2011. november 29., kedd

Márkusnak a kalandozásokból lett Zsoltról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy méhecske, aki egész nap csak zümmögött, gyűjtötte a méznek valót, röpdösött, hordta, vitte a nektárt. Csak úgy kacskaringózott nyomában a sok ZZZZZ, mint egy S betű. De egyszer a méhecske úgy döntött, hogy ő bizony elfáradt. Bement a kaptárba, és többé azt sem mondta, mukk, nemhogy ZZZZZ.

Ettől fogva csak üldögélt naphosszat, ette a finom nektárt és nézett ki az ablakon. Senki nem tudhatta többé, mi jár a fejében.

A sok Zéből a Z betű, a kacSkaringóból pedig az S sokáig várakoztak a kaptár előtt. Unalmukban piszkálták az orrukat, , vakarták a fejüket, sőt, egyszer, amikor arra járt egy ZSuzsi még fel is sorakoztak egymás mellé, hátha, hátha, de bármit is eszeltek ki, az idő nem telt olyan gyorsan, mint amikor még nagy volt a Sürgés és a nyüZsgés.

A vánszorgó időbe aztán elkezdtek beleÓbégatni, s addig, addig Óbégatták, hogy mi dOlguk a világon, míg köréjük nőtt egy O betű. No, lett is nagy kergetőzés, gurigázás. Addig mind hanczúrozott Z, S meg O, míg a nagy vigasságuk oda nem csábított egy LOvat.

Nosza, fel is pattantak rá a betűk és belovagolták az erdőket, mezőket, átúsztatták az Óperenciás tengert, felkaptattak az Üveghegyre, aztán még azon is túlra, még Bolondériába is eljutottak, ahol azt mondja az O betű, ő itt leszáll s elmegy keréknek, mert, úgy látja, elég sokan vannak, akiknek pont ő hiányzik.

Z és S csak lovagoltak tovább, trapatrapa trapatrapa, éjjel, nappal, szüntelenül és közben valamit nagyon kerestek, mert egész nap csak azt ZSongták, keresem, keresem, nem kapom, ha megkapom, megfogom.
No, ebből
legyen elég , szóltam rájuk ma hajnalban, mert én ettől lassacskán beZSongok. Pont.

-
Hát ez az! - kiáltott fel boldogan Z, S meg a LÓ. Azzal kinyúltak a füzetből, s elkapták a ponT végét. Leszállt a LÓról a Z, utána az S, aztán meg az O, végül pedig az L. És odabiggyesztették maguk mögé, sereghajtónak a T-t. Így lett a kalandozásokból


Z S O L T

Így volt, végenincs mese lett.

Ha Z, S meg a LÓ a ponTból a T betűt ki nem kapták volna, az én mesém végére is pont kerülhetett volna

de így

2011. november 26., szombat

hidegekben a mosoly

ma megint szétszedett a fájdalom. bármennyire is készülj rá, úgyis csattan, amikor arcul üt.

ma a kérdés egy autóban, Márkus egy volt bölcsistársától, egy bűbáj csacsogótól: nektek nincs apukátok? de van, csak máshol lakik. feleltem.

hátratekintettem. fogtam fiam szemét, hogy tudja, erősen tudja, Vagyunk Neki.

az én szemem már nem fogja senki.

felnőttem.

de már olyan régen felnőttem, hogy most már jól esne, ha bár a kezem megfogná néha valaki. jól fogna két meleg tenyér.

szépen keretezné lehúnyt arcomat.

2011. november 25., péntek

Márkus takarójáról

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy M betű. Ez az M betű egy kerítés tetején ücsörgött, lógatta a lábát és bosszankodott azon, hogy őt senki nem veszi észre, mivel pont olyan, mint a kerítés teteje, ilyen: /|/|

Egy nap azonban arra sétált egy férfi, akit Ágostonnak hívtak. Megszólította az M betű Ágostoból az Á-t: - Hé, te, lenne-e kedved elindulni velem Ámulatba ejteni a világot? - Hogyne lenne, felelte az Á betű, s azzal faképnél hagyta Ágostont. Goston egy darabig hüledezett, de aztán úgy gondolta, még meghül, ha sokáig ácsorog egy helyben, inkább elindul egyet abba a városba, aminek, egy betű kivételével, pontosan az a neve, mint neki.

M betű pedig Á betű társaságában az erdő felé vette az útját, ahol szembetalálkoztak egy Rókával. De hiába volt Ravasz a Róka, mert, amikor Á betű arra kérte, mondja szépen, ÁÁáá, hadd lássa, nem piros-e véletlenül a torka, megszeppent bizony, mert nem volt válogatós, megette a fagyott csiRkét is. De, amint ott állott a Róka tátott szájjal, M betű kikapta a toRkából az R betűt. Ott maradt R nélkül az Óka. De nem sokáig óka-bókászott búsan, mert szembeFutott vele egy F betű. Valami Fegyencről szökött meg éppen, de Óka elkapta, az orrára biggyesztette, s azzal Felcsapott Fókának. Most ott sütkérezik valahol az Északi Sziklán.

M, Á és R betű pedig addig csatangolt tovább az erdőben, míg bele nem botoltak egy nagy KŐbe. No, ha belebotoltak, le is szerelték róla azonnal a Kiálló K-t, s otthagyták a nagy Ő-t egyedül. Gondolhatjátok, milyen hisztéria lett a városban, amikor híre terjedt, hogy a nagy Ő valahol az erdőben rejtőzködik. Még a nyugdíjasok klubjában is lázas kirándulásszervezésbe fogtak.

Közben M, Á, R és K betű ráakadt egy padon gunnyasztó Uborkára, aki Unta az életét, Undorodott mindentől és Utált mindenkit. No, ha ennyire van, gondolták a betűk, igazán mindegy lesz neki, hogy egy betűvel többen vagy kevesebben Úznak, és lehÚzták róla az U betűt. Híj, egyszeriben felpattant a padra Borka, vidám kedvű legényke lett belőle , s talán még most is ott ropja a legényest a padon, hacsak közben el nem ment Borozni ebben a hidegben.

M, Á, R, K és U egy házhoz érkeztek, ahol egy menyecske éppen egy csipetnyi Sót készült szórni az ételbe. De a betűbarátok kicsippentették ujjai közül az S betűt, s ott maradt a menyecske egy hosszú Ó-val. Ó! - kiáltott fel haragosan, - megálljatok ákombákomok! - s azzal elcsípte a kifele iszkirilő betűcsapat grabancát. - Felfűzlek benneteket s rávarrlak egy takaróra, mielőtt még nagyobb galyibát csaptok.

Ezt a takarót aztán egy kisfiúnak ajándékozta, akit úgy hívnak,

M Á R K U S.

Ha a menyecske a betűket nyakon nem csípte volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Tegnap este mondtam ezt a mesét Márkusnak és végig nevetett, gurgulázott gyönyörűségében. Remélem másnak is tetszik, még akkor is, ha ez nagyon márkusos mese lett :)

2011. november 21., hétfő

a cseppekről

csendórákba fagyott percek
őszsötétbe borult szemek
hangjukba halt énekek

*********************

álomillatú fejecske
körbe, körbe kicsi kecske
fényostorból holdtitok

*********************

napbirokra keltek reggel
naphancúrba fogtak este
s alvás előtt meggyomrozták
a köldökök mögött lakó
csillagot

