2011. december 25., vasárnap

Lélek-kések

Főzés közben dolgozom fel az anyagot és a lelket. Ezért is imádok főzni. Mert van úgy, hogy megáll a kés a levegőben. Egy felismeréstől, egy emléktől.

A zöld petrezselymet vágtam éppen. Ez a fűszer alapfűszer, talán az első, amit megtanultam megkülönböztetni. Imádom az illatát, ízét. Szerettem nézni, ahogyan anyám, nagyanyám aprítják a lapítón. És hirtelen beugrott, hogy miért nem mentem férjhez. Nem azért, mert én nem szerettem volna, hanem mert anyám egész életében azért siránkozott, hogy miért is ment férjhez. És siratta meg nem történhető jövőjét, amikor neki nincs férje, vagy elvált. Mivel egyik se történt meg, ezt a vágyát belémsulykolta.

Eddig csak arról a traumáról volt divat beszélni, amit az okoz a gyereknek, ha elválnak a szülei. Pedig sokkal többen küzdünk azzal a traumával, hogy nem váltak el a szüleink. Ők lehet, hogy már rég túltették ezen magukat és vénségükre összeértek, de a legtöbb gyerek ennek következtében dönt a kapcsolatában. Azért válik el, akár többször is, vagy nem válik el, mert a szülei nem váltak el. Vagy az van, hogy megmutatja, ő majd másképp és jobban csinálja, vagy pedig szolidarizál a boldogtalanságukkal. Vagy férjez se megy, tehát a kiskaput meghagyja, mint például én.

Megelőlegeztem magamnak a bizalmat, hogy ez az évem csuda kemény lesz. És az lett. Számítom ezt az évet a születésnapomtól kezdve. Amikor ránkjárt a rúd. Úgy istenigazából, ahogy, minden kapcsolatban minimum egyszer, megtörténik. Szerencsém volt Pema Chödrönnel és még sok mindenkivel. Miközben szedett szét a fájdalom, adtam is oda magam. Semmim nem vontam vissza, semmit nem őríztem meg. Tudtam, csak akkor vihet magával arra az útra, amit az elmúlása után fogok járni, ha teljes lényemmel belemegyek. Nagyon sok negatív érzést megéltem. Mindezen érzések mögött, fölött, alatt, nevezzük bárhogy, volt egy megtartó erő, nevezzük szeretetnek, józanságnak, figyelő énnek, bárminek.

De bementem a fájdalmaim forrpontjába, és megnéztem, miért fáj, miért haragszom a többiekre, akik ezt a nagy kutyut végre felrobbantották. Tudtam, hálásnak kellene lennem (ez a hála aztán, később, ősszel, ki is virágzott bennem, és ki is tudtam fejezni az a személy iránt, akire olyan sokáig vetítettem ki a haragomat, s aki, ebben a történetben, a legártatlanabb volt), de előbb be kellett eveznem a halál vizeire. Oda, ahol meghalnak az illúziók. Meg kellett gyászolnom őket és útjukra kellett bocsájtanom. Ahogy néztem a halottat, és virrasztottam és gyászoltam, úgy lett egyre tisztább a kép.

Hogy nem a saját vágyaim ezek.

Csak a beidegződések, a hogyan kell, illik, szabadok, kellenne lenniükök, amiket még mindig magamban hordozok. Igazából örülnöm kellene és táncolnom és vigadom, és bort bontanom és megvendégelnem a barátaimat, mint a cigányok szokták temetésekkor, hogy ide, erre a peremföldemre is eljutottam. Hiszen nagyon messze vagyok már attól, ahol akkor álltam, amikor megrekedetten ácsorogtam egy helyzetben és egyfolytában attól féltem, hogy ez a jó kis biztonságos, langyos megrekedettség egyszer véget ér.

IGEN, véget ért.

Már más határokon járok. Más kérdések foglalkoztatnak, másképp látom magam, a párkapcsolatot, a családot, az istent, az embert, mindent, hiszen már régen nem az vagyok, aki szorultságomban voltam. A folyó, ami elviszi a holtakat, mindent szállít, virágszirmokat is, amiket hajamra szórhatok. És, igen, bármi lehet még és bármi megtörténhet, bármi, amit el tudok képzelni.

