2011. december 27., kedd

a kenderáztatás testresimuló erotikájáról

valamiért belédszeretett, megérzett benned valami erőt, megfogta a kisugárzádod, bármi, aztán ez a valami, az együttélés során kényelmetlenné válik. ne felejtsd el, a férfi számára a kényelemnél nincs fontosabb, és bármilyen légy, ha valami ebben a kényelmében zavarni fogja, megpróbálja azt benned leépíteni. még akkor is, ha az pont az a valami, amiért belédszeretett. te fojtod, gyűröd magadba vissza ezeket a "kényelmetlenségeket", amíg már semmi nem marad belőled abból, aki hajdan voltál. ekkor a férfi elmegy és megkeresi magának azt a nőt, akiben megvan az, amibe ő szerelmes tud lenni, és amit te az ő kényelme oltárán már feláldoztál.

bár tudtam, hogy van ebben igazság, rendesen felháborodtam. fájt minden szava. hiszen egy francot akartam belátni, hogy, igen, már hiányzik belőlem a tűz, a szabadság, a félelemnélküliség, a szenvedély, a bolondkodás, a rugalmasság, az izomlázig röhögések imádata, a féktelenség, a szilajság. mindazt az erőt, ami bennem ajándék, ha tudom uralni, átokként kezeltem, próbáltam rejtegetni, és ellenem fordult.

hajnal volt, ültünk a verandán, épp egy csepp bor mellett, de nem is hiányzott a sok, és azon gondolkodtam, hogy még énekelni sem mertem, úgy istenigazából kiereszteni a hangomat. és jött, hogy beleverjem a fejem minden falba. mert, ha valaki hibás azért, hogy fáj a fejünk, akkor az pont a mi saját, kicsi, buta fejünk.

a férfi mindig küzd a kényelméért, de ezt nem kell komolyan venni. mert ő sem veszi komolyan. ha meg komolyan veszi, akkor azt rendezze le az anyjával, mert vannak dolgok, amiket csak az anyjától várhat el egy férfi, senki mástól a világon, főleg a nőjétől nem.

és lassan kezdtem felszínre hozni mindazt, amit ÉN szeretek, hogy ismét szeressek én lenni, szeressem magamat. szeretek ebéd mellé bort inni, egetrepesztően és sokat, nagyon sokat kacagni. festeni, rajzolni, énekelni, táncolni, ugrabugrálni és hajmeresztő hajakat hordani, nagyokat kiáltani, ha úgy érzem, feszít szét az erőm, ijesztő grimaszokat vágni, írni, írni, írni, olvasni, és az olvasnivaló könyveket felhalmozni, szervezni, társaságba menni, csoportot vezetni, délután forrókávézni, fehér éjszakákat rendezni, kimondani a gondolataimat a magam hangján, vállalva, hogy amit mondok, esetleg az azt hallók kilencvenkilenc százalékának nem fog tetszeni...

aztán nemrég két nővel beszélgettünk arról, hogy mekkora kompormisszumot kell, lehet hozni egy kapcsolatban, hol a határ. és eszembe jutott, amit a verandán mondott anno a barátnőm. innen már csak egy ugrás volt eljutni az otthonülésig. a nő otthonüléséig. hogy a férfi azt szeretné, a nő üljön otthon. persze, mellette csinálhat ezer más dolgot, de lényegében üljön otthon. csakhogy most mi történik azzal a nővel, aki otthon ül? mi marad neki, ha a házimunkák és az egyedüllétek közben nem akar kiégni? mert bármennyire is szeresse a családját, nyitásként, legtöbbször, ami marad, az a tévé és az internet.

és akkor eszembe jutott egy kép, amit anyám festett szemem elé, miközben egyszer régen gyalogoltunk haza a mezőről és előnkbe tárult az Olt. látod, az a rész, oda jártunk áztatni a kendert. nagy esemény volt, az egész falu ott volt. mindenkinek megvolt a dolga, a férfiaknak is. az asszonyok alsóneműre, ingre, alsószoknyára vetkőztek, a bugyogókat feltűrték a combjukra és úgy mentek be a vízbe. s nagy hancúrozások, viccelődések voltak ilyenkor. mi is mentünk, gyerekekül, ott tanulgattunk úszni. eltartott pár hétig ez a közös munka. és adom át ezt a képet. és mondom, hogy régen sem a négy fal között élt az asszony és nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, hanem kijártak, összejártak, s bár biztos, hogy minden kornak megvannak a maga problémái és korlátai, mégis, egy közösségben sokkal több esély volt arra, hogy az érzelmek a felszínre jöjjenek, a történetek megtörténülhessenek.

és látom magam előtt a testresimuló fehér vásznakat, ahogy kiemelik a női testek vonalát, átsejlik a rózsaszín, a barna, kivillannak a vállak, a térdek, a viccektől pirulnak az arcok, a széltől omlanak a tincsek, a levegőben forrnak a szavak, s a tekintetek (el)döntenek eljövő esteket, életeket

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése