2011. október 3., hétfő

Tove Janssonról, egyik kedvenc meséjén keresztül

Tove Jansson - Tavaszi dal
Egy csendes, felhõtlen, április végi este Kószlászbóklász olyan messze vetõdött északra, ahol az árnyékos oldalak lejtõin még hófoltok látszottak.
Úttalan utakon kóborolt egész nap, csak a vándormadarak kiáltoztak a feje fölött.
Õk is hazatérõben voltak délrõl.
Csaknem üres hátizsákkal, gondtalanul, könnyedén lépkedett. Meg volt elégedve az erdõvel, az idõjárással és önmagával. A tegnap és a holnap egyformán távolinak tetszett, a jelent kitöltötte a nap vörös ragyogása a nyírfák között, és a levegõ megtelt hûvösséggel.
Ez az este a dal estéje – gondolta Kószlászbóklász. – Egy új dallamé, amelynek elsõ része a vándorlásról szól, a második a tavasz utáni vágyakozásról s a vége valami mindent elsöprõ, varázslatos érzés a magányról, arról, hogy egyedül kószálhat, és senki sem háborgatja.
Ez a dallam már több napja ott bujkált a kalapja alatt, de nem mert hozzányúlni. Hagyta érlelõdni, szépülni, kiteljesedni. Olyan vidám hittel kell szólnia, hogy a hangok a szájharmonika puszta érintésére is rögtön a valódi helyükre ugorjanak.
Ha túl korán fogna hozzá, megtörténhetne, hogy a hangok szembeszegülnének vele, és csak félig kész dallamot adnának, vagy elmenne a kedve az egésztõl, és soha többé nem tudná hibátlanul eljátszani. A hangok komoly dolgok, különösen ha egyszerre kell vidáman és szomorúan szólniuk.
Ezen az estén azonban Kószlászbóklász úgy érezte, biztos lehet a dolgában. A dallam már születõben volt, már csaknem elkészült vele, és ez most jobb lesz, mint bármelyik elõtte.
Ha a Múmivölgyben járna, eljátszaná a folyó fölött ívelõ híd korlátján, és Múmipajti rögtön kijelentené, hogy ez igen, ez csodálatos dal. Igazán csodálatos!
Kószlászbóklász megállt egy mohás helyen, és hirtelen elkomorodott. Múmipajti! Borzasztóan szomorkodik, vágyakozik utána, és egyre várja otthon, rajong érte, de mégis azt mondja: „Természetesen szükséged van a szabadságra. Világos, hogy útra kell kelned. Igen, én megértem, hogy néha muszáj egyedül lenned, vágyódsz az egyedüllétre.”
Ám Múmipajti szeme olyankor mégis sötét a csalódottságtól és a tehetetlen sóvárgástól.
Ajjaj! – sóhajtott Kószlászbóklász, és újra elindult. – Ajjaj! Túl érzékeny ez a pajti. Nem szabad rágondolnom. Nagyon kedves pajti, de nekem most nem szabad rágondolnom. Ma este csak a dalommal akarok törõdni, és majd meglátjuk, mi lesz holnap.
És egy pillanat múlva Kószlászbóklász már meg is feledkezett Múmipajtiról. Kellemes táborozóhelyet fürkészett magának, és mikor az erdõ mélyérõl meghallotta egy patak csörgedezését, rögtön elindult arrafelé.
Az utolsó vöröslõ napsugár is kialudt a fák közt, lassan és kékesen elõlopakodott a tavaszi alkonyat. Az egész erdõ kékbe öltözött, és a nyírfák, mint fehér oszlopok vándoroltak távolabb a félhomályban.
A patak pompás volt.
Barnán és tisztán táncolt a tavalyi avarhalmocskák között, az utolsó itt felejtett jégalagutakon át, megpördült a mohás részeken, majd kicsiny, fehér fövenyû zuhataggá lett. Hol dúrban zümmögött, mint a szúnyog, hol pedig megpróbált hatalmasnak és fenyegetõnek hatni. Aztán kortyonként legurgulázta a hólevet, és mindenen kacagott.
Kószlászbóklász egy nedves, mohás helyen állt, és hallgatta. A patak magával hozza a dalomat – gondolta. – Talán a refrént.
Akkor egy kõ levált a partról, és egy oktávval megváltoztatta a víz hangját.
Ez nem is volt rossz! – bólintott Kószlászbóklász elégedetten. – Éppen ilyesmire gondoltam. Egy hangmagasságnyi ugrás csak úgy hirtelen! Talán a patak hangjaiból is csinálhatnék egy külön dallamot.
Elõvette a bográcsát és megtöltötte a vízesésnél. Aztán a fenyõk alá ment gyújtóst keresni. Az olvadó hó és a tavaszi esõ eláztatták az erdõt, és Kószlászbóklásznak be kellett hatolnia a szél által ledöntött bozótosba, hogy száraz fát találjon. Kinyújtotta a kezét, ám abban a pillanatban valami fölsivított és elillant a fenyõk alatt. Még hosszú ideig hallatszott az erdõ irányába távolodó cérnavékony sivítás.
Igen, igen. – dünnyögte Kószlászbóklász magában. – Mindenféle pockok és apró lények nyüzsögnek a bokrokban. Furcsa, hogy ezek mindig olyan idegesek. Minél kisebbek, annál jobban megriadnak.
Száraz rönköt és kis gallyat cipelt ki az erdõbõl, és szép kényelmesen tábortüzet rakott a patak hajlatában. A tûz azonnal meggyulladt, mivel Kószlászbóklász megszokta már, hogy maga gondoskodik a vacsorájáról. Sohasem fõzött másoknak, hacsak nem volt muszáj, és õ sem szeretett másoknál vacsorázni. Mindenki okvetlenül és folyton beszélgetni akar evés közben. És asztal és szék, sõt legrosszabb esetben még szalvéta is kell nekik.
Olyasmit is hallott, hogy bizonyos böböli átöltözött étkezés elõtt, de ez bizonyára csak rágalom volt.
Kószlászbóklász gondolataiba merülve hörpölte a híg levest, és nyírfák alatti zöld mohán pihentette a szemét.
A dal most nagyon közel volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyakon csípje. De úgy gondolta, egy kicsit még várhat vele, a dallam biztonságban van, nem illanhat el. Elõször még elmosogat, aztán pipára gyújt, majd mikor a tûz már parázsként izzik és az éjjeli állatok szólongatják egymást az erdõben, akkor jön el a dalfaragás ideje.
Ám amikor a bográcsot öblögette a patakban, egy pockot pillantott meg. A víz túlsó partján ült egy gyökér alatt, és borzas üstöke alól tágra nyílt szemmel figyelt. A pillantása riadt volt, de nagyon kíváncsian követte Kószlászbóklász minden mozdulatát.
Két szégyenlõs szem egy szõrgubanc alatt. Éppen az a figura, akit nem szükséges észrevenni.
Kószlászbóklász nem is törõdött vele. Fölszította a tüzet, és tört egy kis fenyõgallyat ülõhelynek. Aztán elõvette a pipáját, komótosan rágyújtott. Finom füstfelhõket pöfékelt az éjszakai égbolt felé, és várta a tavaszi dalt.
De nem jött. Azonkívül magán érezte a pocok mindent követõ, mindent bámuló tekintetét, és lassacskán lehangolódott. Összecsapta a kezét, és elkiáltotta magát:
- Hess!
Erre a pocok elõmászott a gyökér alól, és igen szerényen megszólalt:
- Remélem nem ijesztettelek meg? Tudom, hogy ki vagy. Te vagy Kószlászbóklász.
Majd egyenesen belegázolt a vízbe, hogy átevickéljen. A patak túl nagy volt egy ilyen kis pocoknak, a víz pedig hideg. Néhányszor megcsúszott, és belebukfencezett, de Kószlászbóklásznak annyira rossz kedve volt, hogy még csak nem is segített neki.
A pocok végül kimászott a partra, nyomorúságos, cérnavékony szerzet,a fogai erõsen vacogtak, és így szólt:
- Szia. Nagyon örülök, hogy alkalmam van találkozni veled.
- Szia. – mondta Kószlászbóklász hûvösen.
- Megmelegedhetek a tüzednél? – kérdezte a kis vakarcs, és nedves pofácskája ragyogott. – szinte hihetetlen, hogy én lehetek Az, aki egyszer Kószlászbóklász tábortüzénél ülhetett. Egész életemben nem felejteném el.
Közelebb mászott, rárakta a mancsát a hátizsákra, és ünnepélyesen suttogta:
- Itt van a szájharmonikád? Itt ebben a zsákban?
- Igen. – mondta Kószlászbóklász egészen mogorván. Eltûnt magányának dallama, s a hangulat is odalett. A pipája végét rágta, és a nyírfák közé bámult, anélkül, hogy látta volna õket.
- Ne zavartasd magad miattam – mondta a pocok ártatlanul – Ha például játszani akarsz. El sem tudod képzelni, mennyire vágyódom a zenére. Még soha nem hallottam. A sündisznó, Nünü és a mamám beszéltek róla… Itt alig történik valami… És mi túl sokat álmodozunk…
- Na, hogy hívnak? – kérdezte Kószlászbóklász. Az estének már úgyis lõttek, úgyhogy egyszerûbbnek vélte, ha megszólal.