2011. november 9., szerda

a vízimonyó és a kulcslyukmonyó rendkívüli találkozásáról

A csomagok a lábamnál, állok a nyitott kapuban és kiabálok vissza a kisfiamnak, hogy most már igazán tegye le a horgászbot méretű karót, mert az nem fér be a taxiba. Türelmetlenül forgatom a szemem, amikor azt látom, valami pici piros fordul be a kapun, a két cipőm közötti résben. – Jó napot, kiált fel nekem egy csengő hang, - és jó utat! Mondta Lackó, hogy elutaznak s gondoltam, addig meglátogatom Samut, ne árválkodjon itt magában. Azzal már el is tűnik a kis, piros fejkendő az avarban. Tátott szájjal bámulok utána. Nem is tudtam, hogy léteznek még monyómenyecskék, mégpedig az ilyen rátermett fajtából.
Samu úgy döntött, hogy most már kezd nehezére esni a lustálkodás, és az önsajnálat is csak addig jó móka, amíg van nézőközönség. Most, hogy ismét egyedül maradt Bettyvel, a kutyával, mert Lackó elköltözött s a ház lakói is ismét elcsavarogtak valamerre, volt ideje gondolkodni azon, hogy mit is kezdjen őszi napjaival. Amíg nem volt körülötte mozgás, csak ő maga a diókkal, naplementékkel és a csatornatisztogatásával, addig jól el is volt a mindennapi szokásaival. De amióta megismerte Lackót, Betty-t, a Vágottszeműt, a két láthatatlan süsüfélét, és a Vágottszemű anyukáját, ha egyedül maradt, egyre ritkábban beszélt hozzá a csend. Leginkább csak süketül kongott. Hiányozni kezdett neki Lackó, még a hülyeségei is hiányoztak. No, nem baj, lóra, határozta el magát. Keserűség ellen jó lesz egy kis kaland. Megpróbálok bejutni a Vágottszemű szobájába. Úgy tudom, rengeteg játék van ott. Azzal lecsúszott a csatornán, diskurált egy cseppet Bettyvel, aki már megszokta, hogy Samu nem ennivaló, és bemászott a kulcslyukon. Vagyis csak bemászott volna, ha nem ütközik bele valami puha, meleg kerekségbe. – Lassan a testtel, szólt oda neki valaki a sötétben, előbb kitakarítok, mert vagy száz éve nem takarította ki senki ezt a zárt. Aztán lehet tovább csörtetni.
Samu szaporán pislogott. Próbálta felfogni, mi is történik, de csak a virágillatú sötétet érezte maga körül, látni nem látott semmit. Ekkor valaki megragadta a kezét és megrázta. – Lujzi vagyok, mondta az előbbi hang, Lackó és Lilla szomszédja. Mondták, hogy egyedül vagy itthon vagy két hétig és gondoltam, eljövök hozzád vendégségbe. Én egy kulcslyukmonyó vagyok. Az a dolgom, hogy kitakarítom az eldugult zárakat, hogy simán forduljon bennük a kulcs. No, ezzel már végeztem is, most már igazán meghívhatnál egy teára.
Samu megszeppenten hallgatott. Ekkor ismét megszólalt a hang, most már egészen kedvesen: - Gyere, erre van a konyha, érzem a szagáról. És én majd megfőzöm nekünk a teát. Ekkor a puha melegség eltűnt és a kulcslyukat elárasztotta a vakító fény. Samu is kikecmergett a hang nyomában. És, kiérve, jól megbámulta a hang tulajdonosát. Kerek arcú, seprűpillájú, piros fejkendős monyómenyecske állt előtte és olyan gyönyörűen mosolygott, hogy ettől a mosolytól Samu rögtön megkívánta a vajas pirítóskenyeret. Lujzi tüstént neki is fogott a teafőzésnek. Samu pedig csak bámulta a szapora kezeket, a villanó szoknyafodrokat, fejkendő csücsköt és úgy érezte, most már örökkétig itt akar ülni, a Vágottszeműék konyhájában, és várni a kulcslyukmonyóra, és nézni őt és könyökölni. De nem sokáig könyökölhetett, mert egyszer csak egy gyertyacsonkot nyomtak az egyik kezébe, akkora volt a pici monyó mellett, mint egy fáklya, a másikba pedig egy szál gyufát. – Gyere, szólott oda neki Lujzi, nem vendégeskedhetünk hívatlanul a Vágottszeműeknél. Majd hálából azért, hogy itt megfőzhettük a teát, elmosogatom a kávéscsészéjüket. Látom, itt hagyták piszkosan. Ha holnap nekifogok, amire hazajönnek talán be is fejezem. S most menjünk fel a csatornába, nálad fogjuk meginni a teát, gyertyafény mellett. Samu fejében kóvályogtak a gondolatok, két hét, vendégség, gyertyafényes tea, mosogatás. Mire az egyik gondolatot nyakon csíphette volna, előtolakodott egy másik s csak még nagyobb lett a fejében a zűrzavar. – Eh, gondolta magában, egyszerre csak egy dologra koncentrálok, és akkor talán sikerül kitisztítani a fejemet. És úgy döntött, hogy ennek az egy dolognak a szerepére ebben ez esetben Lujzi éppen megfelelő lesz.
Gyalogoltunk a nővéremhez, sötét volt, néztük a teleholdat, a csillagokat. Ahogy felfele tartott fejjel baktattunk az estében, kisfiam megszólalt: - Látod, anya, azt a magasat ott, ott laknak a vízimonyók, s a mellettünk magasodó víztoronyra mutatott. Azzal, a kezében levő játékfarkast a füléhez téve, fel is hívta Samut, hogy meghívja őt is a víztoronyba vendégségbe. – Most nem jöhet Samu, éppen gyertyafényes teát iszik egy monyónénivel a háztetőn, magyarázta. Kikerekedett szemmel hallgattam és egy kicsit megijedtem a gyertyától a háztetőnkön. De, végül is, gondoltam aztán, ha Samu vízimonyó, mégiscsak kell értenie a tűzoltáshoz, ha véletlen elalvás előtt elfelejtenék elfújni a gyertyát.
(Bak Sára csudálatos rajzai)

2011. november 3., csütörtök

Találkozások a Kincsek Házában

Szeretek tanítani, általában mindegy, milyen korosztályt, de a fő kedvencek mégis a kamaszok maradnak. Amikor hamvas fejjel, huszonkét évesen hazakerültem szülőfalumba, Olthévízre tanárnak, még egyik kétségbeesésből a másikba estem már a tanítás puszta gondolatától is. Azt hittem, kényszerűségből kerülök haza, mivel az egyetem után nem kínálkozik jobb lehetőség. És ebben a kényszerűségben szongtam egészen az első nap első órájáig. Osztályt is kaptam, a hetedikesek osztályfőnöke lettem. És vártam az első letesztelést, az első találkozást, ami meghatározó szokott lenni. Mostani tapasztalatommal azt mondanám, nem egy tudatos tesztelés ez, hanem a gyermek az első pillanatban megpróbál rákapcsolódni a tanárra. Ha ez az egymásra kapcsolódni vágyás közös, akkor megtörténik a találkozás. És ettől fogva a tanár lehet az a tanár, akinek óráján fegyelem van, pedig szinte soha nem fegyelmez, akinek óráin nem puskáznak a gyermekek, mert nem jön, hogy ezt tegyék, és olyan közös munka folyik, olyan egymást építés, amely elröpteti azt az ötven percet. Az első percek után azt éreztem, engem az Isten is tanárnak teremtett. Mert jelen tudtam lenni, könnyedén, erőfeszítés nélkül, mert úgy éreztem minden óra után, hogy a kincsek házában járhattam, kelhettem, hogy minden gyermek valami olyan árnyalattal színezi életem, amilyennel csak, és csakis ő képes erre. Akkor azt hittem, a tanításnak, a gyermekek között tartózkodásnak ez lehet az egyedüli formája, a romániai oktatási rendszer kereteihez igazodva, azokba illeszkedve. Amikor egy év és mondhatnám, hogy szakmai szempontból a legtartalmasabb, legszebb és leggazdagabb év után más fele kanyarodott életem útja, kétségbeestem. Vissza szeretnék kerülni a gyermekek közé, kiáltotta teljes lelkem.
Aztán nem egészen másfél év után Finnországban egy elemi iskolában alkalmaztak segédtanítóként. Ami nálunk szükségmegoldás, azzal ott még csak kisérleteztek, az összevont osztállyal. Elsősök és másodikosok voltak az osztályban. A kérdőjelek és kételyek ott is megtámadták egész valómat, hogy nem túl nagy fába vágtam-e a fejszémet, hogy képes leszek-e anyanyelvi osztályban foglalkozni ezekkel a csöpségekkel úgy, hogy tevékenységem hasznukra váljék és ne kárt okozzak a fejlődésükben. Biztatásképpen az igazgatónő szavait ismételgettem magamban, aki, amikor meginterjúvolt, azt mondta, azért is alkalmaz, mert érzi bennünk, kelet-európaiakban az autoritást. Hogy azok a pici, finn gyerekek mit éreztek bennem, nem tudom. De tény, hogy velem másképp viselkedtek, mint a tanítónénijükkel. Kevésbé szertelenkedtek, és, bár arra számítottam, hogy nyelvi hibáimat esetleg kinevetik, ez soha nem fordult elő. Utólag tudtam meg, hogy az év végi ünnepségre azért jött el sok szülő, mert a gyerekeik, akik számomra még a nagy finn szabadosan nevelés keretei közül is sokszor kilógtak viselkedés szempontjából, nos, ők kérték a szüleiket, jöjjenek el, ismerjenek meg engem.
Bár izgalmas élmény volt számomra a kicsinyek világa, mégis, lelkem mélyén a kamaszok körébe vágytam vissza. Mert ott vannak a mezsgyén, a szellemi élet nyíló kapuiban, az egyik legegyértelműbb útkereszteződésben, sérüléseikkel, zárkózottságukkal, mégis, a zárt kapukat döngető kíváncsiságukkal, amellyel eresztenék is bele magukat a világba, és ugyanakkor vonnák is vissza, őríznék is meg magukban a kicsit, az idillt, a felnőttekénél kevesebb felelősséget igénylő gyermeki ént.
És pár napja kívánságom ismét teljesült. Vătămăniuc-Bartha Éva Tímea, aki testnevelő az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban, egy másik lelkes kolleganőjével, Nagy-Wolf Ildikóval közösen már második alkalommal szervezték meg az Egészség-napot iskolájukban. Ezúttal merészebb ötletekkel gazdagították a programot és megkértek, ez alkalomból ismertessem meg a gyerekekkel a jógát.
A kis, alagsori tornateremben zsúfolódott össze a több, mint harmic nagykamasz, fiúk, lányok, egymással, magukkal, velem ismerkedve. S bár először ismét bepánikoltam egy kissé, csodálatos volt látni, ahogy ez a teremnyi zsibongó, viháncoló, röhécselő fiatal gyakorlatról gyakorlatra csendesedik le, igyekszik, tartja tiszteleben társait, és a meditációs, relaxációs gyakorlatoknál olyan szinten képes elmélyülni, elcsendesedni, hogy rosszul esik neki visszajönni a kintről beáradó zajba, motorbőgésbe. Képesek voltak többször, több percig közösen csendben lenni, megerősíteni saját csendjüket az együtt hallgatásból, elmélyülésből származó erővel. Nem ismertem senkit közülük, és nem mindenki azért jött el, mert ez érdekelte, hanem, mert már csak ide volt hely, vagy nem akadt jobb ötlete, hogy milyen programra is iratkozzék. A visszajelzésekből ítélve a közös elcsendesedés tetszett nekik a legjobban. Azt mondta az egyik fiú a mellette ülő társának, mondj nekem egy olyan órát, amelyiken így tudtunk csendben lenni.
Nos, kavarognak bennem a fogalmak, amelyekkel olyan nehéz leírni az első találkozásokat egy csoporttal, vagy azt, hogy mitől lesz sikeres egy első találkozás. Autoritás, egymásra hangolódás, kölcsönös érdeklődés, tisztelet, szakmai felkészültség? Lehet, hogy mindez együtt, és talán ennél egy picivel több. És ez a picivel több az a szeretet, ami megnyit feléjük, amitől úgy adom magam oda, amilyen vagyok, és, a lényeg talán pont ebben van, az odaadásban.
(megjelent az októberi Közoktatásban)

2011. november 2., szerda

Namaste

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idõ egésze,
mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S õk látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erõs,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az õssejtig vagyok minden õs -
az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!"
Köszönet Tőrös Ildikónak,
és köszönet Szabó Borinak.