(Sőt, a jó hírem nemrég önmagam számára az volt, egy igen kényes, és forró és eleven helyzetben, hogy az is megtörténhet, amiről még csak nem is képzelődöm, ha van elég bátorságom önmagamhoz és a helyzet élességéhez.)

Előítéletek és másikra vádlóan mutató ujjaim hullottak le. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy nem is tudtam arról, hogy ennyien laknak már megint bennem (mármint előítéletek), hogy közben ennyire megkeményítettek és elfordítottak az élettől.

Az élettől, ami mindig változó, eleven, lüktető, forró és nyílt.

Megrekedtségem, szorultságom szorongatása közben nem tudtam szeretni azokat, akikkel együtt éltem, kitudjahányadik felszabadulásom történetét. Bár az eszem felfogta és tudta, hogy ez esély egy roppant gazdagodásra, a szívem és a gyomrom kitartóan félte a magáét. Aztán lassan összhang lett, utolérte a gyomrom a szívemet, a szívem az eszemet. És, bár a próbatételek, kérdőjelek, félelmek és kétkedések keményen jelentkeznek minden nap, úgy tudok visszanézni erre az évre, mint az egyik legnagyobb gátszakításosra. Ilyen volt a 2003-as és a 2006-os év is.

Mert, úgy látszik, az élet élni akar bennem, és, valahányszor ezt hosszú időre elfelejtem, a leckét, kivétel nélkül, mindig feladják. Még soha nem sikerült megúsznom, ezért inkább tanulok úszni. És, mivel valóban nem vagyok jó úszó és csak tanulok úszni, jól tudom, azt vízbe kapaszkodva nem lehet :)

4 megjegyzés:

  1. Jajj, ez most valahogy jól esett.
    Vagyis nem, mert szomorú, csak olyan szépen megfogalmaztad azt, amit én saját magamnak nem tudok.
    Én is, épp így, mint Te...
    Ezt jó volt olvasni, így ismeretlenül is, hogy összeszedett tud lenni MAJD az ember...
    Köszönöm! :)

    VálaszTörlés
  2. igen, az összeszedettség megérkezik beléd, de van egy pár dolog, amit jó megnézni, mert minél erősebb benned, annál később leszel összeszedett, legalábbis magamon a következőket szoktam észrevenni:
    ha túl erős az önostorozás
    önmarcangolás
    önvád iránti késztetés
    racionalizálási vágy, tehát ésszel mindent megmagyarázni kívánás
    szenvedés dédelgetése
    akkor későre lesz a kilábalás
    (nézz szét az áprilisi, május-júniusi bejegyzések között, mert ott volt a mélypont, hátha meglátod, hogy mit ne csinálj :) és bár neked könnyebb lesz.

    VálaszTörlés
  3. ...én most még csak intenzíven sajnálom magam, mert nem is 1, hanem legalább 2 átokverte "terézanyu" is lakik bennem, aki megad mindent, megcsinál mindent, előteremt mindent annak, akit szeret, még azt is, amit a másik még ki sem gondolt.
    Szóval tudom, hogy rosszul szeretek, nem trükközök, ha már megvagyok, nem kell tovább harcolni értem, mert szeretek, tehát természetes, hogy mindent odaadok magamból.
    És igen, túl erős a racionalizálási vágy, de ezt már vagy harminc éve nem tudom kiverni magamból, túlságosan földhöz ragadt vagyok hozzá...

    VálaszTörlés
  4. no, a bennünk lakó terézanyuk az ego legnagyobb szövetségesei, ezt, ha látod, akkor már csak jobb lehet :) én is így szerettem, mindig. ennek az a hátulütője, hogy nemcsak hogy nem hagyjuk a férfit megtenni a lépéseket, a maga ritmusában, hanem lefutjuk az ő pászmáját is. elvesszük tőle az erőt, és ezzel méltóságában sértjük meg őt. naná, hogy nem tud mit kezdeni velünk :) több türelmet és jó józanságot nekünk :)

    VálaszTörlés