- Én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy nevem legyen – válaszolt a pocok lelkesen. – Hihetetlen, hogy ezt még soha senki nem kérdezte meg tõlem. Aztán jössz te, akirõl már annyit hallottam, és akit meg akartam ismerni? És megkérdezed, mi a nevem. Mit gondolsz… jaj, annyira szeretném!… úgy értem borzasztó gondot jelentene neked, ha kitalálnál számomra egy nevet, ami csak az enyém és senki másé. Most, ezen az estén.
Kószlászbóklász mormogott valamit, és a szemébe húzta a kalapját. Valami elszállt a patak fölött hosszú, hegyes szárnyakon, és szomorú, hosszan elnyújtott kiáltást hallatott az erdõn:
Ju-jú, ju-jú, ti-ú …
- Soha nem lehet egészen szabad az ember, ha túlságosan rajong a másikért – mondta Kószlászbóklász hirtelen. – Ezt én tudom.
- Tudom, hogy te mindent tudsz, beszélt a kis állatka, és még közelebb húzódott. – Tudom, hogy te mindent láttál. Minden, amit mondasz, és én mindig meg akarom próbálni, hogy éppen olyan szabad legyek, mint te. És most Múmivölgybe tartasz, hogy megpihenj, és találkozz a barátaiddal … A sündisznó mesélte, hogy mikor Múmipajti fölébred a téli álomból, rögtön téged keres … Hát nem gyönyörû, hogy van valaki, aki minden pillanatban vár és aggódik utánad?
- Én akkor megyek, amikor nekem tetszik – szólalt meg indulatosan Kószlászbóklász. – Talán sohase megyek, talán egész más irányba tartok.
- Jaj, akkor biztosan szomorú lesz. – mondta a pocok. Már száradozott a melegen, és a bundája elöl puha, világosbarna lett. Újból a hátizsákot kaparászta, és óvatosan megkérdezte: Volna kedved? … Te olyan sokat utaztál…
- Nem! – mondta Kószlászbóklász. – Most nem. – És keserûen gondolta: Miért nem hagynak sohasem az útjaimmal?! Nem hiszik el, hogyha mesélnem kell róluk, akkor csak szétpletykálom õket. Aztán oda minden varázsa, és csak a saját fecsegésemet hallom, amikor megpróbálom újra felidézni õket.
Hosszú ideig teljes csend volt, aztán egy éjjeli madár kiáltott ismét.
Akkor a pocok fölállt, és halk hangon megszólalt:
- Na jó, nekem már indulnom kell haza. Szia.
- Szia – szólt Kószlászbóklász elkeseredve. – Figyelj … Különben … megvan a név, ami illik rád. Lehetnél: Ti-ti-ú. Ti-ti-ú, érted? Vidám kezdet, és hosszú szomorú ú a végén.
A kis állatka rábámult, a szeme sárgán fénylett a tûz fényében. Alaposan átgondolta a nevét, ízlelgette, hallgatta, belebújt a belsejébe, és végül a pofácskáját az ég felé fordítva csendesen elkiáltotta a saját új nevét, olyan
szomorúan és annyi elragadtatással, hogy Kószlászbóklász beleborzongott. Aztán a barna farkinca elillant a hangásba, és minden csendes lett.
- Eh! – hümmögött Kószlászbóklász és belerúgott a fûbe. Kiverte a pipáját. Végül fölállt, és elkiáltotta magát: - Hé, gyere vissza!
De az erdõ néma maradt.
- Na jó – mondta. – Hiszen nem lehet mindig barátságos és vendégszeretõ az ember. Egyszerûen nem ér rá. És különben is, adtam neki nevet.
Ismét visszaült, hallgatta a patakot és a csendet, és várta a dalt. De nem jött. Rögtön tudta, hogy olyan messze szállt, hogy többé már nem érheti el … Talán soha. A fejében csak a pocok szerény, lelkes hangja fecsegett, fecsegett és fecsegett.
Az ilyeneknek még az anyjuk szoknyája mellett lenne a helyük – gondolta mérgesen, és hanyatt vetette magát a fenyõgallyakon. Egy perc múlva fölült, és újra bekiabált az erdõbe. Sokáig hallgatózott, aztán szemére húzta a kalapot, hogy aludni tudjon.
A következõ reggelen Kószlászbóklász folytatta az útját. Észak felé ügetett, s nem nézett sem jobbra, sem balra. Fáradt és rosszkedvû volt, és a kalapja alatt egy icipici dallam sem akadt.
Nem tudott másra gondolni, csak a pocokra. Minden szavára emlékezett, amit csak mondott, és mindenre, amit õ válaszolt neki, és addig ismételgette õket, amíg kezdte magát rosszul érezni, és úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie.
- Mi bajom van tulajdonképpen? – gondolta haragosan és zúgó fejjel. – Azelõtt soha nem voltam ilyen. Biztosan beteg vagyok.
Fölemelkedett, és lassan bandukolt elõre, de ismét a pocok és a beszélgetés járt a fejében.
Végül az útból nem lett semmi. Délfelé Kószlászbóklász teljes fordulatot tett, és elindult visszafelé.
Egy pillanat múlva már jobban érezte magát. Gyorsabban és gyorsabban haladt, botladozott, futott. Kis dallamok szálldostak a füle körül, de nem volt ideje elkapni õket. Esteledett, amikor a nyírfaerdõbe ért, és elkezdett kiáltozni.:
- Ti-ti-ú! Ti-ti-ú! – És az éjszakai madarak felébredtek, és válaszoltak, ti-ti-ú, ti-ú, de a pocok nem felelt.
Kószlászbóklász keresztül-kasul járkált, és keresgélt és kiabált, amíg csak be nem sötétedett. A fakoronák rései közül kibukkant az újhold, Kószlászbóklász megállt, és figyelte. Teljesen elcsüggedt.
Kívánnom kellene valamit. Hiszen újhold van.
Szokása szerint épp kívánni akart egy új dalt, vagy úgy, mint régebben, új utakat, de hirtelen meggondolta magát, és így szólt:
- Hogy megtaláljam Ti-ti-út.
Aztán háromszor megpördült maga körül, és elindult a tisztáson át az erdõbe, egyenesen a hegygerincre. A bokorban zizegett valami bozontos, világosbarna.
- Ti-ti-ú - szólította meg Kószlászbóklász csendesen. – Visszajöttem beszélgetni veled.
- Ja! Szia – mondta Ti-ti-ú, és fölemelte a fejét a bokrokból. – Épp jókor, most megmutathatom, mit csináltam. Névtábla! Nézd! Ezen van a saját, új nevem. Kint fog lógni az ajtómon, ha lesz saját házam.
A pocok fölemelt egy kéregdarabkát, amelyre rávéste a nevét, és fontoskodva folytatta:
- Egész csinos, nem? Mindenki csodájára járt.
- Nagyon gyönyörû. – felelte Kószlászbóklász. – És saját házat akarsz építeni?
- Persze! – mondta a pocok ragyogva. – Elköltöztem otthonról, és végre igazán élni kezdtem. Ez szörnyen izgalmas! El tudod képzelni? Mikor még nem volt nevem, csak futkároztam körbe-körbe, és csak úgy összevissza szaglászgattam, és az események csapkodva szálltak körülöttem. Hol veszélyesek voltak, hol veszélytelenek, de soha nem volt igazi, érted?
Kószlászbóklász próbált mondani valamit, de a pocok rögtön folytatta:
- Most én vagyok én, és minden, ami történik, jelent valamit. Tehát semmi sem történik csak úgy általában, minden velem történik, Ti-ti-úval. És Ti-ti-ú látja a dolgokat így vagy úgy! Érted hát, hogy ez mit jelent?
- Persze, értem – mondta Kószlászbóklász. – Hiszen ez csodálatos.
Ti-ti-ú bólintott, és ismét elkezdett a bokrokban kotorászni.
- Tudod mit? – szólt Kószlászbóklász. – Mégiscsak elmegyek Múmipajtihoz. Úgy látszik, kissé vágyódom utána.
- Ja? – mondta Ti-ti-ú. – Múmipajti? Persze, természetesen.
- És ha akarod, muzsikálok neked egy kicsit – folytatta Kószlászbóklász -, vagy mesélhetek egy történetet.
A pocok fölemelte a fejét a bokorból.
- Történetet? Igaz, hogyne. Talán este. Most éppen nem érek rá, bizonyára megbocsátasz …
A világosbarna farok megvillant a hangásban, néhány pillanatra eltûnt, aztán Ti-ti-ú füle valamivel messzebb bukkant elõ.
A pocok boldogan kiáltotta:
- Szia, és üdvözletem Múmipajtinak. Sietnem kell, hogy még élhessek, és most szörnyû sok idõt elfecséreltem.
És egy pillantás alatt eltûnt.
Kószlászbóklász megvakarta a fejét.
- Vagy úgy – mondta. – vagy úgy, hát így állunk.
Hátradõlt a mohán, és nézte a tavaszi égboltot. A teteje tiszta kék volt, de a széle a fák koronái fölött tengerzöld. És Kószlászbóklász dala elkezdett mocorogni valahol a kalapja alatt. Az eleje a várakozásról szólt, a második része a tavasz utáni vágyról és a vége a magány túláradó varázsáról.
(ezt a fordítást, így, ahogy van, a neten találtam, nem tudom, ki fordította :(

2 megjegyzés:

  1. Ez a mese nagyon szép. Minden este ilyeneket szeretnék olvasni.

    VálaszTörlés
  2. A láthatatlan kisgyerek vagy láthatatlan lúrkó címen keress rá. ez a kedvenc kötetem Tove Janssontól. de most már elég sok fordítás jelent meg, és sok könyve van :)

    VálaszTörlés