2011. október 12., szerda

az idő természetéről (6)

tömör anyag volt, kemény hús és sűrű, vastag vér. fekete, göndör, erős lószőr haját csak a legnagyobb gondoskodással lehetett a feje tetejére igazítani, szeme szénből, szemöldöke szépen ívelő kék, ajka olyan erős, hogy, amikor folyosó szegletekben, házak tetején letámadott és összecsókolt, szinte harapásnak éreztem, pedig csak az ajka
rabul ejtett ez a tömör anyag, és megmutatta a föld összes természetét, olyan természetét, amelyből kihalt az ég
aztán azt mondta, öngyilkos lesz, ha otthagyom, és tudtam, ez volt az a mondat, amely elindított a megszabadulás útján

és akkor megismertem őt, tiszta ég volt és nap, áttetsző, törékeny és lebegő. megjárta a világot, megélte a kalandokat, bejárt több földrészt, élt több országban, elvonult a finn erdőbe egy nyárra egyetlen hálózsákkal, hogy megtapasztalja önnön magvát és erejét, és már semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra, békére, szemlélődésre

ekkor jöttem neki én, néztünk egymás szemébe és csak táncoltunk és fogtuk egymást, és volt lassú zene és szünet és pörgő zene és szünet és körülöttünk sokan és körülöttünk kevesen és mi csak fogtuk egymást és néztünk egymás szemébe és ejtettük egymást rabul

és nem lett belőlünk gálickő, de lettünk barátok, néha találkoztunk, ilyenkor tisztes távolban, a földön vetett ágyat, és ittunk sok teát, hallgattunk sok zenét és hallgattunk sokat együtt, kandalló előtt, gyertyák mellett, tóparton, néha beszélt arról, amit éppen rendezett, vagy a darabról, amiben éppen játszott, de leginkább depressziós volt és fáradt, s bár csak harmincas évei közepén, sokszor volt öreg
és én is meséltem arról, hogy emberek jönnek, emberek mennek, én is jövök bennük, én is megyek velük
s teltek az évek

és mindegyik pasim féltékeny volt rá, mert volt közöttünk egy szellemi szál, amelybe ők nem kapcsolódhattak bele, láthatatlan rabságunk vékony cérnaszála
aztán, sok sok év után, kezdett féltékeny lenni. ez a beféltékenyedés tartott majdnem egy évig. és, amire rászánta magát, hogy felvállalja ezt a félténységét, és mindent, amit ez hozott magával, rabul ejtettem egy babát, fiatal volt és ártatlan. rabul ejtettem és nem akart távozni mellőlem. érlelődött mellettem, vaciláltam mellette. ő pedig megsértődött és eltűnt. aztán, amikor a vacilálásom hosszú évek után véget ért és a rabul ejtettet végre el tudtam küldeni, ismét megjelent.

azzal az ötlettel, hogy menjünk Andalúziába, töltsük ott a nyarat. ő élt már ott, régen, két évet, volt egy spanyol barátnője, akire én nyagyon hasonlítottam. és mit csinálunk ott? kérdeztem. majd valamit kitalálunk. és hol lakunk? kerül valami. hmm, hümmögtem és kacagtam, gondolkodom rajta, majd még megbeszéljük. de kiderült, hogy vannak Bukaresthez közelebb eső városok is, mint Jyväskylä, és a világon nagyobb kisértéssel bíró helyek, mint Andalúzia.

meghívtak egy utazásra, és nem érdekelt, hogy mit fogunk ott csinálni és hol fogunk lakni, igent mondtam. és el is kezdődött az utazás, csak teljesen másképp, mint gondoltam. írtam neki, nem megyek Andalúziába, mert szerelmes vagyok. ekkor ismét megsértődött, eltűnt. aztán megint előkerült, mert megírtam neki, hogy kisbabás vagyok. bár gratulált, éreztem, irigy. hiszen tudtam, nagyon vágyik családra, gyermekekre, csak nem meri vállalni. legutolsó papírlevele is erről szólt, a kételyekről, életcél kereséséről, önmaga megtalálásáról, satöbbikről. és irigy lett. sütött a hangjából az irigység, hiába gratulált szívből. aztán egyszer csak jelentkezett, lett egy kétgyerekes, elvált barátnője és várták a közös kisbabájukat. kisfiúk született. a kislányuk érkezéséről már csak a facebook gratulációkból jöttem rá.

mert, azt mondja nekem az idő természete, van jobb dolgotok is a világban, mint tartani a kapcsolatot, például az, hogy kikapcsoljátok a kapcsokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése