2011. október 26., szerda

az örök szinkronicitásról

tegnap este piros-fehérben, szinte fekete hajammal elmentem színházba. s szemem befeketedett előbb az ámulattól, hogy már megint micsoda szinkronicitás, aztán fekete is maradt.

(gondolkodtam azon, miért nem voltam benne a darabban, miért nem szippantott be, miért nem érintett meg úgy, mint amire számítottam, és itt bekúszott egy kép, egy furcsa érzés, hogy mindezen már régen túl vagyok, mindezeken az érzéseken, álomébrenlét mezsgyéken, szenvedésen és félelmen és átverésen és eszmélésen. régen. régen. nem rázott meg, nem vitt vissza valami ős szégyenérzethez, hanem, igen, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk, mind. mindannyiunknak át kell menni a félelem és fájdalom alagútján. senki meg nem úszhatja. az a láng, amit mindannyian hordozunk magunkban, a darabban nem lobbant lángra. talán, ha ez megtörtént volna, visszaadja szemem barnáját. de nem történt meg. csak a gyertya fekete kanóca maradt. és a halvány, bizonytalan, sejtett láng mintha valahol máshol lenne, lehetne. nem erősítette meg a fényt. talán nem is ez volt a cél. talán csak az igény érzetének a felkeltése. és ez sikerült.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése