2011. október 16., vasárnap

Lackó füléről és Samu szívéről


Samu, a vén vízimonyó éppen készült eltenni magát télire. No, nem készített magából befőttet, csak éppen igyekezett minél vastagabb hájréteget felhalmozni bundája alá. Nem kötelező a monyóknak a hibernálás, legtöbbjük mégis ezt teszi. Megkezdik ősz végén a hibernálást és kora tavaszig ki sem dugják orrukat a hasukból, ugyanis összegöngyölödve alszanak. A monyók, s közülük is leginkább a vízimonyók, a napfény, a meleg és az éltető eső szerelmesei.
Nos, ebbe a hájnövesztő ténykedésébe, ami abból állt, hogy egy frissen szerzett kockacukrot nyalogatott, toppant be Lackó, a monyófickó. Samu eleinte rá se hederített. Megszokta már, hogy most már ketten laknak nála. De mégis, Lackó betoppanásával megtelt a levegő valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóval. Nézte a kockacukrot, a lyukas mogyorót, amin ült, hogy elérhesse a kockacukor tetejét, a csatornát, de nem bírt rájönni, mi az a vibrálás, amitől mintha táncolni akarnának a szőrszálai. Lackó, a monyófickó, felugrott a kockacukorra, letört belőle egy darabot és jóízűen rágcsálni kezdte. Aztán, miközben még tele volt a szája, és lábaival harangozott, ugyanolyan természetes hangon, mint ahogy azt közölte ősz elején, hogy Samuhoz költözik, most bejelentette, elköltözik. – Ugyan, mormogta Samu, - hová is költöznél, hiszen te itt laksz. Ha elköltözöl, akkor már nem ott fogsz lakni, ahol, hanem máshol. És akkor már nem itthon leszel otthon, hanem valahol máshol leszel otthon. De az már nem itthon lesz. Na, ezért nem költözhetsz el. – Igazad van, hagyta abba Lackó a rágcsálást egy pillanatra, - de akkor is elköltözöm. Te, látom, már úgyis rendezed be az életed télire. Én pedig egy ideje már nem hibernálok. Rájöttem, a monyólányok télen a legszebbek. Már amelyik nem dönt a hibernálás mellett. Ilyenkor sokat énekelnek, táncolnak és isszák a finom berkenyeteát. A szemük fekete, az arcuk ragyogó, bársonyos. Ilyenkor olyan szelidek, hogy akár meg is ölelheted őket. Nem úgy, mint nyáron, amikor ugrabugrálnak, és viháncolnak, és szaladgálnak összevissza, hogy fickó legyen a talpán, amelyik monyónak sikerül elkapni közülük egyet is.
Samu tátott szájjal hallgatta. Aztán hirtelen megértette, mi az a nyugtalanító dolog, ami felzaklatta. Lackó füle volt az. A monyófickó fülcimpáján kuszán nővő szőrszálacskák fényesen aranylottak. – Hogy hívják, kérdezte Samu, és egy kicsit meglepődött saját hangján, volt benne egy új szín, valami irigység féle. Lackó elpirult. – Lillának hívják, dünnyögte, és ő a monyóvilág legszebb lánya. Találtunk egy ananászt a szomszéd utcában, a hétgesztenyefás kert végében, csodálatos lakást rágtunk bele. Bármikor meglátogathatsz, ha felébredsz a télen és éppen nem lesz semmi dolgod. Azzal Lackó jól hátbaveregette a vén vízimonyót, s iszkiri, egyik kezében egy darab cukrot szorongatva eliramodott a házak tetején.
Samu maga elé bámult. Úgy tűnt, hirtelen besötétedett. Még a kockacukor is mintha szürkéssé és íztelenné vált volna. Hát mégiscsak létezik, töprenkedett Samu, létezik tehát az, amit úgy hívnak, szerelem. Hallottam róla, még gyerekkoromban mesélték a régi öregek, hogy a füleknél kezdődik. Először kipirulnak a fülek, aztán a cimpa szőrei válnak arany szálacskákká, míg végül az egész monyót aranybunda fedi. De, ha ez az érzés létezik, akkor a másiknak is léteznie kell, csillant fel a pici monyószem. Annak, amelyik a szívből indítja el a ragyogást és olyan ereje van, hogy mindenki életébe, aki csak megérzi ezt a ragyogást, beáramlik annak aranyló fénye. És hirtelen mintha ismét fényben úszott volna a csatorna, pedig már valóban este lett, és a kockacukornak is egészen finom, édes íze lett ismét. Samu Lackóra és Lillára gondolt, s elképzelte, amint a csudálatosra rágott ananászlakásukban isszák a vendégmonyókkal a finom berkenyeteát.

Miután kikísértem a vendégeket és bezártam a kaput, felnéztem, ahogy szoktam, az égre, a csillagokra. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, valami aprócska fényt pillantottam meg a háztetőn, a csatorna tájékán. Nocsak, a végén még nálunk kötnek ki a hulló csillagok, kuncogtam magamban. Ám, amint közelebb értem, láttam, a vén Samu az, s nem tudtam rájönni, hogy alszik már, vagy csak üldögél ott, gondolataiba mélyedve, de az jól látszott, hogy a szíve tájékán, egy pici kis helyen úgy fénylett, akár egy gyertya lobogó lángja.
(Bak Sára rajzai)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése