2011. december 27., kedd

a kenderáztatás testresimuló erotikájáról

valamiért belédszeretett, megérzett benned valami erőt, megfogta a kisugárzádod, bármi, aztán ez a valami, az együttélés során kényelmetlenné válik. ne felejtsd el, a férfi számára a kényelemnél nincs fontosabb, és bármilyen légy, ha valami ebben a kényelmében zavarni fogja, megpróbálja azt benned leépíteni. még akkor is, ha az pont az a valami, amiért belédszeretett. te fojtod, gyűröd magadba vissza ezeket a "kényelmetlenségeket", amíg már semmi nem marad belőled abból, aki hajdan voltál. ekkor a férfi elmegy és megkeresi magának azt a nőt, akiben megvan az, amibe ő szerelmes tud lenni, és amit te az ő kényelme oltárán már feláldoztál.

bár tudtam, hogy van ebben igazság, rendesen felháborodtam. fájt minden szava. hiszen egy francot akartam belátni, hogy, igen, már hiányzik belőlem a tűz, a szabadság, a félelemnélküliség, a szenvedély, a bolondkodás, a rugalmasság, az izomlázig röhögések imádata, a féktelenség, a szilajság. mindazt az erőt, ami bennem ajándék, ha tudom uralni, átokként kezeltem, próbáltam rejtegetni, és ellenem fordult.

hajnal volt, ültünk a verandán, épp egy csepp bor mellett, de nem is hiányzott a sok, és azon gondolkodtam, hogy még énekelni sem mertem, úgy istenigazából kiereszteni a hangomat. és jött, hogy beleverjem a fejem minden falba. mert, ha valaki hibás azért, hogy fáj a fejünk, akkor az pont a mi saját, kicsi, buta fejünk.

a férfi mindig küzd a kényelméért, de ezt nem kell komolyan venni. mert ő sem veszi komolyan. ha meg komolyan veszi, akkor azt rendezze le az anyjával, mert vannak dolgok, amiket csak az anyjától várhat el egy férfi, senki mástól a világon, főleg a nőjétől nem.

és lassan kezdtem felszínre hozni mindazt, amit ÉN szeretek, hogy ismét szeressek én lenni, szeressem magamat. szeretek ebéd mellé bort inni, egetrepesztően és sokat, nagyon sokat kacagni. festeni, rajzolni, énekelni, táncolni, ugrabugrálni és hajmeresztő hajakat hordani, nagyokat kiáltani, ha úgy érzem, feszít szét az erőm, ijesztő grimaszokat vágni, írni, írni, írni, olvasni, és az olvasnivaló könyveket felhalmozni, szervezni, társaságba menni, csoportot vezetni, délután forrókávézni, fehér éjszakákat rendezni, kimondani a gondolataimat a magam hangján, vállalva, hogy amit mondok, esetleg az azt hallók kilencvenkilenc százalékának nem fog tetszeni...

aztán nemrég két nővel beszélgettünk arról, hogy mekkora kompormisszumot kell, lehet hozni egy kapcsolatban, hol a határ. és eszembe jutott, amit a verandán mondott anno a barátnőm. innen már csak egy ugrás volt eljutni az otthonülésig. a nő otthonüléséig. hogy a férfi azt szeretné, a nő üljön otthon. persze, mellette csinálhat ezer más dolgot, de lényegében üljön otthon. csakhogy most mi történik azzal a nővel, aki otthon ül? mi marad neki, ha a házimunkák és az egyedüllétek közben nem akar kiégni? mert bármennyire is szeresse a családját, nyitásként, legtöbbször, ami marad, az a tévé és az internet.

