelem kinézetű ez a csendes dorombolás, hanem sokkal inkább a barátságra hasonlít, olyasmire, mint ami akkor este volt, amikor a nagy oroszlán felajánlotta a segítségét a kisoroszlánnak.

2012. január 12., csütörtök

KlimtRékaEdó

Klimt, Wasserschlangen II.
1904-1907




Edó, búvárkacsa ének

2002

le is le merültem
tested fertőjébe
lelked mocsarába
gyöngyidet felhozni
elibéd kirakni
lám ez is te vagy
foggal az igazat
körömmel a gyöngyöt
kutattam szememmel
bár egy szemet lelnék
ékes egy világunk
hogy össze ne dőljék

fortyogó fekélyes éjből lágy estébe fáradtan értem vissza
borzadtam szememet ten keresésedben valahol elhagytam

ültem gödreimben
sírni sem tudtam
szél szavát hallgattam
két űr üregében
szél beleszórt földet
madár hozott magot
csíra ágak fácska
világ életfája
száz rügyben száz szem nőtt
mind más s más csodára
szemem látásodnak
igazgyöngynek hagytam



Somogyi Réka
2012

2012. január 6., péntek

a fénylő útakról


31-én reggel elindultam egyedül, sétálni. Annyian voltak a fejemben, mint a rostalika. S a mellkasomon egy egész várrendszer. Menjek tovább, ne menjek, kapaszkodtam a dombon. Bár a keresztig. És akkor megláttam. Pont, amikor a csodák természetén gondolkodtam. Ott ültek ketten, a kereszt, rajta a hóember :) Igen, a csoda az, hogy nincs olyan út, amin valaki előttünk már ne járt volna, és mégis, mindegyik út azé, aki járja. Jeleket hagyunk egymásnak. Kőből, jégből, fénylő időkből. Utána már kétségem sem fért hozzá, hogy addig megyek, amíg koraestet nem hoz az aláereszkedő köd, amíg belém nem nő a köröttem lézengő
csend.

az örömről