2011. december 13., kedd

Adventi ajándék

Gyerekkoromban szenvedélyesen szerettem festeni, rajzolni. De aztán, ahogyan a felnőttek többsége szokta, kinőttem ezt a szórakozásomat. Úgy tettem, mint mindenki más, tanultam, utaztam, dolgoztam, ismerkedtem az emberekkel, a világgal. Azt hittem, nagyon sok felfedezni való vár rám. A sok színesceruza, vízfesték elmaradozott, én pedig általában csak egy golyóstollal jártam a világom. Aztán megjelentek a számítógépek, és gyakran már a golyóstoll sem kellett. Egyszer aztán eléggé felnőttem ahhoz, hogy egy kisgyermek úgy döntsön, engem választ anyukájának. És meg is született a kisfiam, fel is cseperedett annyira, hogy egész nap rajzolni kellett vele. Rajzoltunk is, ő eleinte pirkákat, tőlem követelte a traktorokat. Ezernyi traktor után végre békén hagyott, kezdte ő maga papírra gurítani a kerekeket. Én a sok traktor után nemhogy rákaptam volna ismét a rajzolásra, hanem méginkább leszoktam róla. Egészen addig, amíg egy boltban rá nem akadtam egy babaházra. Fából készült babaház volt, pici bútorokkal. Rájuk férne egy kis szín, gondoltam, miközben a natúr szobácskát nézegettem. És, első adandó alkalommal, vásároltam magamnak ecseteket, temperát. Kis, kezdetleges tulipánokat festettem rájuk, és napot és holdat és csillagot. Kicsit maszatos képek lettek, girbegurba vonalakkal, esetlen mintákkal. De én dagadoztam a büszkeségtől, íme, az én művem. Kisfiam is értékelte művészetemet, rögtön ki is pingálta ő is a fakockáit vízfestékkel. És, ettől fogva, egyre csak azon törtem a fejem, mit is festhetnék még ki. Az már nem is érdekelt olyan nagyon, hogy milyen lesz, vagy, hogy felnőtt barátaim mit szólnak hozzá, úgyis tudtam, lesz, aki azt mondja majd, na, ennek sincs fontosabb dolga, vagy, hogy a ház fut, ő pedig gyerekeskedik, megint másvalaki szerint talán nem is illő, hogy ilyen haszontalan pepecseléshez ennyi türelmem legyen. Mint mondtam, nem érdekelt. Csak az az élmény érdekelt, amikor az ecsetet a kezembe vettem és felvittem a festéket a papírra, fára. Ilyenkor megszűnt az idő, vagy talán inkább lelassult, megcsendesedett. Táncolt az ecset, a színek és vonalak megelevenedtek és tiszta, ragyogó képek suhantak át a fejemen.

És eljött az advent ideje. Amikor amúgy is a csendre, a melegségre figyelünk, ami belőlünk, felénk árad. De ilyenkor mindenki ajándékozási lázban ég, ami nem mindig csendes, és nem mindig szívből jövő. Sokszor zaj és vakító fények és idegeskedések a kísérőtünetei ennek a láznak. Hogy, hogy nem, előkerült a festék meg az ecsetek. És festeni kezdtem. Miközben festettem, rokonaimra, barátaimra gondoltam. Kicsit olyan volt, mintha az ő kedélyállapotukat is festegetném, és igyekeztem jó meleg, vidám és életerős színeket használni. Lassan elkészültek a gyertyatartók, a mandalák, és lett egy kis tükör is, ami virágalakba, színekbe bújt. Amikor a kisfiam meglátta, azt mondta, hogy azt nem adjuk senkinek, mert az az övé. Az az igazság, hogy ezt magamnak festettem, magyaráztam neki, de ettől rögtön lelombozódott. Tudod mit, legyen ez a kis tükör a kettőnké, és, amikor belenézünk, akkor virágnak látjuk magunkat. Jó, egyezett bele lelkesen gyermekem, a kettőnk tükre lesz ez. De naponta csak egyszer szabad belenézni. Miért? kérdeztem csodálkozva. Azért, válaszolta ő nagyon komolyan, mert, ha naponta sokszor nézi meg magát benne az ember, akkor traktornak fogja látni magát.
(Bak Sára csodálatos rajzai)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése