2011. október 27., csütörtök

egy villanásról a titkok ládájából

a ma esti szívemet nem cserélném el senkiére, senkiére. és még csak nem is szerelmes. sokkal, sokkal több annál. meleg, és erősen dobog és csupacsupa bársony. nincs annál nagyobb megkönnyebbülés, mint amikor az ember rájön, a harag is csak egy illuzió. és amikor az az erő, ami eddig a haragot táplálta, átváltozik melegséggé a másik ember iránt, meglátod őt, úgy, amilyen.

szép. ember.

2011. október 26., szerda

az örök szinkronicitásról

tegnap este piros-fehérben, szinte fekete hajammal elmentem színházba. s szemem befeketedett előbb az ámulattól, hogy már megint micsoda szinkronicitás, aztán fekete is maradt.

(gondolkodtam azon, miért nem voltam benne a darabban, miért nem szippantott be, miért nem érintett meg úgy, mint amire számítottam, és itt bekúszott egy kép, egy furcsa érzés, hogy mindezen már régen túl vagyok, mindezeken az érzéseken, álomébrenlét mezsgyéken, szenvedésen és félelmen és átverésen és eszmélésen. régen. régen. nem rázott meg, nem vitt vissza valami ős szégyenérzethez, hanem, igen, ilyenek vagyunk, ezek vagyunk, mind. mindannyiunknak át kell menni a félelem és fájdalom alagútján. senki meg nem úszhatja. az a láng, amit mindannyian hordozunk magunkban, a darabban nem lobbant lángra. talán, ha ez megtörtént volna, visszaadja szemem barnáját. de nem történt meg. csak a gyertya fekete kanóca maradt. és a halvány, bizonytalan, sejtett láng mintha valahol máshol lenne, lehetne. nem erősítette meg a fényt. talán nem is ez volt a cél. talán csak az igény érzetének a felkeltése. és ez sikerült.)

2011. október 20., csütörtök

a felhőfoszlányokról

(a ma reggeli csett eleje)
elegge megkerdojelezodik bennem egyfolytaban a muveszet hitele. hogy mit miert

a magasabb cel az lenne, hogy megmozgasson es felemeljen. de a legtobben ezt annak az aran erik el, hogy egy csomo mindenkire rataposnak, es kikerik maguknak, ok felette allnak a jonak es a rossznak, mert ok muveszek. fel kell aldozni a tomeget, ami ugyis csak tomeg, a muveszet oltaran. nos, itt en nem tudom nem feltenni a kerdest, megeri? ha nem tudod felemelni a tomeget, amelyikbol kivalasztodsz, akkor hiteles vagy?

mert, bar en nem erre fektetem a hangsulyt, lehet, hogy en is muvesz vagyok, nem? de nem ugy dolgozok, alkotok, hogy kozben masokat megnyomoritok, es kussoljanak kozben, mert mualkotas szuletik. sot, legyenek halasak, hogy egyaltalan.


mi az, hogy hiteles elet? onmagad fele mindig onzonek lenni, vagy ugy elni, hogy viszed magaddal az egesz emberiseget. tudataban lenni, hogy a te fejlodesed osszefugg a masokeval. es senki nem kaparhatja csak maganak a gesztenyet.


na. jol kipakoltam. csak azt latom, hogy a hitelesseget egyre inkabb osszetevesztik az oncelusaggal. az elet pedig nem oncelu es nem egy maganyos utazas, hanem egy nagy, kozos luktetes. s amikor erre a luktetesre, csak egy kicsit is, raerzel, akkor kinyilik szivedben az egyutterzes.

es latod, amit levi mondott egyszer, es azota is bennem, hogy senki nem rossz, csak mindenkinek van valami baja.

es ez a baja az o szinvonala. minden lepcsofok egyforman ertekes, mert mind a lepcso resze

de abbol, h ki milyen problemakkal kuzd, nagyon jol lehet latni, hogy hol all a lepcson.

egy szep kis panorama.

es ezert a bajaink nem bajok.

de, aki egyedul akar felfutni a lepcson, az minduntalan orra bukik :)


mert vagy visszahuzzak a tobbiek, vagy belebotlik az elotte levokbe :)

es az egyetlen kiutat, ami jarhato lenne, nem akarja senki elfogadni. azt, hogy az ut szenvedessel jar. es kesz. nem vakacio, hanem kokemeny utazas. nem nyaralni jottunk a vilagra, hanem minden pillanatban meghalni es ujjaszuletni. es ez kenyelmetlen. es, ha ezt el tudod fogadni, h szenvedes van, volt es lesz, akkor ezzel egyutt meg lehetsz sokszor boldog es erezheted sokszor ugy, hogy konnyu az eleted :)

(és a csett vége)

(10:52:40 AM) ő: te Edó, ez megragadt, csak visszakerdek
(10:52:59 AM) ő: te muvesznek erzed-e magad?
(10:53:28 AM) én: amikor alkotok, az vagyok
(10:53:41 AM) én: egyebkent meg teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok
(10:53:52 AM) ő: oke
(10:54:04 AM) én: igy okes?
(10:54:05 AM) én: :D
(10:54:12 AM) ő: igen, meg vagyok elegedve :D
(10:54:19 AM) én: :D :D :D
(10:56:32 AM) én: vagyis nem teljesen lenyegtelen, hogy mi vagyok. mindig vagyok valami. az orgazmus legmelyeben meg a testet is atszellemito no, ha csak etye-petyere sikerul, akkor verig kurva, hogy legalabb elvezzem, ha fozok, akkor en vagyok a sef es a kukta, ha meditalok, akkor a probalkozasom a meditaciora. ha valaki megdicseri vagy lehurrogja az irasomat, akkor a majhizlalo vagy bilifuletort egocska :) s ilyenek
(10:56:59 AM) ő: hehe

2011. október 19., szerda

egy örök kedvenc s napsugár fonatok

"Elégedetté tesz, hogy így alakult az életem. Gazdag volt, és sokat kaptam tőle. Ennyi mindenre hogyan is számíthattam volna. Csupa előre nem látható dolog volt, ami történt. Némelyik másképp is alakulhatott volna, ha én magam másmilyen vagyok. De hát úgy történt, ahogyan történnie kellett; mert épp azáltal lett ilyen, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Sok minden szándékoltan jött létre, és nem vált mindig javamra. De nagyrészt természetesen és sorszserűen bontakozott ki. Megbántam sok ostobaságot, ami a konokságomból származott, ám ha nem lettem volna konok, nem érem el célomat. Így hát csalódtam is, meg nem is. Csalódtam az emberekben, és csalódtam magamban. Csodálatos dolgokat tudtam meg emberekről, és többet végeztem el, mint amennyit magamtól elvártam. nem alkothatok magamnak végérvényes ítéletet, mert az életjelenség és az emberjelenség túlságosan sokrétű. Amint öregedtem, egyre kevésbé értettem magam, egyre kevésbé ismertem magamra, és egyre kevesebbet tudtam magamról.

Csodálkozom magamon, csalódtam magamban, örülök magamnak. Bánatos vagyok, levert, föllelkesült. Ez mind én vagyok, de nem tudom magam összegezni. Képtelen vagyok valamilyen végérvényes érték vagy értéktelenség megállapítására, nem tudom megítélni magamat és az életemet. Semmiben sem vagyok egészen bizonyos. Nincs végső meggyőződésem tulajdonképpen semmiről sem. Csak annyit tudok, hogy megszülettem és élek, és úgy érzem, mintha hordozna valami. Létezésem olyan alapon nyugszik, amit nem ismerek. De mind e sok bizonytalanság ellenére is szilárdnak érzem a meglevőt és szükségszerűnek, hogy ilyen vagyok."

(C.G. Jung, Gondolatok a látszatról és a létezésről)


Tegnap, a közös jóga előtt, ezt olvastam fel. Hogy a többiekhez mi jutott el, nem tudom. De engem mindig megérint. Most is, segített letenni valamit, ami már rég nincs is a hátamon, de én cipelem hősiesen. És ma már kacagva tudtam mondani Zsóka néninek, hogy ezzel a szövőszék vásárral talán még önmagam őrültségeihez képest is túl őrült voltam. Zsóka néni megnyugtatott, hogy nem is. Holnap, ha ragyog, lemosom őkelmét, no nem Zsóka nénit, hanem az osztovátát. És lemértük megint, és megnéztük és hümmgettünk és el fog férni a szobában és még táncolni is marad hely, ha nagyon muszáj. És zongorázni is. A pálkatapéter már egészen jól megy, és, ha lekerülök a zongorajavító listájáról, még szólni is szépen fog.

S a laptop mellett, amin szövöm a szöveget, lesz a szövőszék, amin a szövetet. ha

ha nem rezelek be a szövés végtelen mintát és kombinációt kínáló birodalmától, aminek Zsóka néni még csak a kapuját nyitotta ki, és én máris szédülök, és itt-ott, a hajam közül, kikandikál egy-egy kérdőjel

a krónikus krónikásokról

amikor kölcsönkértem, a nyáron, a címe fogott meg. már jó sokadik könyve volt, amit kezembe vettem, mindegyiket úgy, hogy na, most betöröm. és mindegyiket letettem és letörtem. mert nem értettem. ezt sem értettem, akkor sem, amikor ott, a sógornőmnél belelapoztam. és utána sem, pedig párszor kézbevettem. aztán vissza az olvasandó könyvek stócára. fogynak a könyvek, így aztán megint előkerült. és egyből értettem és mindent. két harmadánál tartok. olvasok este, olvasok reggel, amikor tudok. ma négykor ébredtem, két órát olvastam, aztán jógáztam, aztánLinkmosogattam, kávét, reggelit főztem, s amig a kis gombóc mellettem mocorogni nem kezdett, olvastam ismét, a reggeli kávé gőzében. és oszlott a gőz az agyamról. minden tiszta, logikus. és érthető. eléggé gyanús, hogy egyszeriben ilyen érthetővé vált.

Steiner Az Akasha Krónikából c. könyvéről van szó.

aztán, egyszer csak, felnyitottam az utószónál. és, akit említ az utószó szerzője, az nem más, mint László Ervin és a kvantumvákuum elmélete. és akkor, természetesen, csak néztem. ugyanis pont egy hete vendégem volt Szabó Bori és pont azon a helyen ülve, ahol én olvastam ma reggel, beszélt nekem László Ervinről.

2011. október 17., hétfő

puritán magáról

aki pakolt és pakolt, szinte csukott szemmel, hogy ne lássa, amit. és aztán kibőgte az összes sósgombocot, amik, pofátlanul, megjelentek a torkában. szinte elrontották a finom kávét és az őszi verőfényt a verandán. csak csurgott az arcom, a napfény, az ősz, az emlékek, a tárgyak, az emberek, a szerelmek, a várások, a varrások, a csuprok és minden. s még szerencse, hogy közben nem jutott eszembe csodálkozni azon, hogy így tudok sírni egy ékszer miatt. én. pont én. mert lehet, hogy a csodálkozás elállította volna a bőgést, és fuccs lett volna a sós csurgásnak.

2011. október 16., vasárnap

Lackó füléről és Samu szívéről


Samu, a vén vízimonyó éppen készült eltenni magát télire. No, nem készített magából befőttet, csak éppen igyekezett minél vastagabb hájréteget felhalmozni bundája alá. Nem kötelező a monyóknak a hibernálás, legtöbbjük mégis ezt teszi. Megkezdik ősz végén a hibernálást és kora tavaszig ki sem dugják orrukat a hasukból, ugyanis összegöngyölödve alszanak. A monyók, s közülük is leginkább a vízimonyók, a napfény, a meleg és az éltető eső szerelmesei.
Nos, ebbe a hájnövesztő ténykedésébe, ami abból állt, hogy egy frissen szerzett kockacukrot nyalogatott, toppant be Lackó, a monyófickó. Samu eleinte rá se hederített. Megszokta már, hogy most már ketten laknak nála. De mégis, Lackó betoppanásával megtelt a levegő valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanítóval. Nézte a kockacukrot, a lyukas mogyorót, amin ült, hogy elérhesse a kockacukor tetejét, a csatornát, de nem bírt rájönni, mi az a vibrálás, amitől mintha táncolni akarnának a szőrszálai. Lackó, a monyófickó, felugrott a kockacukorra, letört belőle egy darabot és jóízűen rágcsálni kezdte. Aztán, miközben még tele volt a szája, és lábaival harangozott, ugyanolyan természetes hangon, mint ahogy azt közölte ősz elején, hogy Samuhoz költözik, most bejelentette, elköltözik. – Ugyan, mormogta Samu, - hová is költöznél, hiszen te itt laksz. Ha elköltözöl, akkor már nem ott fogsz lakni, ahol, hanem máshol. És akkor már nem itthon leszel otthon, hanem valahol máshol leszel otthon. De az már nem itthon lesz. Na, ezért nem költözhetsz el. – Igazad van, hagyta abba Lackó a rágcsálást egy pillanatra, - de akkor is elköltözöm. Te, látom, már úgyis rendezed be az életed télire. Én pedig egy ideje már nem hibernálok. Rájöttem, a monyólányok télen a legszebbek. Már amelyik nem dönt a hibernálás mellett. Ilyenkor sokat énekelnek, táncolnak és isszák a finom berkenyeteát. A szemük fekete, az arcuk ragyogó, bársonyos. Ilyenkor olyan szelidek, hogy akár meg is ölelheted őket. Nem úgy, mint nyáron, amikor ugrabugrálnak, és viháncolnak, és szaladgálnak összevissza, hogy fickó legyen a talpán, amelyik monyónak sikerül elkapni közülük egyet is.
Samu tátott szájjal hallgatta. Aztán hirtelen megértette, mi az a nyugtalanító dolog, ami felzaklatta. Lackó füle volt az. A monyófickó fülcimpáján kuszán nővő szőrszálacskák fényesen aranylottak. – Hogy hívják, kérdezte Samu, és egy kicsit meglepődött saját hangján, volt benne egy új szín, valami irigység féle. Lackó elpirult. – Lillának hívják, dünnyögte, és ő a monyóvilág legszebb lánya. Találtunk egy ananászt a szomszéd utcában, a hétgesztenyefás kert végében, csodálatos lakást rágtunk bele. Bármikor meglátogathatsz, ha felébredsz a télen és éppen nem lesz semmi dolgod. Azzal Lackó jól hátbaveregette a vén vízimonyót, s iszkiri, egyik kezében egy darab cukrot szorongatva eliramodott a házak tetején.
Samu maga elé bámult. Úgy tűnt, hirtelen besötétedett. Még a kockacukor is mintha szürkéssé és íztelenné vált volna. Hát mégiscsak létezik, töprenkedett Samu, létezik tehát az, amit úgy hívnak, szerelem. Hallottam róla, még gyerekkoromban mesélték a régi öregek, hogy a füleknél kezdődik. Először kipirulnak a fülek, aztán a cimpa szőrei válnak arany szálacskákká, míg végül az egész monyót aranybunda fedi. De, ha ez az érzés létezik, akkor a másiknak is léteznie kell, csillant fel a pici monyószem. Annak, amelyik a szívből indítja el a ragyogást és olyan ereje van, hogy mindenki életébe, aki csak megérzi ezt a ragyogást, beáramlik annak aranyló fénye. És hirtelen mintha ismét fényben úszott volna a csatorna, pedig már valóban este lett, és a kockacukornak is egészen finom, édes íze lett ismét. Samu Lackóra és Lillára gondolt, s elképzelte, amint a csudálatosra rágott ananászlakásukban isszák a vendégmonyókkal a finom berkenyeteát.

Miután kikísértem a vendégeket és bezártam a kaput, felnéztem, ahogy szoktam, az égre, a csillagokra. Ahogy tekintetem lejjebb ereszkedett, valami aprócska fényt pillantottam meg a háztetőn, a csatorna tájékán. Nocsak, a végén még nálunk kötnek ki a hulló csillagok, kuncogtam magamban. Ám, amint közelebb értem, láttam, a vén Samu az, s nem tudtam rájönni, hogy alszik már, vagy csak üldögél ott, gondolataiba mélyedve, de az jól látszott, hogy a szíve tájékán, egy pici kis helyen úgy fénylett, akár egy gyertya lobogó lángja.
(Bak Sára rajzai)

a jógabugyiról

tegnap és tegnapelőtt két színházmeghívót kaptam, tegnap estére. bár az elsőt visszamondtam, a másodikat, úgy gondoltam, kár lenne kihagyni.

délben, mielőtt lefektettem Márkust, odapakoltam a főnivalókat. csak úgy sorakoztak a fazakak a kályhán. úgy gondoltam, mire Márkus elalszik, készen is lesz minden, a rucalábra zöldségleves, ami Márkus és apa kedvence - gondoltam is rá közben, hogy be szeretné, be szeretné ezt az aranyló forróságot, - és a rakottkarfiol, ami a Márkus és az én kedvencem. és úgy is lett. amikor kimentem a konyhába, csak úgy énekeltek a födők. micsoda bőség, gondoltam, miközben a bepárásodott ablakokon lestem a kintről leselkedő hideget.

aztán leültem. jógázni nem volt kedvem. csak érezni a csendet. de, mihelyt leültem, persze, megrohantak a gondolatok. ezúttal az anyag gondja. a színház kapcsán. hogy milyen jól esett, hogy barátnőm felajánlotta, fizeti a jegyet. futott az agyam a rohangászó gondolatok után, hogy hé, nem oda Buda, leszek még pluszban is, csak legyen kis türelmem. amikor végre felfogtam, mi történik, hol loholok gondolataimmal, felszakadt belőlem egy sóhaj, ne azt add, Istenem, amit kérek, hanem, amire szükségem van. aztán küldtem a második sóhajt az első nyomába, ne azt add, Istenem, amit az egom kér, hanem amire a lényemnek szüksége van. és a térdeimen nyugvó kezemet tenyérrel felfelé fordítottam.

és ekkor, pont, amikor kiegyenesedtem, és amikor rájöttem, hogy már megint mit csinálok, kérések, gondolatok, izgatottság, szomorúság, minden, csak a csend érzése nem, ekkor Márkus felkacagott, álmában, ahogy újabban egyre gyakrabban, szinte minden éjszaka, minden alváskor.

és a kacagása meghozta a csendet, ami először önkéntelen mosolyomban virágzott ki. s aztán csak futott bennem, csendrózsa, futórózsa, beillatozta, betövisezte egész testem, kint és bent, szurkált és gyógyított egyszerre, hogy nehogy Csipkerózsika álomba essek.

és a darab természetesen remek volt. Az ügynök halála. mintha csak rárímelt volna a gondolatrohamra a meditáció elején.

és ma jógáztam, persze, dinamikusan. nem lehetett meditálni közben, mert Márkussal kellett közben dumálni. az egyik gyakorlat közben odajött és valamit rátett a fejemre. azt hittem, valamelyik kallódó hajgumimat. amikor befejeztem a gyakorlatot és odanyúltam, hogy levegyem a fejemen kuksoló valamit, az ő kis, tegnap este levetett bugyija volt az. hogy nehogy, nehogy túlságosan komolyan vegyem... a mit is?

2011. október 12., szerda

az idő természetéről (6)

tömör anyag volt, kemény hús és sűrű, vastag vér. fekete, göndör, erős lószőr haját csak a legnagyobb gondoskodással lehetett a feje tetejére igazítani, szeme szénből, szemöldöke szépen ívelő kék, ajka olyan erős, hogy, amikor folyosó szegletekben, házak tetején letámadott és összecsókolt, szinte harapásnak éreztem, pedig csak az ajka
rabul ejtett ez a tömör anyag, és megmutatta a föld összes természetét, olyan természetét, amelyből kihalt az ég
aztán azt mondta, öngyilkos lesz, ha otthagyom, és tudtam, ez volt az a mondat, amely elindított a megszabadulás útján

és akkor megismertem őt, tiszta ég volt és nap, áttetsző, törékeny és lebegő. megjárta a világot, megélte a kalandokat, bejárt több földrészt, élt több országban, elvonult a finn erdőbe egy nyárra egyetlen hálózsákkal, hogy megtapasztalja önnön magvát és erejét, és már semmi másra nem vágyott, csak nyugalomra, békére, szemlélődésre

ekkor jöttem neki én, néztünk egymás szemébe és csak táncoltunk és fogtuk egymást, és volt lassú zene és szünet és pörgő zene és szünet és körülöttünk sokan és körülöttünk kevesen és mi csak fogtuk egymást és néztünk egymás szemébe és ejtettük egymást rabul

és nem lett belőlünk gálickő, de lettünk barátok, néha találkoztunk, ilyenkor tisztes távolban, a földön vetett ágyat, és ittunk sok teát, hallgattunk sok zenét és hallgattunk sokat együtt, kandalló előtt, gyertyák mellett, tóparton, néha beszélt arról, amit éppen rendezett, vagy a darabról, amiben éppen játszott, de leginkább depressziós volt és fáradt, s bár csak harmincas évei közepén, sokszor volt öreg
és én is meséltem arról, hogy emberek jönnek, emberek mennek, én is jövök bennük, én is megyek velük
s teltek az évek

és mindegyik pasim féltékeny volt rá, mert volt közöttünk egy szellemi szál, amelybe ők nem kapcsolódhattak bele, láthatatlan rabságunk vékony cérnaszála
aztán, sok sok év után, kezdett féltékeny lenni. ez a beféltékenyedés tartott majdnem egy évig. és, amire rászánta magát, hogy felvállalja ezt a félténységét, és mindent, amit ez hozott magával, rabul ejtettem egy babát, fiatal volt és ártatlan. rabul ejtettem és nem akart távozni mellőlem. érlelődött mellettem, vaciláltam mellette. ő pedig megsértődött és eltűnt. aztán, amikor a vacilálásom hosszú évek után véget ért és a rabul ejtettet végre el tudtam küldeni, ismét megjelent.

azzal az ötlettel, hogy menjünk Andalúziába, töltsük ott a nyarat. ő élt már ott, régen, két évet, volt egy spanyol barátnője, akire én nyagyon hasonlítottam. és mit csinálunk ott? kérdeztem. majd valamit kitalálunk. és hol lakunk? kerül valami. hmm, hümmögtem és kacagtam, gondolkodom rajta, majd még megbeszéljük. de kiderült, hogy vannak Bukaresthez közelebb eső városok is, mint Jyväskylä, és a világon nagyobb kisértéssel bíró helyek, mint Andalúzia.

meghívtak egy utazásra, és nem érdekelt, hogy mit fogunk ott csinálni és hol fogunk lakni, igent mondtam. és el is kezdődött az utazás, csak teljesen másképp, mint gondoltam. írtam neki, nem megyek Andalúziába, mert szerelmes vagyok. ekkor ismét megsértődött, eltűnt. aztán megint előkerült, mert megírtam neki, hogy kisbabás vagyok. bár gratulált, éreztem, irigy. hiszen tudtam, nagyon vágyik családra, gyermekekre, csak nem meri vállalni. legutolsó papírlevele is erről szólt, a kételyekről, életcél kereséséről, önmaga megtalálásáról, satöbbikről. és irigy lett. sütött a hangjából az irigység, hiába gratulált szívből. aztán egyszer csak jelentkezett, lett egy kétgyerekes, elvált barátnője és várták a közös kisbabájukat. kisfiúk született. a kislányuk érkezéséről már csak a facebook gratulációkból jöttem rá.

mert, azt mondja nekem az idő természete, van jobb dolgotok is a világban, mint tartani a kapcsolatot, például az, hogy kikapcsoljátok a kapcsokat.

2011. október 10., hétfő

a téli álmokról

hétvégén kigyorsböngésztem egy tibeti gyógyító könyvet. volt benne sok minden, amit még a szüleim nagyon jól tudnak. például ételek társítása, mit mivel nem szabad enni, ilyenek.

amin nagyon kacagtam, az egy jótanács volt a férfi számára, ne mondja el titkait az asszonynak :))) itt felkacagtam és háborodtam, hogy tiszta potyába olvastam el ezt a könyvet, hiszen ez férfiaknak szól :)

de aztán mégis tovább olvastam. és nagyon tetszett, amit a nemi életről írt. szabadon idézem: télen a mag jó, ezért minden nap lehet, de tavasszal és ősszel csak minden másnap, nyáron pedig két hétben egyszer. ha nem így történik, betegségeket okozhat.

és most lőjetek le, de valahogy teljesen normálisnak tűnik :)

s közben, itt né, somolygok magamnak, miközben forróra izzasztom a csempéken virágzó mandalákat :)

2011. október 6., csütörtök

vall(om)ásairól


egy ideje az unitárius címer jár a fejemben, a farkába harapó kígyóban egy galamb áll. "Legyetek szelídek, mint a galambok és okosok, mint a kígyók." Mondta Jézus.

szelídség és okosság. alázat a lélekben, okosság a fejben, valami ilyesmi vihet el a bölcsességhez, nem? régen azt tartották, ha az Isten valakit el akart veszejteni, először az eszét vette el. nos, azt, hogy az Isten szándékosan valakit el akar veszejteni, nem hiszem, de azt látom, hogy elég sok ember azért fut, mert elhagyta az esze. vagy elhagyta, vagy lemaradt. valamelyik a kettő közül.

tetszik nekem ez a címer. minél inkább látom, annál inkább nézem, minél inkább nézem, annál inkább látom.

gyerekkoromban, amikor még anyámtól jött a református tanítás, a paptól az unitárius, apámtól pedig a mindenség ölelése, egyszer, amikor éppen a paradicsomi kiűzetésről hallottam valahol, otthon megkérdeztem, ha Isten tökéletes, és a saját képmására teremtette az embert, akkor hogyan lehetséges, hogy az ember, tökéletességében, bűnt kövessen el. ezek szerint Isten sem lehetett tökéletes, ha ilyen tökéletlen embert teremtett. aki képes bűnbe esni. miért nem teretmtette olyannak, hogy ne tudjon bűnbe esni? nos, azért emlékszem annyira határozottan erre az esetre, pedig még nagyon kicsi lehettem, mert szüleim arca teljesen kusza lett. a csend is körülöttünk. néztek egymásra, rám. nem tudták, mit válaszoljanak. valamiket mondtak, de nem válasz volt az, mert akkor emlékeznék rá. de, amire én emlékszem, az valami nyögés csak, kinyögése annak, amire ők sem tudták a választ.

az, hogy ilyen szülőkkel és ilyen vallásban nevelkedtem, erősen meghatároz, még mindig. bár most már, ha rákérdeznek, hogy milyen vallású vagyok, pont olyan nagyon nem szeretek válaszolni rá, mint arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozom. mert már nem vagyok egy bizonyos vallású, régóta nem. egyszerűen csak hitben élek. ennyi.

az unitáriusok szimbóluma a fáklya. igen, fáklyák vagyunk. és, ha létezik bűn, akkor az talán az, ha elfelejtem ezt a fáklya létezést. és nem azért, mert valami isten vagy istenek ezért valahol megsértődnek s aztán jól elvernek. nem. hanem mert az életemet rövidítem meg. saját magammal babrálok ki, mégpedig alaposan.

nemrég megismertem egy nénit, akiről sokat hallottam. barátnőm nagymamája. élete, a barátnőmön keresztül beépült az én életembe is. barátnőmtől tudom, azt szokta mondani ez a néni, hogy ne várd, hogy múljék az idő, mert a te időd múlik.

lehet ennél nagyobb bölcsesség? figyelmeztetés? hogy arra figyelj, ami van? erről szól a buddhizmus is, a meditáció is, legalábbis számomra. az itt és mostról. erről szólnak az időtlen szimbólumok, amelyekről Jézus beszélt, Buddha beszélt, a címerek beszélnek, a mindenség beszél.

és legfőképpen a szívem, amikor olyan csodák történnek velem, hogy arra ébredek éjszaka, Márkus kacagógörcsöt kap álmában :)

2011. október 3., hétfő

Tove Janssonról, egyik kedvenc meséjén keresztül

Tove Jansson - Tavaszi dal
Egy csendes, felhõtlen, április végi este Kószlászbóklász olyan messze vetõdött északra, ahol az árnyékos oldalak lejtõin még hófoltok látszottak.
Úttalan utakon kóborolt egész nap, csak a vándormadarak kiáltoztak a feje fölött.
Õk is hazatérõben voltak délrõl.
Csaknem üres hátizsákkal, gondtalanul, könnyedén lépkedett. Meg volt elégedve az erdõvel, az idõjárással és önmagával. A tegnap és a holnap egyformán távolinak tetszett, a jelent kitöltötte a nap vörös ragyogása a nyírfák között, és a levegõ megtelt hûvösséggel.
Ez az este a dal estéje – gondolta Kószlászbóklász. – Egy új dallamé, amelynek elsõ része a vándorlásról szól, a második a tavasz utáni vágyakozásról s a vége valami mindent elsöprõ, varázslatos érzés a magányról, arról, hogy egyedül kószálhat, és senki sem háborgatja.
Ez a dallam már több napja ott bujkált a kalapja alatt, de nem mert hozzányúlni. Hagyta érlelõdni, szépülni, kiteljesedni. Olyan vidám hittel kell szólnia, hogy a hangok a szájharmonika puszta érintésére is rögtön a valódi helyükre ugorjanak.
Ha túl korán fogna hozzá, megtörténhetne, hogy a hangok szembeszegülnének vele, és csak félig kész dallamot adnának, vagy elmenne a kedve az egésztõl, és soha többé nem tudná hibátlanul eljátszani. A hangok komoly dolgok, különösen ha egyszerre kell vidáman és szomorúan szólniuk.
Ezen az estén azonban Kószlászbóklász úgy érezte, biztos lehet a dolgában. A dallam már születõben volt, már csaknem elkészült vele, és ez most jobb lesz, mint bármelyik elõtte.
Ha a Múmivölgyben járna, eljátszaná a folyó fölött ívelõ híd korlátján, és Múmipajti rögtön kijelentené, hogy ez igen, ez csodálatos dal. Igazán csodálatos!
Kószlászbóklász megállt egy mohás helyen, és hirtelen elkomorodott. Múmipajti! Borzasztóan szomorkodik, vágyakozik utána, és egyre várja otthon, rajong érte, de mégis azt mondja: „Természetesen szükséged van a szabadságra. Világos, hogy útra kell kelned. Igen, én megértem, hogy néha muszáj egyedül lenned, vágyódsz az egyedüllétre.”
Ám Múmipajti szeme olyankor mégis sötét a csalódottságtól és a tehetetlen sóvárgástól.
Ajjaj! – sóhajtott Kószlászbóklász, és újra elindult. – Ajjaj! Túl érzékeny ez a pajti. Nem szabad rágondolnom. Nagyon kedves pajti, de nekem most nem szabad rágondolnom. Ma este csak a dalommal akarok törõdni, és majd meglátjuk, mi lesz holnap.
És egy pillanat múlva Kószlászbóklász már meg is feledkezett Múmipajtiról. Kellemes táborozóhelyet fürkészett magának, és mikor az erdõ mélyérõl meghallotta egy patak csörgedezését, rögtön elindult arrafelé.
Az utolsó vöröslõ napsugár is kialudt a fák közt, lassan és kékesen elõlopakodott a tavaszi alkonyat. Az egész erdõ kékbe öltözött, és a nyírfák, mint fehér oszlopok vándoroltak távolabb a félhomályban.
A patak pompás volt.
Barnán és tisztán táncolt a tavalyi avarhalmocskák között, az utolsó itt felejtett jégalagutakon át, megpördült a mohás részeken, majd kicsiny, fehér fövenyû zuhataggá lett. Hol dúrban zümmögött, mint a szúnyog, hol pedig megpróbált hatalmasnak és fenyegetõnek hatni. Aztán kortyonként legurgulázta a hólevet, és mindenen kacagott.
Kószlászbóklász egy nedves, mohás helyen állt, és hallgatta. A patak magával hozza a dalomat – gondolta. – Talán a refrént.
Akkor egy kõ levált a partról, és egy oktávval megváltoztatta a víz hangját.
Ez nem is volt rossz! – bólintott Kószlászbóklász elégedetten. – Éppen ilyesmire gondoltam. Egy hangmagasságnyi ugrás csak úgy hirtelen! Talán a patak hangjaiból is csinálhatnék egy külön dallamot.
Elõvette a bográcsát és megtöltötte a vízesésnél. Aztán a fenyõk alá ment gyújtóst keresni. Az olvadó hó és a tavaszi esõ eláztatták az erdõt, és Kószlászbóklásznak be kellett hatolnia a szél által ledöntött bozótosba, hogy száraz fát találjon. Kinyújtotta a kezét, ám abban a pillanatban valami fölsivított és elillant a fenyõk alatt. Még hosszú ideig hallatszott az erdõ irányába távolodó cérnavékony sivítás.
Igen, igen. – dünnyögte Kószlászbóklász magában. – Mindenféle pockok és apró lények nyüzsögnek a bokrokban. Furcsa, hogy ezek mindig olyan idegesek. Minél kisebbek, annál jobban megriadnak.
Száraz rönköt és kis gallyat cipelt ki az erdõbõl, és szép kényelmesen tábortüzet rakott a patak hajlatában. A tûz azonnal meggyulladt, mivel Kószlászbóklász megszokta már, hogy maga gondoskodik a vacsorájáról. Sohasem fõzött másoknak, hacsak nem volt muszáj, és õ sem szeretett másoknál vacsorázni. Mindenki okvetlenül és folyton beszélgetni akar evés közben. És asztal és szék, sõt legrosszabb esetben még szalvéta is kell nekik.
Olyasmit is hallott, hogy bizonyos böböli átöltözött étkezés elõtt, de ez bizonyára csak rágalom volt.
Kószlászbóklász gondolataiba merülve hörpölte a híg levest, és nyírfák alatti zöld mohán pihentette a szemét.
A dal most nagyon közel volt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy nyakon csípje. De úgy gondolta, egy kicsit még várhat vele, a dallam biztonságban van, nem illanhat el. Elõször még elmosogat, aztán pipára gyújt, majd mikor a tûz már parázsként izzik és az éjjeli állatok szólongatják egymást az erdõben, akkor jön el a dalfaragás ideje.
Ám amikor a bográcsot öblögette a patakban, egy pockot pillantott meg. A víz túlsó partján ült egy gyökér alatt, és borzas üstöke alól tágra nyílt szemmel figyelt. A pillantása riadt volt, de nagyon kíváncsian követte Kószlászbóklász minden mozdulatát.
Két szégyenlõs szem egy szõrgubanc alatt. Éppen az a figura, akit nem szükséges észrevenni.
Kószlászbóklász nem is törõdött vele. Fölszította a tüzet, és tört egy kis fenyõgallyat ülõhelynek. Aztán elõvette a pipáját, komótosan rágyújtott. Finom füstfelhõket pöfékelt az éjszakai égbolt felé, és várta a tavaszi dalt.
De nem jött. Azonkívül magán érezte a pocok mindent követõ, mindent bámuló tekintetét, és lassacskán lehangolódott. Összecsapta a kezét, és elkiáltotta magát:
- Hess!
Erre a pocok elõmászott a gyökér alól, és igen szerényen megszólalt:
- Remélem nem ijesztettelek meg? Tudom, hogy ki vagy. Te vagy Kószlászbóklász.
Majd egyenesen belegázolt a vízbe, hogy átevickéljen. A patak túl nagy volt egy ilyen kis pocoknak, a víz pedig hideg. Néhányszor megcsúszott, és belebukfencezett, de Kószlászbóklásznak annyira rossz kedve volt, hogy még csak nem is segített neki.
A pocok végül kimászott a partra, nyomorúságos, cérnavékony szerzet,a fogai erõsen vacogtak, és így szólt:
- Szia. Nagyon örülök, hogy alkalmam van találkozni veled.
- Szia. – mondta Kószlászbóklász hûvösen.
- Megmelegedhetek a tüzednél? – kérdezte a kis vakarcs, és nedves pofácskája ragyogott. – szinte hihetetlen, hogy én lehetek Az, aki egyszer Kószlászbóklász tábortüzénél ülhetett. Egész életemben nem felejteném el.
Közelebb mászott, rárakta a mancsát a hátizsákra, és ünnepélyesen suttogta:
- Itt van a szájharmonikád? Itt ebben a zsákban?
- Igen. – mondta Kószlászbóklász egészen mogorván. Eltûnt magányának dallama, s a hangulat is odalett. A pipája végét rágta, és a nyírfák közé bámult, anélkül, hogy látta volna õket.
- Ne zavartasd magad miattam – mondta a pocok ártatlanul – Ha például játszani akarsz. El sem tudod képzelni, mennyire vágyódom a zenére. Még soha nem hallottam. A sündisznó, Nünü és a mamám beszéltek róla… Itt alig történik valami… És mi túl sokat álmodozunk…
- Na, hogy hívnak? – kérdezte Kószlászbóklász. Az estének már úgyis lõttek, úgyhogy egyszerûbbnek vélte, ha megszólal.
- Én még túl kicsi vagyok ahhoz, hogy nevem legyen – válaszolt a pocok lelkesen. – Hihetetlen, hogy ezt még soha senki nem kérdezte meg tõlem. Aztán jössz te, akirõl már annyit hallottam, és akit meg akartam ismerni? És megkérdezed, mi a nevem. Mit gondolsz… jaj, annyira szeretném!… úgy értem borzasztó gondot jelentene neked, ha kitalálnál számomra egy nevet, ami csak az enyém és senki másé. Most, ezen az estén.
Kószlászbóklász mormogott valamit, és a szemébe húzta a kalapját. Valami elszállt a patak fölött hosszú, hegyes szárnyakon, és szomorú, hosszan elnyújtott kiáltást hallatott az erdõn:
Ju-jú, ju-jú, ti-ú …
- Soha nem lehet egészen szabad az ember, ha túlságosan rajong a másikért – mondta Kószlászbóklász hirtelen. – Ezt én tudom.
- Tudom, hogy te mindent tudsz, beszélt a kis állatka, és még közelebb húzódott. – Tudom, hogy te mindent láttál. Minden, amit mondasz, és én mindig meg akarom próbálni, hogy éppen olyan szabad legyek, mint te. És most Múmivölgybe tartasz, hogy megpihenj, és találkozz a barátaiddal … A sündisznó mesélte, hogy mikor Múmipajti fölébred a téli álomból, rögtön téged keres … Hát nem gyönyörû, hogy van valaki, aki minden pillanatban vár és aggódik utánad?
- Én akkor megyek, amikor nekem tetszik – szólalt meg indulatosan Kószlászbóklász. – Talán sohase megyek, talán egész más irányba tartok.
- Jaj, akkor biztosan szomorú lesz. – mondta a pocok. Már száradozott a melegen, és a bundája elöl puha, világosbarna lett. Újból a hátizsákot kaparászta, és óvatosan megkérdezte: Volna kedved? … Te olyan sokat utaztál…
- Nem! – mondta Kószlászbóklász. – Most nem. – És keserûen gondolta: Miért nem hagynak sohasem az útjaimmal?! Nem hiszik el, hogyha mesélnem kell róluk, akkor csak szétpletykálom õket. Aztán oda minden varázsa, és csak a saját fecsegésemet hallom, amikor megpróbálom újra felidézni õket.
Hosszú ideig teljes csend volt, aztán egy éjjeli madár kiáltott ismét.
Akkor a pocok fölállt, és halk hangon megszólalt:
- Na jó, nekem már indulnom kell haza. Szia.
- Szia – szólt Kószlászbóklász elkeseredve. – Figyelj … Különben … megvan a név, ami illik rád. Lehetnél: Ti-ti-ú. Ti-ti-ú, érted? Vidám kezdet, és hosszú szomorú ú a végén.
A kis állatka rábámult, a szeme sárgán fénylett a tûz fényében. Alaposan átgondolta a nevét, ízlelgette, hallgatta, belebújt a belsejébe, és végül a pofácskáját az ég felé fordítva csendesen elkiáltotta a saját új nevét, olyan
szomorúan és annyi elragadtatással, hogy Kószlászbóklász beleborzongott. Aztán a barna farkinca elillant a hangásba, és minden csendes lett.
- Eh! – hümmögött Kószlászbóklász és belerúgott a fûbe. Kiverte a pipáját. Végül fölállt, és elkiáltotta magát: - Hé, gyere vissza!
De az erdõ néma maradt.
- Na jó – mondta. – Hiszen nem lehet mindig barátságos és vendégszeretõ az ember. Egyszerûen nem ér rá. És különben is, adtam neki nevet.
Ismét visszaült, hallgatta a patakot és a csendet, és várta a dalt. De nem jött. Rögtön tudta, hogy olyan messze szállt, hogy többé már nem érheti el … Talán soha. A fejében csak a pocok szerény, lelkes hangja fecsegett, fecsegett és fecsegett.
Az ilyeneknek még az anyjuk szoknyája mellett lenne a helyük – gondolta mérgesen, és hanyatt vetette magát a fenyõgallyakon. Egy perc múlva fölült, és újra bekiabált az erdõbe. Sokáig hallgatózott, aztán szemére húzta a kalapot, hogy aludni tudjon.
A következõ reggelen Kószlászbóklász folytatta az útját. Észak felé ügetett, s nem nézett sem jobbra, sem balra. Fáradt és rosszkedvû volt, és a kalapja alatt egy icipici dallam sem akadt.
Nem tudott másra gondolni, csak a pocokra. Minden szavára emlékezett, amit csak mondott, és mindenre, amit õ válaszolt neki, és addig ismételgette õket, amíg kezdte magát rosszul érezni, és úgy elfáradt, hogy le kellett ülnie.
- Mi bajom van tulajdonképpen? – gondolta haragosan és zúgó fejjel. – Azelõtt soha nem voltam ilyen. Biztosan beteg vagyok.
Fölemelkedett, és lassan bandukolt elõre, de ismét a pocok és a beszélgetés járt a fejében.
Végül az útból nem lett semmi. Délfelé Kószlászbóklász teljes fordulatot tett, és elindult visszafelé.
Egy pillanat múlva már jobban érezte magát. Gyorsabban és gyorsabban haladt, botladozott, futott. Kis dallamok szálldostak a füle körül, de nem volt ideje elkapni õket. Esteledett, amikor a nyírfaerdõbe ért, és elkezdett kiáltozni.:
- Ti-ti-ú! Ti-ti-ú! – És az éjszakai madarak felébredtek, és válaszoltak, ti-ti-ú, ti-ú, de a pocok nem felelt.
Kószlászbóklász keresztül-kasul járkált, és keresgélt és kiabált, amíg csak be nem sötétedett. A fakoronák rései közül kibukkant az újhold, Kószlászbóklász megállt, és figyelte. Teljesen elcsüggedt.
Kívánnom kellene valamit. Hiszen újhold van.
Szokása szerint épp kívánni akart egy új dalt, vagy úgy, mint régebben, új utakat, de hirtelen meggondolta magát, és így szólt:
- Hogy megtaláljam Ti-ti-út.
Aztán háromszor megpördült maga körül, és elindult a tisztáson át az erdõbe, egyenesen a hegygerincre. A bokorban zizegett valami bozontos, világosbarna.
- Ti-ti-ú - szólította meg Kószlászbóklász csendesen. – Visszajöttem beszélgetni veled.
- Ja! Szia – mondta Ti-ti-ú, és fölemelte a fejét a bokrokból. – Épp jókor, most megmutathatom, mit csináltam. Névtábla! Nézd! Ezen van a saját, új nevem. Kint fog lógni az ajtómon, ha lesz saját házam.
A pocok fölemelt egy kéregdarabkát, amelyre rávéste a nevét, és fontoskodva folytatta:
- Egész csinos, nem? Mindenki csodájára járt.
- Nagyon gyönyörû. – felelte Kószlászbóklász. – És saját házat akarsz építeni?
- Persze! – mondta a pocok ragyogva. – Elköltöztem otthonról, és végre igazán élni kezdtem. Ez szörnyen izgalmas! El tudod képzelni? Mikor még nem volt nevem, csak futkároztam körbe-körbe, és csak úgy összevissza szaglászgattam, és az események csapkodva szálltak körülöttem. Hol veszélyesek voltak, hol veszélytelenek, de soha nem volt igazi, érted?
Kószlászbóklász próbált mondani valamit, de a pocok rögtön folytatta:
- Most én vagyok én, és minden, ami történik, jelent valamit. Tehát semmi sem történik csak úgy általában, minden velem történik, Ti-ti-úval. És Ti-ti-ú látja a dolgokat így vagy úgy! Érted hát, hogy ez mit jelent?
- Persze, értem – mondta Kószlászbóklász. – Hiszen ez csodálatos.
Ti-ti-ú bólintott, és ismét elkezdett a bokrokban kotorászni.
- Tudod mit? – szólt Kószlászbóklász. – Mégiscsak elmegyek Múmipajtihoz. Úgy látszik, kissé vágyódom utána.
- Ja? – mondta Ti-ti-ú. – Múmipajti? Persze, természetesen.
- És ha akarod, muzsikálok neked egy kicsit – folytatta Kószlászbóklász -, vagy mesélhetek egy történetet.
A pocok fölemelte a fejét a bokorból.
- Történetet? Igaz, hogyne. Talán este. Most éppen nem érek rá, bizonyára megbocsátasz …
A világosbarna farok megvillant a hangásban, néhány pillanatra eltûnt, aztán Ti-ti-ú füle valamivel messzebb bukkant elõ.
A pocok boldogan kiáltotta:
- Szia, és üdvözletem Múmipajtinak. Sietnem kell, hogy még élhessek, és most szörnyû sok idõt elfecséreltem.
És egy pillantás alatt eltûnt.
Kószlászbóklász megvakarta a fejét.
- Vagy úgy – mondta. – vagy úgy, hát így állunk.
Hátradõlt a mohán, és nézte a tavaszi égboltot. A teteje tiszta kék volt, de a széle a fák koronái fölött tengerzöld. És Kószlászbóklász dala elkezdett mocorogni valahol a kalapja alatt. Az eleje a várakozásról szólt, a második része a tavasz utáni vágyról és a vége a magány túláradó varázsáról.
(ezt a fordítást, így, ahogy van, a neten találtam, nem tudom, ki fordította :(

