2011. november 9., szerda

a vízimonyó és a kulcslyukmonyó rendkívüli találkozásáról

A csomagok a lábamnál, állok a nyitott kapuban és kiabálok vissza a kisfiamnak, hogy most már igazán tegye le a horgászbot méretű karót, mert az nem fér be a taxiba. Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor azt látom, valami pici piros fordul be a kapun, a két cipőm közötti résben. – Jó napot, kiált fel nekem egy csengő hang, - és jó utat! Mondta Lackó, hogy elutaznak s gondoltam, addig meglátogatom Samut, ne árválkodjon itt magában. Azzal már el is tűnik a kis, piros fejkendő az avarban. Tátott szájjal bámulok utána. Nem is tudtam, hogy léteznek még monyómenyecskék, mégpedig az ilyen rátermett fajtából.
Samu úgy döntött, hogy most már kezd nehezére esni a lustálkodás, és az önsajnálat is csak addig jó móka, amíg van nézőközönség. Most, hogy ismét egyedül maradt Bettyvel, a kutyával, mert Lackó elköltözött s a ház lakói is ismét elcsavarogtak valamerre, volt ideje gondolkodni azon, hogy mit is kezdjen őszi napjaival. Amíg nem volt körülötte mozgás, csak ő maga a diókkal, naplementékkel és a csatornatisztogatásával, addig jól el is volt a mindennapi szokásaival. De amióta megismerte Lackót, Betty-t, a Vágottszeműt, a két láthatatlan süsüfélét, és a Vágottszemű anyukáját, ha egyedül maradt, egyre ritkábban beszélt hozzá a csend. Leginkább csak süketül kongott. Hiányozni kezdett neki Lackó, még a hülyeségei is hiányoztak. No, nem baj, lóra, határozta el magát. Keserűség ellen jó lesz egy kis kaland. Megpróbálok bejutni a Vágottszemű szobájába. Úgy tudom, rengeteg játék van ott. Azzal lecsúszott a csatornán, diskurált egy cseppet Bettyvel, aki már megszokta, hogy Samu nem ennivaló, és bemászott a kulcslyukon. Vagyis csak bemászott volna, ha nem ütközik bele valami puha, meleg kerekségbe. – Lassan a testtel, szólt oda neki valaki a sötétben, előbb kitakarítok, mert vagy száz éve nem takarította ki senki ezt a zárt. Aztán lehet tovább csörtetni.
Samu szaporán pislogott. Próbálta felfogni, mi is történik, de csak a virágillatú sötétet érezte maga körül, látni nem látott semmit. Ekkor valaki megragadta a kezét és megrázta. – Lujzi vagyok, mondta az előbbi hang, Lackó és Lilla szomszédja. Mondták, hogy egyedül vagy itthon vagy két hétig és gondoltam, eljövök hozzád vendégségbe. Én egy kulcslyukmonyó vagyok. Az a dolgom, hogy kitakarítom az eldugult zárakat, hogy simán forduljon bennük a kulcs. No, ezzel már végeztem is, most már igazán meghívhatnál egy teára.
Samu megszeppenten hallgatott. Ekkor ismét megszólalt a hang, most már egészen kedvesen: - Gyere, erre van a konyha, érzem a szagáról. És én majd megfőzöm nekünk a teát. Ekkor a puha melegség eltűnt és a kulcslyukat elárasztotta a vakító fény. Samu is kikecmergett a hang nyomában. És, kiérve, jól megbámulta a hang tulajdonosát. Kerek arcú, seprűpillájú, piros fejkendős monyómenyecske állt előtte és olyan gyönyörűen mosolygott, hogy ettől a mosolytól Samu rögtön megkívánta a vajas pirítóskenyeret. Lujzi tüstént neki is fogott a teafőzésnek. Samu pedig csak bámulta a szapora kezeket, a villanó szoknyafodrokat, fejkendő csücsköt és úgy érezte, most már örökkétig itt akar ülni, a Vágottszeműék konyhájában, és várni a kulcslyukmonyóra, és nézni őt és könyökölni. De nem sokáig könyökölhetett, mert egyszer csak egy gyertyacsonkot nyomtak az egyik kezébe, akkora volt a pici monyó mellett, mint egy fáklya, a másikba pedig egy szál gyufát. – Gyere, szólott oda neki Lujzi, nem vendégeskedhetünk hívatlanul a Vágottszeműeknél. Majd hálából azért, hogy itt megfőzhettük a teát, elmosogatom a kávéscsészéjüket. Látom, itt hagyták piszkosan. Ha holnap nekifogok, amire hazajönnek talán be is fejezem. S most menjünk fel a csatornába, nálad fogjuk meginni a teát, gyertyafény mellett. Samu fejében kóvályogtak a gondolatok, két hét, vendégség, gyertyafényes tea, mosogatás. Mire az egyik gondolatot nyakon csíphette volna, előtolakodott egy másik s csak még nagyobb lett a fejében a zűrzavar. – Eh, gondolta magában, egyszerre csak egy dologra koncentrálok, és akkor talán sikerül kitisztítani a fejemet. És úgy döntött, hogy ennek az egy dolognak a szerepére ebben ez esetben Lujzi éppen megfelelő lesz.
Gyalogoltunk a nővéremhez, sötét volt, néztük a teleholdat, a csillagokat. Ahogy felfele tartott fejjel baktattunk az estében, kisfiam megszólalt: - Látod, anya, azt a magasat ott, ott laknak a vízimonyók, s a mellettünk magasodó víztoronyra mutatott. Azzal, a kezében levő játékfarkast a füléhez téve, fel is hívta Samut, hogy meghívja őt is a víztoronyba vendégségbe. – Most nem jöhet Samu, éppen gyertyafényes teát iszik egy monyónénivel a háztetőn, magyarázta. Kikerekedett szemmel hallgattam és egy kicsit megijedtem a gyertyától a háztetőnkön. De, végül is, gondoltam aztán, ha Samu vízimonyó, mégiscsak kell értenie a tűzoltáshoz, ha véletlen elalvás előtt elfelejtenék elfújni a gyertyát.
(Bak Sára csudálatos rajzai)

1 megjegyzés: