2011. december 14., szerda

Szejeeet, nem szejeeet

Amíg anyád ki nem takarítja a fejed, addig ne gyere óvodába. Még mást is mondott, már nem emlékszem, mit, de a lényege az volt, hogy megalázott. Mindenki előtt, a folyóson mondta ezt, három éves, tetves fejemnek. Anyánk minden szombaton megfürösztött, fürdés után levágta körmünket, megbogarászta a fejünket, hogy tiszta-e, vasárnap reggel pedig, miután szépen felöltöztetett és elindított volna templomba vagy a vasárnap délelőtti játszásra, felállított az ágyra, az ablak elé, és bekémlelt a szánkba, hogy véletlen nem feketedik-e fogunkban a szú. És, ha igen, akkor hétfőn irány a fogászat. Mindezt a hét felé szakadásában, három gyermekkel, szörnyű teherbírást igénylő munkahelye mellett.
Tudtam, anyám nem hibás, azt is, hogy én sem vagyok hibás. Ugyanis már akkor egy fejjel magasabb voltam az átlagnál, ez volt az egyik ok, amiért a leghátsó sorba ültetett az óvonéni. A másik ok pedig az volt, hogy egyszerűen csak nem szeretett. Éreztem ezt. A leghátsó sorban pedig szegény családokból származó gyerekek ültek, nyomorúságos háttérrel. Piszkosak voltak, és tetvesek is. A tetű pedig nem válogat, az én fejembe is átmászott. Minden idegemmel éreztem azt, hogy nem szeretnek, hogy megaláznak, hogy vannak kiválasztottak, a rendszerben a helyükön levő emberek és annak gyerekeik, és vagyunk mi, akiket ilyen vagy olyan okból kifolyólag kirekesztenek, engem történetesen azért, mert nagyapámat anno kuláknak bélyegezték. Három éves voltam, kezdenem kellett volna az óvodát, a kicsi csoportot, de hazamentem és kijelentettem, többé nem megyek óvodába.
Szerencsére abban az évben édesanyám megoldotta a helyzetet, nem is kellett mennem, nagymamám vigyázott rám. A következő évben aztán már olyan nagy tragédiák nem történtek, mert más óvonénihez kerültem, de azért megjegyeztem a szüleimnek, hogy addig ne várják, hogy hordjam haza a piros pontokat, pedig tudom a verseket és énekeket, amíg ők is nem kezdik el hordani az óvonéninek a kávékat, csokoládékat. Négy és fél éves fejjel tökéletesen felfogtam, mi történik. Láttam, hogyan működik az akkori rendszer. És a mi gyerekeink is látják, érzik, csápjaikkal letapogatják a mait. Ami változott is, a mi gyerekkorunk óta, meg nem is. Van, amikor jelzik nekünk, van, amikor nem, s esetleg csak majd húsz év múlva fogjuk megtudni valamelyik történetükből, hogy első bölcsis, ovis éveiből mi milyen nyomot hagy(ott) benne.
Minden szülő gondja, milyen hírű iskolába, óvodába írassa be gyerekét. Az én szüleimnek, falun, ilyen gondjuk nem lehetett, maximum a két óvonő közül választhattak. Idén nyáron kapkodtam a fejem, hallottam mindenfélét a sok óvodáról, iskoláról. A város rengeteg lehetősége, amelyekben nekem gyerekként nem lehetett részem, íme, feltárta arcát, hozva magával mind a jót, mind a rosszat. Végül nem egy óvoda hírneve, hanem egy óvonéni mellett döntöttem. Annyi jót hallottam róla, hogy elmentem „háztűznézőbe”. Bízva az ösztönömben, hallgattam őt, beszélgettem vele. Nem is annyira arra figyeltem, mit mond, hanem arra, hogy bennem az ő jelenléte milyen érzést kelt. Hogy jön az az érzés, hogy igen, erre az emberre szívesen rábízom a gyermekemet, vagy sem. És a gyomromban teljes csend volt és nyugalom. A zsigerek se moccantak. Ő lesz a gyermekem óvonénije, döntöttem el.
És azóta is, amikor délben megyek érte és sikerül kicsit beszélgetni az óvonénivel, azt hallom, hogy a gyermekem aznap milyen volt. Milyen volt a kedélye, az egészsége, milyen izgalmas dolgok történtek vele, hogyan viszonyul a többiekhez, hogyan reagál bizonyos helyzetekben, nem pedig azt, hogy mit tudott, vagy nem tudott, mit tanult, vagy nem tanult. Amikor pedig a gyermeknek vastagon takarodott az orra, nem azt mondta, hogy holnaptól ne hozd őt óvodába, mert elkapja a többi gyerek, hanem elmesélte, hogy a déli napsütésben kiül a gyerekekkel az udvarra, hagyja, hogy hasson a nap gyógyító ereje, és felszerelkezik papírzsebkendőkkel.
Úgy érzem, jó kezekben van, mert szeretve van, figyelnek rá, számba veszik, és az óvonéni anyai gondoskodásának köszönhetően olyan közösségi hangulat alakult ki, amelyik hoz valamit a régi, nagy családok erejéből.
Megjelent a Magyar Közoktatás novemberi számában

2 megjegyzés:

  1. Edo kedves, mindig szívesen, élvezettel olvasom soraidat. Szerintem Benned minden megvan, hogy az írásból megélj és gyermeke(i)d, ill. férjed mellett mással ne kelljen törődnöd (ld. vmi idegőrlő meló, frusztrált séffel..etc.). Csak a külvilág is alkalmas lehetne mindehhez - bár lenne mármint.
    Érzékenységed, stílusod, egész lényed sugárzik szavaidból - legyen az bár emlék vagy egy impresszió avagy képzeleted szüleménye! És én ezt imádom!
    Örülök, hogy vagy - mindig és újra. Egyfolytában tudnálak olvasni (ha az idő is engedné).
    Irodalmi Nobel-díj vagy a lát6áron!!!

    Szeretettel és köszönettel,
    Noémi (az a Bukiból ismert másik langaléta, japános budapesti)

    VálaszTörlés
  2. japános...? nem is tudtam, hogy japános voltál.

    s ami a kommented első részét illeti, azt mondom, ámen :)

    VálaszTörlés