és akkor eszembe jutott egy kép, amit anyám festett szemem elé, miközben egyszer régen gyalogoltunk haza a mezőről és előnkbe tárult az Olt. látod, az a rész, oda jártunk áztatni a kendert. nagy esemény volt, az egész falu ott volt. mindenkinek megvolt a dolga, a férfiaknak is. az asszonyok alsóneműre, ingre, alsószoknyára vetkőztek, a bugyogókat feltűrték a combjukra és úgy mentek be a vízbe. s nagy hancúrozások, viccelődések voltak ilyenkor. mi is mentünk, gyerekekül, ott tanulgattunk úszni. eltartott pár hétig ez a közös munka. és adom át ezt a képet. és mondom, hogy régen sem a négy fal között élt az asszony és nevelte a gyerekeket, vezette a háztartást, hanem kijártak, összejártak, s bár biztos, hogy minden kornak megvannak a maga problémái és korlátai, mégis, egy közösségben sokkal több esély volt arra, hogy az érzelmek a felszínre jöjjenek, a történetek megtörténülhessenek.

és látom magam előtt a testresimuló fehér vásznakat, ahogy kiemelik a női testek vonalát, átsejlik a rózsaszín, a barna, kivillannak a vállak, a térdek, a viccektől pirulnak az arcok, a széltől omlanak a tincsek, a levegőben forrnak a szavak, s a tekintetek (el)döntenek eljövő esteket, életeket

2011. december 25., vasárnap

Lélek-kések

Főzés közben dolgozom fel az anyagot és a lelket. Ezért is imádok főzni. Mert van úgy, hogy megáll a kés a levegőben. Egy felismeréstől, egy emléktől.

A zöld petrezselymet vágtam éppen. Ez a fűszer alapfűszer, talán az első, amit megtanultam megkülönböztetni. Imádom az illatát, ízét. Szerettem nézni, ahogyan anyám, nagyanyám aprítják a lapítón. És hirtelen beugrott, hogy miért nem mentem férjhez. Nem azért, mert én nem szerettem volna, hanem mert anyám egész életében azért siránkozott, hogy miért is ment férjhez. És siratta meg nem történhető jövőjét, amikor neki nincs férje, vagy elvált. Mivel egyik se történt meg, ezt a vágyát belémsulykolta.

Eddig csak arról a traumáról volt divat beszélni, amit az okoz a gyereknek, ha elválnak a szülei. Pedig sokkal többen küzdünk azzal a traumával, hogy nem váltak el a szüleink. Ők lehet, hogy már rég túltették ezen magukat és vénségükre összeértek, de a legtöbb gyerek ennek következtében dönt a kapcsolatában. Azért válik el, akár többször is, vagy nem válik el, mert a szülei nem váltak el. Vagy az van, hogy megmutatja, ő majd másképp és jobban csinálja, vagy pedig szolidarizál a boldogtalanságukkal. Vagy férjez se megy, tehát a kiskaput meghagyja, mint például én.

Megelőlegeztem magamnak a bizalmat, hogy ez az évem csuda kemény lesz. És az lett. Számítom ezt az évet a születésnapomtól kezdve. Amikor ránkjárt a rúd. Úgy istenigazából, ahogy, minden kapcsolatban minimum egyszer, megtörténik. Szerencsém volt Pema Chödrönnel és még sok mindenkivel. Miközben szedett szét a fájdalom, adtam is oda magam. Semmim nem vontam vissza, semmit nem őríztem meg. Tudtam, csak akkor vihet magával arra az útra, amit az elmúlása után fogok járni, ha teljes lényemmel belemegyek. Nagyon sok negatív érzést megéltem. Mindezen érzések mögött, fölött, alatt, nevezzük bárhogy, volt egy megtartó erő, nevezzük szeretetnek, józanságnak, figyelő énnek, bárminek.

De bementem a fájdalmaim forrpontjába, és megnéztem, miért fáj, miért haragszom a többiekre, akik ezt a nagy kutyut végre felrobbantották. Tudtam, hálásnak kellene lennem (ez a hála aztán, később, ősszel, ki is virágzott bennem, és ki is tudtam fejezni az a személy iránt, akire olyan sokáig vetítettem ki a haragomat, s aki, ebben a történetben, a legártatlanabb volt), de előbb be kellett eveznem a halál vizeire. Oda, ahol meghalnak az illúziók. Meg kellett gyászolnom őket és útjukra kellett bocsájtanom. Ahogy néztem a halottat, és virrasztottam és gyászoltam, úgy lett egyre tisztább a kép.