a saját farkába harapó kígyóról

azzal, hogy az ember blogot ír és vagy itt-ott közöl, kiteszi magát egy másfajta nyilvánosságnak, mint aminek úgy egyébként. ez a fajta nyilvánosság jó is, meg rossz is. végső soron, ugyanaz. tanítás elsősorban önmagamnak, képzés arról, hogy hogyan fogadom a bókot és a negatív véleményt. mindkettő az ego tápláléka, így egyformán hasznos (vagy haszontalan :))

mondjuk jobban szeretném, ha nem álnév alatt írnának az emberek. én már csak ilyen idealista vagyok :) de hát ez én vagyok. soha, sehol nem írtam álnév alatt. pont azért, mert vagyok, aki vagyok, elsősorban szellemben, lélekben, kicsi lélek a nagy közösben, fizikai szinten olyan, amilyen, és a blog meg a cikkek, a virtuális világ..., nos, miért lennék ott más, mint aki úgy általában? miért védekeznék pont ott? és mit védenék? írásomat, teremtményemet? hiszen az attól, ami, hogy közösen teremtjük. és, a szülő, miután elengedte gyermekét, miután kiengedte a keze közül, már nem nyesegetheti, csak szeretheti, közelről, vagy messziről, úgy, amilyennek ismerte, vagy már alig felismerhetően.

és igen, az írásaimba is olyan dolgokat magyaráznak bele, hogy néha már alig ismerem fel. de hát ez az útja. eleresztettem. én pedig visszavonom utána magam belőle, mindazzal együtt, amivé válik, és megemésztem, amit így visszakapok. és lám, így teremtődünk.

a kígyó a saját farkába harap.

1991, Nikulica bácsi, Kőhalom/2011, Sütő Zsolt, Kolozsvár