2011. november 3., csütörtök

Találkozások a Kincsek Házában

Szeretek tanítani, általában mindegy, milyen korosztályt, de a fő kedvencek mégis a kamaszok maradnak. Amikor hamvas fejjel, huszonkét évesen hazakerültem szülőfalumba, Olthévízre tanárnak, még egyik kétségbeesésből a másikba estem már a tanítás puszta gondolatától is. Azt hittem, kényszerűségből kerülök haza, mivel az egyetem után nem kínálkozik jobb lehetőség. És ebben a kényszerűségben szongtam egészen az első nap első órájáig. Osztályt is kaptam, a hetedikesek osztályfőnöke lettem. És vártam az első letesztelést, az első találkozást, ami meghatározó szokott lenni. Mostani tapasztalatommal azt mondanám, nem egy tudatos tesztelés ez, hanem a gyermek az első pillanatban megpróbál rákapcsolódni a tanárra. Ha ez az egymásra kapcsolódni vágyás közös, akkor megtörténik a találkozás. És ettől fogva a tanár lehet az a tanár, akinek óráján fegyelem van, pedig szinte soha nem fegyelmez, akinek óráin nem puskáznak a gyermekek, mert nem jön, hogy ezt tegyék, és olyan közös munka folyik, olyan egymást építés, amely elröpteti azt az ötven percet. Az első percek után azt éreztem, engem az Isten is tanárnak teremtett. Mert jelen tudtam lenni, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mert úgy éreztem minden óra után, hogy a kincsek házában járhattam, kelhettem, hogy minden gyermek valami olyan árnyalattal színezi életem, amilyennel csak, és csakis ő képes erre. Akkor azt hittem, a tanításnak, a gyermekek között tartózkodásnak ez lehet az egyedüli formája, a romániai oktatási rendszer kereteihez igazodva, azokba illeszkedve. Amikor egy év és mondhatnám, hogy szakmai szempontból a legtartalmasabb, legszebb és leggazdagabb év után más fele kanyarodott életem útja, kétségbeestem. Vissza szeretnék kerülni a gyermekek közé, kiáltotta teljes lelkem.
Aztán nem egészen másfél év után Finnországban egy elemi iskolában alkalmaztak segédtanítóként. Ami nálunk szükségmegoldás, azzal ott még csak kisérleteztek, az összevont osztállyal. Elsősök és másodikosok voltak az osztályban. A kérdőjelek és kételyek ott is megtámadták egész valómat, hogy nem túl nagy fába vágtam-e a fejszémet, hogy képes leszek-e anyanyelvi osztályban foglalkozni ezekkel a csöpségekkel úgy, hogy tevékenységem hasznukra váljék és ne kárt okozzak a fejlődésükben. Biztatásképpen az igazgatónő szavait ismételgettem magamban, aki, amikor meginterjúvolt, azt mondta, azért is alkalmaz, mert érzi bennünk, kelet-európaiakban az autoritást. Hogy azok a pici, finn gyerekek mit éreztek bennem, nem tudom. De tény, hogy velem másképp viselkedtek, mint a tanítónénijükkel. Kevésbé szertelenkedtek, és, bár arra számítottam, hogy nyelvi hibáimat esetleg kinevetik, ez soha nem fordult elő. Utólag tudtam meg, hogy az év végi ünnepségre azért jött el sok szülő, mert a gyerekeik, akik számomra még a nagy finn szabadosan nevelés keretei közül is sokszor kilógtak viselkedés szempontjából, nos, ők kérték a szüleiket, jöjjenek el, ismerjenek meg engem.
Bár izgalmas élmény volt számomra a kicsinyek világa, mégis, lelkem mélyén a kamaszok körébe vágytam vissza. Mert ott vannak a mezsgyén, a szellemi élet nyíló kapuiban, az egyik legegyértelműbb útkereszteződésben, sérüléseikkel, zárkózottságukkal, mégis, a zárt kapukat döngető kíváncsiságukkal, amellyel eresztenék is bele magukat a világba, és ugyanakkor vonnák is vissza, őríznék is meg magukban a kicsit, az idillt, a felnőttekénél kevesebb felelősséget igénylő gyermeki ént.
És pár napja kívánságom ismét teljesült. Vătămăniuc-Bartha Éva Tímea, aki testnevelő az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, egy másik lelkes kolleganőjével, Nagy-Wolf Ildikóval közösen már második alkalommal szervezték meg az Egészség-napot iskolájukban. Ezúttal merészebb ötletekkel gazdagították a programot és megkértek, ez alkalomból ismertessem meg a gyerekekkel a jógát.
A kis, alagsori tornateremben zsúfolódott össze a több, mint harmic nagykamasz, fiúk, lányok, egymással, magukkal, velem ismerkedve. S bár először ismét bepánikoltam egy kissé, csodálatos volt látni, ahogy ez a teremnyi zsibongó, viháncoló, röhécselő fiatal gyakorlatról gyakorlatra csendesedik le, igyekszik, tartja tiszteleben társait, és a meditációs, relaxációs gyakorlatoknál olyan szinten képes elmélyülni, elcsendesedni, hogy rosszul esik neki visszajönni a kintről beáradó zajba, motorbőgésbe. Képesek voltak többször, több percig közösen csendben lenni, megerősíteni saját csendjüket az együtt hallgatásból, elmélyülésből származó erővel. Nem ismertem senkit közülük, és nem mindenki azért jött el, mert ez érdekelte, hanem, mert már csak ide volt hely, vagy nem akadt jobb ötlete, hogy milyen programra is iratkozzék. A visszajelzésekből ítélve a közös elcsendesedés tetszett nekik a legjobban. Azt mondta az egyik fiú a mellette ülő társának, mondj nekem egy olyan órát, amelyiken így tudtunk csendben lenni.
Nos, kavarognak bennem a fogalmak, amelyekkel olyan nehéz leírni az első találkozásokat egy csoporttal, vagy azt, hogy mitől lesz sikeres egy első találkozás. Autoritás, egymásra hangolódás, kölcsönös érdeklődés, tisztelet, szakmai felkészültség? Lehet, hogy mindez együtt, és talán ennél egy picivel több. És ez a picivel több az a szeretet, ami megnyit feléjük, amitől úgy adom magam oda, amilyen vagyok, és, a lényeg talán pont ebben van, az odaadásban.
(megjelent az októberi Közoktatásban)

2 megjegyzés:

  1. Egyszer azt mondtad nekem, hogy neked van középpontod, ezért vonzod az embereket.
    A gyermekeket is ezért vonzod és a kamaszokat is.
    Valami nagyon jól állt össze benned. De vigyázz, te sem vagy tökéletes. Amikor úgy érzed, hogy sok az energiád és sok a mondanivalód, légy résen, nehogy hibázz!

    VálaszTörlés
  2. jaj te Drága, egyszer sokat mondok. de az már régen volt. van, amikor vonzom az embereket, és van, akiket vonzok, és van, amikor taszítom az embereket, és van, akiket taszítok. és ez már csak így van rendjén. azt hiszem. mert, a mondanivalóval is csak úgy vagyok, mint minden egyébbel, ha már mindenképp kapaszkodó, akkor legyen az a kérdőjelé :) még a formája is jó kis kampó :) egyébként meg itt vagyok, találkozzunk.

    VálaszTörlés