Hogy nem a saját vágyaim ezek.

Csak a beidegződések, a hogyan kell, illik, szabadok, kellenne lenniükök, amiket még mindig magamban hordozok. Igazából örülnöm kellene és táncolnom és vigadom, és bort bontanom és megvendégelnem a barátaimat, mint a cigányok szokták temetésekkor, hogy ide, erre a peremföldemre is eljutottam. Hiszen nagyon messze vagyok már attól, ahol akkor álltam, amikor megrekedetten ácsorogtam egy helyzetben és egyfolytában attól féltem, hogy ez a jó kis biztonságos, langyos megrekedettség egyszer véget ér.

IGEN, véget ért.

Már más határokon járok. Más kérdések foglalkoztatnak, másképp látom magam, a párkapcsolatot, a családot, az istent, az embert, mindent, hiszen már régen nem az vagyok, aki szorultságomban voltam. A folyó, ami elviszi a holtakat, mindent szállít, virágszirmokat is, amiket hajamra szórhatok. És, igen, bármi lehet még és bármi megtörténhet, bármi, amit el tudok képzelni.

(Sőt, a jó hírem nemrég önmagam számára az volt, egy igen kényes, és forró és eleven helyzetben, hogy az is megtörténhet, amiről még csak nem is képzelődöm, ha van elég bátorságom önmagamhoz és a helyzet élességéhez.)

Előítéletek és másikra vádlóan mutató ujjaim hullottak le. Az egészben az volt a legszomorúbb, hogy nem is tudtam arról, hogy ennyien laknak már megint bennem (mármint előítéletek), hogy közben ennyire megkeményítettek és elfordítottak az élettől.

Az élettől, ami mindig változó, eleven, lüktető, forró és nyílt.

Megrekedtségem, szorultságom szorongatása közben nem tudtam szeretni azokat, akikkel együtt éltem, kitudjahányadik felszabadulásom történetét. Bár az eszem felfogta és tudta, hogy ez esély egy roppant gazdagodásra, a szívem és a gyomrom kitartóan félte a magáét. Aztán lassan összhang lett, utolérte a gyomrom a szívemet, a szívem az eszemet. És, bár a próbatételek, kérdőjelek, félelmek és kétkedések keményen jelentkeznek minden nap, úgy tudok visszanézni erre az évre, mint az egyik legnagyobb gátszakításosra. Ilyen volt a 2003-as és a 2006-os év is.

Mert, úgy látszik, az élet élni akar bennem, és, valahányszor ezt hosszú időre elfelejtem, a leckét, kivétel nélkül, mindig feladják. Még soha nem sikerült megúsznom, ezért inkább tanulok úszni. És, mivel valóban nem vagyok jó úszó és csak tanulok úszni, jól tudom, azt vízbe kapaszkodva nem lehet :)

2011. december 23., péntek

Engels püspökről

Derűje, ereje és nyugalma újra és újra meglep. Humora sziporkázik bele a reggelbe, kacagunk, kacagunk. Már, ha akarnám, se tudnám eldönteni, miért is járok hozzá. Hol úgy hallgatom, mint gyermek a mesét, hol pedig beszélgetünk, mintha csak a megnemszületettje lennék, máskor szemtől szembe, két egykorú kortalan. S miközben látszólag végekkel dolgozik, szedett-vedett anyagokkal, ujjai közé, szavaink mögé, állandóan beszövi magát az Isten.

Amikor felébredtünk, hogy itt Románia lett, és mi most már Romániában élünk, akkor a három püspök félretette mindenféle felekezeti dogmáját és összefogott. Képesek voltak eltekinteni a felekezeti problémáktól és azt nézni meg, hol, mit tudnak közösen csinálni. Nagyon sok mindent alkottak meg, indítottak el így együtt. Róluk nevezték el a Három püspök teret, ami most Agârbiceanu tér, de volt az Engels tér is. Így történhetett az meg, hogy édesapám hazajött és elmondta, no, tőlem is megkérdezték, hol is van az Engels püspök tér.

S miközben dűlöngélünk jókedvünkben, egymás szemében látjuk mindazt, ami e kacagás mögött, s amit talán csak így érdemes, és csak így lehet emberöltönnyire szabva, (el)viselni.

2011. december 18., vasárnap

a szemrecsók százcsipetnyi erotikájáról

...miután jól kihallgattam szíve fecsegését, azt mondtam a fejem fölött tornyosuló sok bajusznak és szakállnak, puszild meg a szemem. Melyiket? - kérdezte a bozótban lakó láthatatlan száj. Ezt, toltam fennebb a fejem, és találomra odatartottam egyik szemem. A puha pamacs futó puszit adott a szememre, aztán lejjebb hajolt és a másikra is egy hosszat. Majd vissza az elsőhöz, és arra is adott egy hosszabb puszit. Nehogy aztán kancsin ébredjek.

A világ látfalásába belefáradt mohó szemem felsóhajtott, a mindent tudni és látni és megfejteni akarás visszaszembolygott a szemfenékbe, összegomolyodott és dorombolni kezdett.

Szemhéjam alól apró, színes lepkék röpködtek elő.

Volt, amelyik sokáig a szempilláimon billegtette leheletszárnyát. Erre a billegésre aztán az arcom fölött motozó bajuszból meleg virágok hulltak meztelen vállamra, kulcscsontomra s csontszög keménységembe virágpor ízek nyíltak.

Mielőtt elment, testét még rámterítette paplannak, mert mégiscsak tél van, s én mégiscsak egyedül.

Amikor felébredtem, egyik szemem nyitva, a másik csukva kukucskáltam a világok között, s arra gondoltam, micsoda rövid álom volt.

Vagy talán mégsem...

2011. december 14., szerda

Szejeeet, nem szejeeet

Amíg anyád ki nem takarítja a fejed, addig ne gyere óvodába. Még mást is mondott, már nem emlékszem, mit, de a lényege az volt, hogy megalázott. Mindenki előtt, a folyóson mondta ezt, három éves, tetves fejemnek. Anyánk minden szombaton megfürösztött, fürdés után levágta körmünket, megbogarászta a fejünket, hogy tiszta-e, vasárnap reggel pedig, miután szépen felöltöztetett és elindított volna templomba vagy a vasárnap délelőtti játszásra, felállított az ágyra, az ablak elé, és bekémlelt a szánkba, hogy véletlen nem feketedik-e fogunkban a szú. És, ha igen, akkor hétfőn irány a fogászat. Mindezt a hét felé szakadásában, három gyermekkel, szörnyű teherbírást igénylő munkahelye mellett.
Tudtam, anyám nem hibás, azt is, hogy én sem vagyok hibás. Ugyanis már akkor egy fejjel magasabb voltam az átlagnál, ez volt az egyik ok, amiért a leghátsó sorba ültetett az óvonéni. A másik ok pedig az volt, hogy egyszerűen csak nem szeretett. Éreztem ezt. A leghátsó sorban pedig szegény családokból származó gyerekek ültek, nyomorúságos háttérrel. Piszkosak voltak, és tetvesek is. A tetű pedig nem válogat, az én fejembe is átmászott. Minden idegemmel éreztem azt, hogy nem szeretnek, hogy megaláznak, hogy vannak kiválasztottak, a rendszerben a helyükön levő emberek és annak gyerekeik, és vagyunk mi, akiket ilyen vagy olyan okból kifolyólag kirekesztenek, engem történetesen azért, mert nagyapámat anno kuláknak bélyegezték. Három éves voltam, kezdenem kellett volna az óvodát, a kicsi csoportot, de hazamentem és kijelentettem, többé nem megyek óvodába.
Szerencsére abban az évben édesanyám megoldotta a helyzetet, nem is kellett mennem, nagymamám vigyázott rám. A következő évben aztán már olyan nagy tragédiák nem történtek, mert más óvonénihez kerültem, de azért megjegyeztem a szüleimnek, hogy addig ne várják, hogy hordjam haza a piros pontokat, pedig tudom a verseket és énekeket, amíg ők is nem kezdik el hordani az óvonéninek a kávékat, csokoládékat. Négy és fél éves fejjel tökéletesen felfogtam, mi történik. Láttam, hogyan működik az akkori rendszer. És a mi gyerekeink is látják, érzik, csápjaikkal letapogatják a mait. Ami változott is, a mi gyerekkorunk óta, meg nem is. Van, amikor jelzik nekünk, van, amikor nem, s esetleg csak majd húsz év múlva fogjuk megtudni valamelyik történetükből, hogy első bölcsis, ovis éveiből mi milyen nyomot hagy(ott) benne.
Minden szülő gondja, milyen hírű iskolába, óvodába írassa be gyerekét. Az én szüleimnek, falun, ilyen gondjuk nem lehetett, maximum a két óvonő közül választhattak. Idén nyáron kapkodtam a fejem, hallottam mindenfélét a sok óvodáról, iskoláról. A város rengeteg lehetősége, amelyekben nekem gyerekként nem lehetett részem, íme, feltárta arcát, hozva magával mind a jót, mind a rosszat. Végül nem egy óvoda hírneve, hanem egy óvonéni mellett döntöttem. Annyi jót hallottam róla, hogy elmentem „háztűznézőbe”. Bízva az ösztönömben, hallgattam őt, beszélgettem vele. Nem is annyira arra figyeltem, mit mond, hanem arra, hogy bennem az ő jelenléte milyen érzést kelt. Hogy jön az az érzés, hogy igen, erre az emberre szívesen rábízom a gyermekemet, vagy sem. És a gyomromban teljes csend volt és nyugalom. A zsigerek se moccantak. Ő lesz a gyermekem óvonénije, döntöttem el.
És azóta is, amikor délben megyek érte és sikerül kicsit beszélgetni az óvonénivel, azt hallom, hogy a gyermekem aznap milyen volt. Milyen volt a kedélye, az egészsége, milyen izgalmas dolgok történtek vele, hogyan viszonyul a többiekhez, hogyan reagál bizonyos helyzetekben, nem pedig azt, hogy mit tudott, vagy nem tudott, mit tanult, vagy nem tanult. Amikor pedig a gyermeknek vastagon takarodott az orra, nem azt mondta, hogy holnaptól ne hozd őt óvodába, mert elkapja a többi gyerek, hanem elmesélte, hogy a déli napsütésben kiül a gyerekekkel az udvarra, hagyja, hogy hasson a nap gyógyító ereje, és felszerelkezik papírzsebkendőkkel.
Úgy érzem, jó kezekben van, mert szeretve van, figyelnek rá, számba veszik, és az óvonéni anyai gondoskodásának köszönhetően olyan közösségi hangulat alakult ki, amelyik hoz valamit a régi, nagy családok erejéből.
Megjelent a Magyar Közoktatás novemberi számában

2011. december 13., kedd

Adventi ajándék

Gyerekkoromban szenvedélyesen szerettem festeni, rajzolni. De aztán, ahogyan a felnőttek többsége szokta, kinőttem ezt a szórakozásomat. Úgy tettem, mint mindenki más, tanultam, utaztam, dolgoztam, ismerkedtem az emberekkel, a világgal. Azt hittem, nagyon sok felfedezni való vár rám. A sok színesceruza, vízfesték elmaradozott, én pedig általában csak egy golyóstollal jártam a világom. Aztán megjelentek a számítógépek, és gyakran már a golyóstoll sem kellett. Egyszer aztán eléggé felnőttem ahhoz, hogy egy kisgyermek úgy döntsön, engem választ anyukájának. És meg is született a kisfiam, fel is cseperedett annyira, hogy egész nap rajzolni kellett vele. Rajzoltunk is, ő eleinte pirkákat, tőlem követelte a traktorokat. Ezernyi traktor után végre békén hagyott, kezdte ő maga papírra gurítani a kerekeket. Én a sok traktor után nemhogy rákaptam volna ismét a rajzolásra, hanem méginkább leszoktam róla. Egészen addig, amíg egy boltban rá nem akadtam egy babaházra. Fából készült babaház volt, pici bútorokkal. Rájuk férne egy kis szín, gondoltam, miközben a natúr szobácskát nézegettem. És, első adandó alkalommal, vásároltam magamnak ecseteket, temperát. Kis, kezdetleges tulipánokat festettem rájuk, és napot és holdat és csillagot. Kicsit maszatos képek lettek, girbegurba vonalakkal, esetlen mintákkal. De én dagadoztam a büszkeségtől, íme, az én művem. Kisfiam is értékelte művészetemet, rögtön ki is pingálta ő is a fakockáit vízfestékkel. És, ettől fogva, egyre csak azon törtem a fejem, mit is festhetnék még ki. Az már nem is érdekelt olyan nagyon, hogy milyen lesz, vagy, hogy felnőtt barátaim mit szólnak hozzá, úgyis tudtam, lesz, aki azt mondja majd, na, ennek sincs fontosabb dolga, vagy, hogy a ház fut, ő pedig gyerekeskedik, megint másvalaki szerint talán nem is illő, hogy ilyen haszontalan pepecseléshez ennyi türelmem legyen. Mint mondtam, nem érdekelt. Csak az az élmény érdekelt, amikor az ecsetet a kezembe vettem és felvittem a festéket a papírra, fára. Ilyenkor megszűnt az idő, vagy talán inkább lelassult, megcsendesedett. Táncolt az ecset, a színek és vonalak megelevenedtek és tiszta, ragyogó képek suhantak át a fejemen.

És eljött az advent ideje. Amikor amúgy is a csendre, a melegségre figyelünk, ami belőlünk, felénk árad. De ilyenkor mindenki ajándékozási lázban ég, ami nem mindig csendes, és nem mindig szívből jövő. Sokszor zaj és vakító fények és idegeskedések a kísérőtünetei ennek a láznak. Hogy, hogy nem, előkerült a festék meg az ecsetek. És festeni kezdtem. Miközben festettem, rokonaimra, barátaimra gondoltam. Kicsit olyan volt, mintha az ő kedélyállapotukat is festegetném, és igyekeztem jó meleg, vidám és életerős színeket használni. Lassan elkészültek a gyertyatartók, a mandalák, és lett egy kis tükör is, ami virágalakba, színekbe bújt. Amikor a kisfiam meglátta, azt mondta, hogy azt nem adjuk senkinek, mert az az övé. Az az igazság, hogy ezt magamnak festettem, magyaráztam neki, de ettől rögtön lelombozódott. Tudod mit, legyen ez a kis tükör a kettőnké, és, amikor belenézünk, akkor virágnak látjuk magunkat. Jó, egyezett bele lelkesen gyermekem, a kettőnk tükre lesz ez. De naponta csak egyszer szabad belenézni. Miért? kérdeztem csodálkozva. Azért, válaszolta ő nagyon komolyan, mert, ha naponta sokszor nézi meg magát benne az ember, akkor traktornak fogja látni magát.
(Bak Sára csodálatos rajzai)

2011. december 9., péntek

ahol hárman összegyűlnek, a háromszög közepében kigyúl a fény

valami hatalmas dolog történt, történik velem, amióta hazajöttem. akkorára nőtt a szívem és benne a világ, hogy szédülök bele a sok kék térbe. tudom, a kacagás szív, tér, égtágító. amióta az ember elkezdett kacagni, úgy szívből, igazán, tágul a világegyetem. mert kell a hely a sok gurgulának.

és vannak emberek, akikkel nagyon furcsa konstellációk jönnek létre. ritka, amikor összejön egy hármas barátság úgy, hogy kettesben, külön-külön is egyformán őszinte és nyílt és bátor és gyöngéd. emiatt, amikor a három ember összekerül, órási erők szabadulnak fel. tényleg azt érzed, reng körülötted a világ, dőlnek a falak, kotródnak a hazugságok a szívekből, a fejekből, de még a lábujjakból is. megnyílsz, mert tudod, védve vagy, nem érhet bántodás, barátok meleg tekintete őríz.

köszönöm J-nek és T-nek ezt az élményt, ezt a karácsonyi előzetest, ezeket az eleven baráti órákat, napokat, szépeket.