2011. október 17., hétfő

puritán magáról

aki pakolt és pakolt, szinte csukott szemmel, hogy ne lássa, amit. és aztán kibőgte az összes sósgombocot, amik, pofátlanul, megjelentek a torkában. szinte elrontották a finom kávét és az őszi verőfényt a verandán. csak csurgott az arcom, a napfény, az ősz, az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szerelmek, a várások, a varrások, a csuprok és minden. s még szerencse, hogy közben nem jutott eszembe csodálkozni azon, hogy így tudok sírni egy ékszer miatt. én. pont én. mert lehet, hogy a csodálkozás elállította volna a bőgést, és fuccs lett volna a sós csurgásnak.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése